Van még esély? – teszik fel nekem a kérdést egyre többen, akikkel napi kapcsolatban állok. Olyanok is, akik vegyesen az alkalmi és fanatikus szurkolók táborát gyarapítják, de olyanok is, akik egyébként a sporthíreket is legfeljebb annyira követik, hogy elolvassák a közösségi médiában megjelenő cikkek szalagcímeit. Ez a fokozott figyelem jelzésértékű, a válaszom pedig itt próbálom összefoglalni.
Nehéz eldöntenem, a sok érdeklődő mint aljas dögkeselyű inkább csak sóvárogva lesi, hogy elbukjon a DVSC, és kiesése pontot tegyen a Szima-korszakot követő megújulásra és az aktuális vezetőség (Ike Thierry Zaengel, Makray Balázs és Hayk Hovakimyan) ténykedésére; vagy sokkal inkább aggódnak maguk is, hiszen a DVSC labdarúgócsapata a város talán legfontosabb sportegyesülete. Amiben azonban talán mind egyetértünk, hogy egy esetleges kiesés most sokkal veszélyesebb lenne, mint volt a 19/20-as idényben. Akkor a keret elsősorban magyar és saját nevelésű fiatalokból állt (a Paks elleni végzetes mérkőzésen csak Adeniji és Kosicky volt idegenlégiós), és az NB II-re sikerült visszahozni rutinos, pályájuk vége felé tartó, de az NB II színvonalát simán túlszárnyaló korábbi játékosainkat. Egyetlen komoly ellenlábasnak előzetesen csak a Vasas számított, de a meglepetés csapat Gyirmóttal együtt is csak hármas versenyfutás zajlott a két feljutóhelyért (mi bajnokként fejeztük be, a Gyirmót és a Vasas pedig mögöttünk két pontnyira zárt, több győzelme miatt pedig előbbi jutott fel). Ezzel szemben a következő évben a keret nagy részét elveszítenénk – még akkor is, ha bevállaljuk az idegenlégiósok alkalmazását a másodosztályban is. Talán egy kezdőcsapatnyira való rutinos játékosunk sem maradna, miközben – az idei évi NB II-es versenyfutástól függően – potenciális feljutóból is több akadna, ami sokkal kiszámíthatatlanabbá tenne mindent. De egyelőre ennél a pár mondatnál többet nem szeretnék arról írni, arra gondolni, mi lesz, ha kiesünk, mert még nem menthetetlen a helyzetünk. Mert – válaszolva a címben feltett kérdésre – van még esély!
Kérdés persze, mekkora ez az esély, egyáltalán a kezünkben van-e még a sorsunk. Míg előbbire számos pro és kontra érvet felsorakoztathatunk (a statisztikák, szerzett pontok és kapott gólok alapján temetnünk kell a csapatot, de tudva, hogy van még 10 forduló, és a csapat nem néz ki teljesen összezuhanva, mégsem reménytelen a helyzet), utóbbira egyértelmű igen a válasz. A bajnokság – papíron – legnehezebb csapatával letudtuk a harmadik meccsünket, és mindenki mással játszunk még egyet – beleértve minden közvetlen riválisunkat is. Innentől kezdve két kérdés van:
– Képesek leszünk győzni a ZTE, a Kecskemét és a Nyíregyháza ellen?
– A többi csapat ellen ki mennyi pontot fog tudni csipegeteni az alsó négyes közül?
