Múlt héten biztossá vált, hogy nincs saját kezünkben a sorsunk a negyedik helyet illetően. A sorsolás szeszélye folytán pedig benne volt a pakliban, hogy a Felcsút esetleges szombati győzelmével tét nélkülivé válik számunkra a vasárnap esti, Vidi elleni meccs. Ez végül sajnos így is lett, de azért volt miért küzdenünk a szezon utolsó hazai meccsén.
Egyrészt a forduló többi eredményeinek hála veszélybe került a felsőházi tagságunk (abba most ne is menjünk bele, hogy mi a véleményem arról, hogy a múlt heti 7-0 után hogy tudott otthon hármat benyelni az Újpest a Kecsótól, a DVTK pedig legyőzni a Fradit…). Bár legyinthetünk erre, hogy ugyan kit érdekel, hogy ötödik vagy nyolcadik helyen végzünk-e, aminek egyébként a presztízst leszámítva valóban nincs semmi jelentősége. Viszont a hivatalos év eleji célkitűzés a top6 elérése volt, ezt pedig egy Vidi elleni győzelemmel be lehetett biztosítani. Másrészt ott volt még a jó szájízzel való búcsú lehetősége; a múlt heti zakó után (is) tartozott annyival a csapat a közönségnek, hogy szépen búcsúzzunk a szezontól.
A kezdőt tekintve nem kaptunk meglepetést, ugyanaz a csapat futott ki a gyepre, mint egy hete a Fradi ellen. A Vidi ezúttal is egy defenzívnek látszó, nagyon zárt és fegyelmezett védekezésre alapuló taktikával jött ellenünk. De hogy mennyire nem volt ez defenzív a látszat ellenére, azt az első félidőben bizonyították is, amikor gyakorlatilag Megyeri védései tartottak minket meccsben. A vendégcsapat igyekezett masszívan védekezni, és felállt fallal szembesíteni a labdatartásra alapuló játékunkat, amivel látványosan nem tudunk mit kezdeni már időtlen idők óta. Most ráadásul az ívelgessük be középre a labdákat taktika sem ült, mert a fehérváriak elképesztő magassági fölényben voltak a mieinkhez képest. Labdaszerzést követően pedig gyors kontrákkal igyekeztek veszélyt teremteni, ami mint említettem is, elég sokszor sikerült nekik az első félidőben. A 0-0-ás döntetlen ekkor ránk nézve volt inkább hízelgő, hiszen az egyetlen említésre méltó helyzetünk Vajda éles szögből leadott lövése volt az első félidőben.
A második félidőre annyit változott a játék képe, hogy a vendégcsapat már nem nagyon erőltette a támadásépítést, látványosan megelégedtek az egy ponttal is. Hogy ez fáradtságból eredt, vagy éppen mi szívtuk fel jobban magunkat, az számomra nem egyértelmű. De igazából nem is értettem, hogy a Vidi miért nem akart focizni. Nekik a döntetlen nem sok mindenre jó, a Felcsút még így is letaszíthatja őket a dobogóról, a Paksot pedig ezzel nem tudták megelőzni. Ezért lett ez összességében egy dögunalmas meccs: mi nem tudtunk mit kezdeni a Vidi zárt védekezésével (a második játékrészben már volt, hogy hat védővel védekeztek egyvonalban), a vendégcsapat pedig nem is akart semmit csinálni.
És hogy végül láttunk egy paprikás 15-20 percet a végén, ahhoz kellett Dreskovic klasszis gólja a 79. percben. De említsük meg Loncart és Dominguest, akik szemfüles módon gyorsan elvégezték a kis szögletet, Dresko pedig kíméletlenül bevágta kapásból az elé pattanó labdát. Innentől a Vidinek hirtelen sürgőssé váltak a dolgok, kitámadtak, mi pedig többször is lezárhattuk volna a meccset, de pontatlanok voltunk. Az utolsó percek már nem a fociról szóltak, húztuk az időt, illetve mindkét csapat játékosai keménykedtek egymással. Mi ennek (is) köszönhetően összegyűjtöttünk egy csomó sárgát a hosszabbításban, négy játékosunk pedig el is intézte, hogy korábban kezdődjön számára a vakáció: Lagator, Ferenczi, Loncar és Szécsi is eltiltottak lesznek az utolsó fordulóban.
