Nem épp szívderítő állapotok között látogattunk Felcsútra, ahol jelen állapotunkban minden pont ajándék, de ahelyett hogy ez felszabadította volna a terhek alól a csapatot, inkább átvedlettünk az oly hangzatos „támadófociról” a védekezős célfocira, amiben sok köszönet nem volt – még akkor sem, ha a mérkőzést végül csak az utolsó percekben buktuk is el. Nulla. Sajnos ez a szám nem csak a szerzett pontszámunk értéke…
…hanem jelenleg az egész csapaté is. Csapat? Ugyan, talán még a kifejezés is túlzás erre a szedett-vedett alakulatra. Máté Csaba ismét megreformált mindent. Keresi a csapatát, a csapathoz és ellenfélhez egyaránt illő taktikát, de az ötletei csak még nagyobb problémákhoz vezetnek. Ilyesformán az ő teljesítménye nem csak NULLA pont a megszerezhető kilencből, hanem egy hatalmas lebőgés is eddig. Ahelyett, hogy összeszedte volna a csapatot, csak még jobban szétzilálta az elmúlt meccsek alatt. Persze nem volt könnyű dolga, hisz a játékosok láthatóan NULLA produkciót akartak nyújtani Blagojevics keze alatt. A szurkolók hangosabb felével együtt nekik is derogált, hogy csak harmadikok meg ötödikek lettünk két év alatt, vagy hogy volt egy olykor igen szépen működő, de elég egysíkú taktikánk. Úgyhogy jöhetett Máté Csaba, akit olyan üdvrivalgás fogadott, mintha minimum az elmúlt évtized legjobb edzőjére csaptunk volna le, nem pedig egy átlagos másodedzőre, aki a Fradi kispadján töltötte edzői pályafutása nagy részét.
Erre a meccsre azzal a fantasztikus taktikával vezényelte ki a csapatot, hogy védekezzünk amennyire csak tudunk, NULLA labdatartás, NULLA támadófoci és valahogy NULLA bekapott gól. A mérkőzés rendkívül alacsony színvonalú volt, ami pedig pont a pár hete a Fiorentina ellen majdnem csodát elérő Felcsút mérkőzéseire nem jellemző mostanában. Mert lehúztuk őket a saját a szintünkre. Ugyanazt csináltuk, amit az előző években velünk művelt az MTK, ZTE, DVTK, Mezőkövesd, Kisvárda kisebb-nagyobb sikerrel: mindenki a saját tizenhatosa előtt, az egyszem csatárnak felrugdaljuk a labdát és igyekszünk minden átlövést blokkolni, minden beadási kísérletre létszámfölényes helyzetben érkezni. Az NB I-ben ez láthatóan működik. Működött ellenünk és most működött a Felcsút ellen, hisz bár voltak az első félidőben komoly helyzetei a hazaiaknak, de jelentősen csökkentett üzemmódban.
A félidő közepén Dreskovics mentett a gólvonalról, Megyeri pedig kétszer nagyot védett, míg mi a másik oldalon NULLA helyzetet dolgoztunk ki akcióból. Félidőre döntetlennel mentünk, pont olyan játékkal, amit a kiesés elől menekülő csapatoktól szoktunk meg: egy pont is nagy kincs, őrizzük hát! Ezt egyébként három, sőt, olykor négy (!) középhátvéddel kívántuk megoldani. Dreskovics mellett Kocsis és Pellumbi is középen helyezkedett, a szűrő Lagator pedig gyakran húzódott be a helyükre, vagy melléjük. A két szélre Ferenczi és Szécsi került, ők lettek a szárnyvédők, akiknek a játéka kimerült abban, hogy fel-alá futkossanak ellenfelükkel, így sokat nem tudtak hozzátenni a játékhoz. Bárány helyett ezúttal Silue kezdett, és bár visszatért a kezdőbe Domingues, ő sem a megszokott szerepkörében játszott, hanem középen, a csatár mellett játszott; Dzsudzsákkal együtt, aki szintén előrébb helyezkedett a szokottnál. Az összekötő Szűcs Tamás lett, de őt (és a 30 percre csereként beálló Szuhodovszkit) gyakorlatilag a taktikánk teljesen LENULLÁZTA, mivel a labdaszerzések után – megidézve Kondás Elemér zsenijét – az egyetlen feladat így szólt: „csak rúgjátok felfelé az izéknek”. Így a labdák rendre átszálltak Szűcsön, amiknek a többsége ráadásul nem is ember felé szálltak, ha meg mégis, akkor Silue vagy lecserélése után Bárány kínlódott egy sort a védők között, akik nem tették meg nekünk azt a szívességet, hogy túlságosan kinyíljanak és így teret adjanak a kontrákra.Ha mégis sikerült labdát tartani, akkor a passzjátékunk mondott csődöt, fogalmunk sem volt, ki hol helyezkedik, merre és milyen erővel passzoljunk.
