Az elgörgetett kő

Mindenszentek napján látogatottunk Felcsútra, egy szépen alakuló győzelmi (veretlenségi) szériát követően. Riválisunk a tabella élén állt a mérkőzést megelőzően, és egyébként sem tartozik a kedvenc ellenfeleink közé Pafc, a bűvös sárkány. Mégis, érdekes volt látni, hogy a találkozót megelőző blogos tippek mennyire optimisták voltak, és a csapatunk alakulását látva magam sem azon gondolkoztam, hogy győzelmet tippeljek-e, hanem csak a számszerű végeredményen. A meccset elnézve pedig végül még többet is kaptam, mint amire számítottam.

Az összeállításunkat teljes egészében eltalálta Balage a beharangozójában: nem meglepő módon nem a hétközi, váratlanul nagy izgalmakat hozó kupamérkőzésen látható, hanem a múlt hétvégén a Honvéd otthonában diadalmaskodó csapat futott ki a pályára, egyetlen eltéréssel: Kocsis helyett Dénes került vissza a kezdőbe. A jelenlegi keretből szerintem egyébként talán ez a legjobb felállás, amit össze lehet rakni, figyelembe véve a sérülteket és a fiatalszabályt is.

A felcsútiak ellen volt miért revansot venni: a nyitó fordulóban hazai pályán fájó vereséget szenvedtünk el ellenük. Akkor még talán nem látszott, hová jut el időközben a két csapat, és tulajdonképpen az a furcsa helyzet, hogy jelenleg sem tükrözi a tabella a trendeket. A felcsútiak kapcsán sokan számítottak nyáron arra, hogy egész szezonban a kiesés elkerüléséért mennek majd. Ehhez képest — a kivételesen meggyőző idegenbeli mérlegük nyomán — valahogy a tabella másik végére sodródtak, mint ahová vártuk őket. Persze nehéz elvitatni, hogy ezt egy teljesen nézhetetlen focival érték el, de vélhetően ez pont nem érdekli őket. Ezzel szemben nálunk elég nagyok voltak a várakozások, és Remmel játékfilozófiája (intenzív letámadás, lapos, kis passzos labdakihozatalok, gyorsan elvégzett bedobások stb.) is izgalmasnak ígérkezett. A szezon eleje mégis kiábrándítóan indult: borzalmas állóképesség, ki nem kényszerített labdavesztések, csalódáskeltő debütálások, „életlen” pontrúgások, kiesőzóna körüli kóválygás. Hiába tűnt tehát a kilátások és racionalitás alapján sokkal biztatóbbnak a Loki jövőképe, mint a felcsútiaké, az eredmények mégsem ezt mutatták. Mostanra aztán szűkült az olló: miközben az elmúlt hetekben nagyon elkaptuk a fonalat és az egyre meggyőzőbb játék győzelmekkel is párosult, addig ellenfelünk pár váratlan pofonba is beleszaladt, Mégis, a hátukat néztük a forduló előtt.

Aztán a találkozó eleje csak még inkább ráerősített arra, hogy mennyire csalóka a tabella állása: a kapujukhoz szögeztük a hazaiakat, és először Lang fejesét még tisztázták ugyan a gólvonalról, utána viszont már tehetetlenek voltak: Dzsudzsák nagy bedobását ismét Lang csúsztatta meg, Boskovic pedig berobbanva gyönyörűen fejelte a labdát a hálóba. Ezt követően is domináltunk, a folyamatos és intenzív letámadásunkkal rendszeresen zavarba hoztuk a felcsútiak labdakihozatalát, azonban nem sikerült tovább növelnünk az előnyünket. Ebben mondjuk szerepet játszott Csonka Bence is, aki a Boskoviccsal szembeni egyértelmű szabálytalanság után sem ítélt büntetőt, és ezen döntésében a VAR-busz is hathatósan közreműködött. Az már csak a ráadás, hogy több esetben sem kaptunk meg egyértelmű szögleteket, miközben az idei szezontól adott a lehetőség, hogy a videóbíró a megítélt szögletet visszanézze (miközben kirúgásnál nincs ilyen opció). Emiatt érthetetlen számomra — függetlenül attól, hogy haszonélvezői vagy kárvallottjai vagyunk ezen döntéseknek —, hogy a játékvezetők kétely esetén — a leshez hasonlóan — miért nem a támadófocit segítő döntést hozzák meg (azaz ítélnek szögletet), amit utána ráadásul ellenőrizni is lehetne.