A sorsolásunk ilyen szempontból inkább kedvezőnek tűnik. A válogatott szünet után játszunk a Kecskeméttel, akiket addigra már visszaelőzünk, ha ők kikapnak a Fraditól, mi pedig pontot szerzünk Győrben. Mivel ekkor még mindkét csapat a kiesőzónában lesz, egyik sem állhat be védekezni (ez azért fontos, mert a Fehérvár és az FTC elleni második félidő alapján egyértelművé vált, hogy jelenleg a zárt védekezésre nincs hatékony megoldásunk), aki képes nyerni, nagy lépést tesz felfelé. Aztán, mire jön hozzánk a ZTE, brutális meneten lesznek túl: Felcsút, Paks, Fehérvár, FTC (mi a DVTK-val és az Újpesttel játszunk a Kecskemét után). Ezt kötelező lesz behúznunk, és talán ezen a győzelmen aggódok legkevésbé. Egy hétre rá utazunk Nyíregyházára. Ha addigra tudunk zárkózni hozzájuk, az év meccse lehet az a találkozó. Papíron a ZTE-hez hasonlóan nekik sem fog túl sok pont hullani odáig: MTK, Felcsút, Paks, Fehérvár, Fradi. Azaz egy-egy egymás elleni győzelem óriási jelentőséggel bír, ahogy a felsőház csapatai elleni meglepetésgyőzelmek is extrém fontossá válnak ebben a brutális versenyfutásban. És még egy fontos tényezőt nem is említettem: ZTE-Nyíregyháza Magyar Kupa mérkőzést játszanak majd április elsején, a továbbjutó pedig április 23-án játszik majd az elődöntőben, épp a DVSC-ZTE és a Nyíregyháza-DVSC mérkőzések között, amit jó lenne kihasználnunk.
Matematikailag tehát nehéz helyzetben vagyunk, de jó hír, hogy nem csupán matematikai esélyeink maradtak, sőt, ki merem jelenteni, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. De nem csak a számok világában érzem úgy, hogy van még esélyünk. Lehet túlzásnak tűnik, de egyéni kvalitásokban szerintem egyaránt a ZTE-Kecsó-Nyíregy fölé növünk. Hegyi pár hét alatt válogatott meghívót kapott, a kapott góljaink nem a Lang-Hofmann kettősön múlnak. Youga és Szűcs együtt kimagasló a középpálya közepén, Domingues pedig képes meccseket eldönteni, és több játékosunkban is látok még potenciált a jó játékra. Két dolgot kell rendbe szednie a stábnak ezzel kapcsolatban, és azt gondolom – fenti számolgatás ide vagy oda – ezen fog múlni a bennmaradásunk:
1) A gyengélkedőket rendbe kell hozni a következő 10 párharcra és meg kell ússzuk további sérülés nélkül! Kusnyírral, Batikkal és Ferenczivel szerintem nem érdemes már számolnunk tavaszra, de Bárányt valahogy össze kell fércelni, mert rá óriási szükségünk lenne. A többiekre is vigyázni kell, Szűcs úgy kihajtja magát, hogy egyre többször táncol a sérülés küszöbén, az eddig szürke Castegren befáslizott kézzel játszott legutóbb, Youga épp most tért vissza több hetes kihagyás után, és Maurides sem tűnt százszázalékosnak a Fradi ellen. Ezen talán segít majd a válogatott szünet, de utána már nincs megállás: 9 forduló jön majd heti bontásban április 28 és május 25 között.
2) Meg kell oldani, hogy az egyéniségekből csapat legyen. Ugyanis egyénileg hiába vagyunk úgy nagyjából rendben, ha az előttünk lévők csapatként képesek harcolni, ezzel eltüntetve az egyéni hiányosságokat. A legutóbbi két bronzérem során is azt emeltük ki, mennyire egyben voltunk csapatként, de most ez jóval nehezebb. Egyrészt, mert az őszi események kizárt, hogy mély nyomok nélkül múltak volna el; másrészt a keret nagy része pár hónapja jött. Tippeld meg, a Fradi elleni kezdőből hány játékosunk volt itt a téli átigazolási időszak előtt! Már írom is: négy. Szűcs, Dzsudzsák, Szécsi, Domingues. A másik hét (!) játékosunk mindegyike december-február között érkezett és a hétvégi volt potenciálisan a hatodik (!) mérkőzésük. El Maestro ráadásul már eleve egy romokban lévő csapatot vett át novemberben, ő maga is még csak most öt hónapja, hogy itt van, ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Mégis, muszáj megtalálnia, hogyan tud ebből a társaságból csapatot kovácsolni. Ha ez sikerül, talán végre a szerencse is megfordul végre, és ki tudjuk használni azokat a kínálkozó momentumokat, amikkel eldönthető egy-egy mérkőzés sorsa.
Van még esély!
Hajrá, Loki!
Csibu
borítókép forrása: dvsc.hu