Zsinórban harmadik hazai meccsünket nyertük meg 1-0-ra. A döntetlen igazságosabb eredmény lett volna, de nyugodtan bosszankodjon csak a Vidi a vereség után, mert mi ennél nagyobb dominanciával kaptunk ki ellenük februárban, amikor szintén 1-0 lett a végeredmény. A meccs legjobbja nálam a hatalmas védéseket bemutató Megyeri volt, de dicséret illeti Dreskovicsot is a gólja miatt, ami mellett védekezésben is láttunk tőle szép dolgokat. Szavazni ezúttal ti is tudtok a meccs legjobbjáról.
Teljesítettük tehát a célkitűzést, sikerült a legjobb hatban végezni. Sőt, egészen biztosan ötödikek leszünk. Hogy ez csalódásnak számít-e? Biztos vagyok benne, hogy a debreceni közvélemény így éli meg ezt a szezont. Ha visszagondolok a mi szezon eleji várakozásainkra, akkor mi is írhatnánk ezt, hogy egyértelmű csalódás volt az idei év, hiszen „visszaléptünk”: a dobogó után csak ötödikek lettünk, a tavalyi legjobb 8 után csak a legjobb 16-ig jutottunk a kupában, és a szezon elején sem sikeredett hosszúra a nemzetközi menetelés. De én azt mondom, hogy nézzünk picit a dolgok mélyére:
- A nyári nemzetközi szereplés nem nyomta rá a bélyegét (akkor) a szereplésünkre, hiszen sorban nyertünk a meccseket a szezon elején
- Gyakorlatilag egy bevethető/egészséges csatárral toltuk végig a teljes szezont
- A téli igazolásaink közül két kulcsembert is elveszítettünk hónapokra; Pellumbi ráadásul taktikai szempontból egy nagyon fontos láncszem lett volna tavaszra
- Több ízben is elpártolt tőlünk a szerencse, és kulcsfontosságú pillanatokban maradtunk hoppon, szemben a tavalyi meneteléssel
- Ojedirant sikerült beépíteni a csapatban, és biztosak vagyunk abban, hogy őt hamarosan magyar szinten is kiemelkedő összegért tudjuk majd értékesíteni: ez pedig a jelenlegi klubfilozófiát tekintve egy fontos láncszem
- A fiatalszabályt simán teljesítettük, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ennek (is) hála találtunk egy nagyon tehetséges játékost Vajda személyében, aki a szezon végére alanyi jogon, a teljesítményével vívta ki a helyét a kezdőcsapatban
Voltak persze csalódások is, ilyen többek közt Loncar hihetetlen és érthetetlen visszaesése, a félresikerült igazolások nyáron és télen, Szuhodovszki (egyelőre) nem váltotta meg a világot, az a néhány igencsak kellemetlenül sikerült meccs, amikre nem szívesen emlékszünk vissza, a kupakiesés a Fradi ellen, de mindezek ellenére sem tudom csalódásként megélni az idei szezont. És nem azt mondom, hogy felhőtlenül elégedett is lennék, sőt, leginkább a kettő között látom a megfejtést: minden tekintetben hoztuk a kötelezőt, az elvárhatót, a lehetőségeinkhez mérten egy teljesen átlagos, elfogadható idényt. Se többet, se kevesebbet. Lehet ebből tanulni, és lehet tovább építkezni. Az, hogy az irány merre mutat majd, sok függ a nyári eseményektől.
Számomra nem lehet kérdéses, hogy edzői szinten nem szabad változtatni. Blagojevics elküldése alapjaiban borítana fel mindent, amit az elmúlt másfél évben építgettünk. Gyakorlatilag az ő elképzeléseihez lett felépítve a keret, az ő szisztémáját gyakorolja a csapat már régóta. Egy új edzővel lehetne mindent elölről kezdeni. Pedzegetnek sokan nagy változásokat tulajdonosi szinten is, amivel kapcsolatban én továbbra is szkeptikus vagyok. Az viszont biztosnak tűnik, hogy az előrelépéshez nagyobb tőkére van szükség, ehhez pedig komoly befektetőkre, szponzorokra lenne szükség. Talán ilyen tekintetben történhet majd előrelépés, és akkor álmodozhatunk merészebbeket is a következő szezonban.