Így esett, hogy a két éven át látott domináns foci helyett pár hete beígért támadófocink statisztikája alapján 77 (!!!) százalékban a Felcsútnál volt a labda és csak a maradék 23-ban a DVSC játékosainál. Ez NULLA támadófoci. (Kutatások alapján egy focimeccs 90 percéből 30 percet áll a játék, azaz tisztán 60 percen át van játékban a labda. Ez azt jelenti, hogy a DVSC-nél összesen 14 percig volt a játékszer. TIZENNÉGY percig.)
Ehhez képest az eredményt sikerült tartani, sőt, Bárány becserélése után hatalmas ziccerbe is került csatárunk, de nem talált kaput. A ráadás perceiben a védjegyévé vált módon mégis majdnem gólt szerzett: a védőjével vívott hatalmas csatában addig küzdött, hogy valahogy belecsúsztatott a labdába, de az a kapufáról kifelé pattant – pedig egy győztes góllal mennyire másképp látnánk sok mindent, még ha a játék képe nem is volt szép. Hiszen ismét ott tartunk, hogy az eredmény fontosabb minden másnál, ha életben akarunk maradni és örülni kell minden apró sikernek, még ha a játék nem is dicsérhető. De ma NULLA szerencsénk is volt, a másik oldalon egy hasonló beadás után ugyanis a labda nem kifelé, hanem befelé pattant a kapufáról. Kikaptunk. NULLA lőtt gól, NULLA teljesítmény, NULLA pont és az sem kizárt, hogy a fordulót a kiesőzónában fejezzük be.
Ami különösen izgalmassá teheti a válogatott szünetet, és az új stáb számára minden bizonnyal élet-halál küzdelemnek ígérkező Paks elleni mérkőzést, az Dzsudzsák Balázs helyzete. Az elmúlt két hónapban egyértelműen olyan szerepet vállal magára csapaton kívül is, amivel nem biztos, hogy egy labdarúgónak foglalkoznia kell. Akkor sem, ha láthatóan szívén viseli a csapata sorsát. De fel kellene fognia, hogy EZ NEM CSAK AZ Ő CSAPATA. Ez a szurkolók, a város, a klub egykori és jelenlegi tulajdonosainak és játékosainak ugyanúgy a csapata – még ha közülük sokan ezt nem is érzik át annyira, mint Balázs. Hiába igyekszik kisajátítani a DVSC-t, hiába vergődik a meccsek alatt és után, hiába nyilatkozik, hogy hát ugyan már, ők nem felelnek Blagojevics távozásáért, meg „eskübecsszó”, hogy jobban fognak játszani, még a jegyárakat is lehúzták 500 forintra, csak „légyszilégyszilégyszi” ne utáljatok meg minket, ha aztán az ígéreteket nem sikerül betartani. Ha nem sikerül alázatosnak lenni és elfogadni, hogy nem minden körülötte forog; ha nem sikerül még 37 évesen sem megértenie, hogy a másik tíz játékosnak meg a stábnak nem az a dolga, hogy őt kiszolgálja, mintha Dzsudzsák lenne az eszenciája a debreceni focinak; ha nem tudja elviselni, hogy lecserélik az utolsó 30 percre, akkor – bármennyire fáj is ezt kimondani – vagy ideje szögre akasztania a cipőjét, vagy ideje kimondani, hogy Dzsudzsák a DVSC játékos-edzője egy személyben és átadni neki a karmesteri pálcát. Igazából a jelenleginél rosszabb az sem lehetne. Így azonban ha hisztizik és közben kieső helyre csúszunk, csak azt éri el, hogy velem együtt még azok is elpártolnak tőle, akik egyébként csodálják pályafutásának bizonyos szakaszait és elképesztő bal lábát. Hogy lecserélése milyen befolyással lesz rá, Máté Csabára, a csapatra, a klubra – ha egyáltalán lesz bármi jelentősége – hamarosan megtudjuk.
Dzsudzsáktól és a most elszenvedett vereségtől függetlenül továbbra is borzalmas mélységekben van a DVSC és nem látom, mi húzhatna ki minket belőle. Fogalmam sincs mibe kapaszkodhatnék, miben reménykedhetnék, úgyhogy csak kitartást kívánok minden szurkolótársnak. Magam részéről két hét múlva a Paks ellen ugyanúgy a stadionban fogok szurkolni a csapatnak. Nem tudom, kinek jön jobban most ez a szünet, nekünk, vagy a csapatnak. Talán mindannyiunknak.
Hajrá, Loki!
Csibu
ui.: a csapat ezúttal sem érdemli meg, hogy bárki meccs legjobbja legyen és én nem is kívánok megnevezni senkit a pályára lépők közül, de elismerésem azon szurkolóknak, akik idegenbe is elkísérték a csapatot, a szememben ők a meccs emberei.