Aztán a 30. perc után kiengedtük valamelyest a nyomás alól ellenfelünket, és egyre többször jutottak el a kapunk környékére, bár jellemzően csak kontratámadásokból. Egy ilyen végén aztán egyenlíteniük is sikerült, némileg a semmiből: Dárdai lövését Lang ugyan még blokkolni tudta, azonban a kipattanót Németh András futtából a kapuba vágta védhetetlenül. Ráadásul a mentésbe még középhátvédünk is belesérült, így érkezett helyette Batik. Ez az a pont, amelynél az elmúlt éveken edződött Loki-szurkoló magabiztosan bólint, és tudja, hogy mi következik: legjobb esetben is egy nyögvenyelős döntetlen, ami után azon tűnődhetünk, hogy vajon a játékvezetésnek vagy magunknak köszönhetjük, ami történt.

Az első játékrész végéig csapkodó lett a játék: volt még két nagyobbnak tűnő lehetőségünk, de a felcsútiak is meg-megindultak a kapunk felé. Mindez aztán fordulás után sem változott sokat: a leggyakoribb jelenet az volt, mikor Andrejev a hátvédsorunkba behúzódva passzolgatott jobbra-balra, és így próbáltuk kicsalogatni a hazaiakat, aminek sok gyakorlati eredménye nem lett ugyan, viszont egy idő után egyre kevésbé tűnt üzembiztosnak ez a fajta játék a részünkről. Az is tény ugyanakkor, hogy minden egyes alkalommal, amikor átjutottunk a felcsútiak térfelére, egész jó lendülettel rájuk tudtuk vezetni a labdát, csak sajnos a végén pontatlanok voltunk.

Aztán jött a mérkőzés egyik legnagyobb kulcsmomentuma, Batiktól. Na nem a góljára gondolok, hanem jóval korábban, az 56. percre: egy teljesen reménytelennek tűnő labdára sprintelt rá tőle szokatlan dinamizmussal, megkerülte a túlzott magabiztossággal ácsorgó Brandont, majd estében visszarúgta rá a labdát, bedobást kiharcolva. Egy-egy ilyen megmozdulás önmagában is lehet a találkozó további lélektanát döntően befolyásoló apróság, mivel ez a tűz és lelkesedés átragadhat a szituációból jól kijövő csapat játékosaira, és megfoghatja az ellenfelet. Itt viszont ennél sokkal kézzelfoghatóbb következménye is lett ennek az intermezzonak: Brandon nehezen viselte a történteket, mindenképp azt szerette volna bebizonyítani, hogy vele szemben Batik szabálytalankodott, és addig reklamált, míg ki nem harcolt magának egy sárgát (aminek aztán később nagy jelentősége lett).

A második kulcsmozzanat az 59. percben következett be: Egri, Dénes és Samper helyett Kocsis, Baldoni és Patai érkeztek. Ez új lendületet és dinamikákat hozott be a támadójátékunkba: különösen Kocsis élt nagyon a jobb szélen; rendre lefutotta a védőket, csak sajnos a beadásai, utolsó döntései nem ültek.

A harmadik apró, de lélektanilag annál fontosabb jelenet az volt, ahogy Szendrei átverekedte magát az őt feltartani igyekvő védőn, majd méterekről a kapus által épp elrúgott labda útjába vetődött, és az majdnem a kapuban kötött ki. Ez a harciasság is tovább tüzelte a lelkesedésünket.

Mindeközben Csonka spori úgy látta jónak, ha ismét reflektorfénybe lép: először Mejías úszott meg egy teljesen egyértelmű 2. sárgát, majd Brandon a kilépő Kocsissal szembeni csúnya szabálytalansága nyomán kapta meg a 2. sárgáját, amivel emberelőnybe kerültünk. A játékvezető még itt sem fejezte be a szereplést: nem sokkal később Nagy Zsolt úszott meg rövid időn belül 2-3 egyértelmű sárga (vagy akár narancssárga) lapot, így a felcsútiakhoz hasonlóan mi is számon kérhetünk rajta egy kiállítást.

