A mostani szezon eddigi legfájóbb vereségét szenvedtük el hazai pályán augusztusban a Nyíregyháza ellen, így volt miért revansot venni. Az bizakodásra adhatott okot, hogy egy győzelmet követően, listavezetőként látogathattunk hozzájuk, viszont a hazaiak is egy bravúros Fradi-veréssel a hátuk mögött várhattak a rangadót. Nagy várakozás előzte meg tehát a szurkolók részéről a mérkőzést, és szerencsére ennek kivételesen nem lett számunkra nagy koppanás a vége.
A kezdőcsapatunk tartogatott pár meglepetést: egyrészt Batik került be a védelem tengelyébe Mejias helyett, másrészt nem a Kazincbarcika ellen csereként beállva győztes gólt szerző Komáromi, hanem Gordic lett a balszélső. Batik kapcsán néha olyan érzésem van, mintha Navarro túlzottan is kulcsemberként kezelné őt; olyanként, akit valahová be kell tenni a csapatba, ha elérhető (noha a teljesítménye ezt többnyire nem indokolja). Másfelől a spanyol edzőnk hiába hoz időnként megkérdőjelezhető döntéseket, az eredmények végső soron őt igazolják.
Így történt ezúttal Gordic esetében is: először egy fantasztikus összjáték végén adott nagyszerű gólpasszt a meglepően higgadt Szuhodovszkinak, majd egy óriási védelmi hibát kihasználva ő maga is megszerezte első debreceni találatát. Ettől a két eseménytől eltekintve javarészt a hazaiak rohamoztak az első játékrészben, de Varga ezúttal is ihletett formában védett. Úgy is össze lehetne röviden foglalni az – amúgy magyar szinten remek iramú és lüktető – első félidőt, hogy „nyíregyházi fölény, debreceni gólok”. Ezt a pozitív összképet két eset árnyékolta be: először Sankovic tarolta le fejjel Szűcsöt (végül mindkét játékost le kellett cserélni), majd a szünet előtt Yougát érte rasszista inzultus a hazai szurkolók részéről. Nagyon kíváncsi leszek, hogy ezzel kapcsolatban is annyira szigorú lesz-e az MLSZ, mint amikor őket szidják a drukkerek.
Félidőben Varga Kevin váltotta Babunskit: ha valamelyik Loki szurkoló kicsit elbambult, mondjuk úgy röpke két és fél évet, akkor értetlenül vakargathatta a fejét, hogy miért cserélünk kétgólos előnyben ilyen korán. Hát igen, így múlik el a világ dicsősége…
Fordulás után némileg megváltozott a játék képe, ami számunkra nem volt különösebben fájdalmas. A második játékrész eseményei ugyanis nagyjából az alábbi három pontban foglalhatóak össze:
1. A Nyíregyháza meddő mezőnyfölényt alakít ki, pár gyenge távoli lövéssel fűszerezve.
2. Úgy tűnik, hogy veszélyes kontrát vezethetünk, de aztán mégsem.
3. A riporter szeretné, ha a hazaiak végre kapnának egy büntetőt. Mindegy, hogy mire, csak fújják már be! (És ha végül mégsem történik meg, akkor legalább Bódog Tamást kérdezzük meg róla, hogy mit gondol a meg nem adott büntetőről; mindegy, hogy máskor még arról sem lehet beszélni, amikor full egyértelmű játékvezetői tévedések történnek a pályán.)
Ebbe a második félidei viszonylagos eseménytelenségbe „csúfított” bele Kocsis Dominik, aki a 82. percben gyönyörűen használta ki a védők bénázását, és a hosszú felsőbe lőtt estében. Ha van ember, akinek ebben a szezonban minden egyes góljának tiszta szívből tudok örülni, az ő: kevesen dolgoznak meg annyira egy-egy találatért, mint a hirtelenszőke szélsőnk.
Ez pedig megadta a kegyelemdöfést: 15 év után nem csupán nyerni tudtunk Nyíregyházán, hanem tettük ezt az eredmény szempontjából meggyőző fölénnyel. És bár a játék képe nem volt ennyire egyoldalú, mégsem férhetett kétség a győzelem jogosságához.
Nehéz kérdés, hogy ki volt a meccs legjobbja. Varga ismét remekelt, Dacosta jól védekezett és a második gólunkban is fontos szerepet játszott, Lang pedig magabiztosan állta a sarat. Egy sorral előttük Youga ezúttal is dominálta a középpályát, de Kocsis, Dzsudzsák és Gordic is kiemelkedtek, Szuhodovszki pedig az első találatban vállalt oroszlánrészt. Szóval szinte bárki megérdemli az elismerést, ami egyébként jól jelzi azt, hogy mi miatt tudtunk ilyen jó eredményt elérni: csapatként nyújtottunk kiegyensúlyozott teljesítményt, pár extrával fűszerezve.
Záró gondolatok:
Becsüljük meg ezt a győzelmet szurkolóként, mert végre egy fontos meccsen nem agyonnyomta a csapatot a teher, hanem plusz motivációba sikerült átfordítani. Abból kiindulva, hogy egyrészt mennyire motivált gyakorlatilag az összes játékosunk, aki pályára lép, másrészt milyen szép összjátékokat mutatunk néha, egész nagy bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy jó munkát végez a szakmai stáb (még ha gyerekbetegségek látszanak is néha).
Ha emellett valóban összejön végre egy stabil anyagi háttér, illetve megmarad ez a hozzáállás és beletett munka, akkor lehet okunk pozitívan előretekinteni. Ez viszont jelenleg még egy törékeny állapot, így én a magam részéről izgatottan várom a tulajdonosi háttérrel kapcsolatos híreket.
Addig is élvezzük ki ezt a győzelmet, mert ezúttal sikerült egy olyan rangadót játszanunk, ahol végre mi voltunk annak a bizonyosnak a jó végén.
Hajrá, Loki!
Enderson
