A Fradi elleni 2-2-es döntetlen felvillantott valami reményt, hogy talán elkezdünk kikászálódni a gödörből. Bevallom, kicsit én is felültem a hájpvonatra, és valamiért ismét úgy mentem meccsre, hogy valamicskét tudtam bizakodni.
Aztán ez a bizakodás tartott kb. 10 percig. A semmiből jött győri gól elég demoralizáló volt, főleg hogy előtte ajtó-ablak ziccert rontottunk. A bekapott gólnál sokatmondó, hogy a 150 centis Bumba fejelte a gólt a védőink között… Aztán amit ezután láttunk az első félidőben, az bohózatba illő volt. Egyrészt egy szavunk nem lehetett volna, ha a szünetre 2-3 gólos hátránnyal vonulunk, másrészt annyi technikai hibát láthattunk mindkét csapattól, ami még magyar pályán is szokatlan. Az egyenlítő gólunk is egy nevetséges szituációból született, nem számoltam, de legalább 4x cserélt gazdát a labda a két csapat között, mire Bárány valahogy bekotorta a saját kipattanóját.
A második félidőben sokáig nem talált fogást egymáson a két csapat, kicsit úgy tűnt, hogy mindkét fél megelégszik az egy ponttal, pedig nekünk a ZTE kora délutáni sikere miatt muszáj lett volna győzni. Aztán a 73. percben egy lecsorgó labdát Stojkovic okosan tekert ballal a hosszúba, nálunk volt az előny. Az utolsó 20 perc viszont mindenre emlékeztetett, csak futballra nem. Egyrészt nevetséges volt, hogy csaltuk a focit és öltük az időt, másrészről szintén bohózatba illő volt, ahogy a játékosaink sorra dőltek ki, mint a legyek.
Előbb Kocsis Gergő sérült bele abba, hogy az alapvonalon túl elbotlott a reklámszőnyegben. Percekig húzta a lábát, lépni nem tudott, mégsem cseréltük le, pedig többször jelezte, hogy baj van. Nem sokra rá Batik is belesérült egy párharcba, az övé sokkal súlyosabbnak tűnik, nem lepne meg, ha szakadt volna a keresztszalag. Újabb porcelánláb… A hajrában Szűcs kapott többször a combhajlítójához, ő is mintha jelezte volna a pad felé, hogy már nem bírja, de maradt a pályán. Aztán ápolni kellett még Bárányt, Szuhodovszkit és Dominguest is, előbbi kettő le is jött a pályáról. De állítom, hogy így is legalább két olyan játékosunk maradt a végén pályán, aki nem volt száz százalékos. Hogy miért nem használtuk el ennek ellenére az öt cserelehetőséget, és miért maradt a padon a meccsre benevezett, ergo vélhetően bevethető állapotban lévő Pellumbi, az talány.
Mindenesetre a látottak eléggé kiábrándítóak voltak, és az egészet tetőzte, hogy a legvégén elbuktuk a győzelmet, ráadásul pont az hibázott bele, akitől legkevésbé vártuk volna, Megyó. Kár ezért a pontokért, mert sokat számíthattak volna a végelszámolásnál…
Ismét beigazolódott tehát, hogy minden csoda három napig tart. Ha El Maestro úr tényleg a lelátón ült, akkor törheti a fejét, hogy a válogatott szünetben, hogyan rázza gatyába ezt a szedett-vedett társaságot…