Az eddig is egyértelmű fölényünk mindenesetre az emberelőny nyomán még egyértelműbbé vált, és a 85. percben végre góllá is érett: a már addig is fantasztikus labdákat osztogató Patai gyönyörűen ívelt a kapu elé, a hosszún Guerrero középre fejelte a játékszert, Batik pedig közelről annyira jó érzékkel botlott bele mindkét lábával a labdába, hogy az a kapus lábai között a hálóban kötött ki. Ismét vezettünk, és bizony nagyon megérdemeltük ezt a találatot. Nem sokkal rá pedig már a kegyelemdöfést is bevittük: Szendrei nem túl jó szöktetésébe ügyetlenül ért bele a védő, így Baldoni kapura törhetett vele, majd nagyon higgadtan a hosszú alsóba gurított. Le tudtuk tehát idegenben győzni a listavezetőt, és nem csak az eredmény, hanem a mutatott játék is kifejezetten pozitív volt.

Mielőtt továbbmennénk arra, hogy ki volt a mérkőzés legjobbja, röviden érdemes megemlíteni, hogy a mentalitás mellett a remekül felépített keretnek köszönhető, hogy ezt a meccset meg tudtuk nyerni. Egymás után sokadik mérkőzésen láthattuk, hogy a kispadról hasonló minőségű, de más típusú játékot hozó focisták vethetőek be, és bármilyen furcsa is kimondani, még az 5 cserelehetőség kihasználása után is szokott általában olyan játékosunk a padon maradni, aki valószínűleg szintén lendíteni tudna a csapaton. Ez kulcskérdés, mindamellett, hogy Remmel munkája is érzékelhetően kezd beérni. Személy szerint egyébként nagyon kíváncsian várom, hogy miként alakul a jövőben az erőnlétünk, valamint a sérültjeink helyzete, mivel mostanra úgy tűnik, mintha már egyre jobban bírnánk a mérkőzéseket a legvégéig. Egyelőre még korai végleges következtetéseket levonni, de nagyon szívesen felül fogom bírálni a Száraz Ádámról alkotott véleményemet, ha azt látom, hogy ez a tendencia lesz a meghatározó a következő hónapokban is.

A mérkőzés legjobbja díjra ezúttal is akadnak szép számmal jelentkezők. A védelemből lecserélése előtt Lang is jó teljesítményt nyújtott, a helyére érkező Batik pedig ezúttal minden dicséretet megérdemel, kulcsszerepe volt a győzelemben. Ugyancsak említést érdemel Guerrero, aki hetek óta kiemelkedő teljesítményt nyújt, ráadásul most gólpasszt is jegyzett. A középpályán ismét remekelt és gólt szerzett Boskovic; a horvát bajnokságban is megmutatkozó erényei egyre inkább kidomborodnak a Lokiban is, sőt, talán ahhoz képest is tud fejlődni. Dzsudzsák elképesztő teljesítményt nyújt hétről hétre, és meg nem mondanám az erőnléte alapján, hogy majd’ 40 éves. Szendrei harciassága ezúttal „csak” egy gólpasszt ért, de példaértékű volt az a küzdeni akarás, amit mutatott. A cserék közül pedig Kocsis, Patai és Baldoni is remekül szállt be, rájuk is jó szívvel tudnék szavazni. Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy az olvasóink miként döntenek.

Záró gondolatok:

A halottak napja és a Loki-meccs közötti kapcsolat számomra különös jelentőséggel bír. 2015. november 1-jén jelent meg az első összefoglalóm „Van mit gyászolnunk” címmel a blogon, a Loki-Honvéd 0:0-ról, kifejezetten halottak napi tematikával. Pár gondolatot idéznék az akkori cikkből:

„Azt hiszem, bárki, aki egy számára szeretett embert már elveszített, ismeri ezeket az érzéseket. De nem ismerős ez az egész valahonnan máshonnan is? Csak nekem tűnik úgy, hogy sokan már azért nem járnak meccsre, mert nem tudnak szembesülni a veszteséggel, mert nem érzik a reményt? És az a kevés ember, aki még kijár, nem ugyanúgy az emlékeit idézi fel olyan meccsekről, esetekről, amikor még igazán öröm volt kijárni, amikor még élt a klub, a csapat? (…) Sajnos a jelenünk arról szól, hogy van egy halott (vagy kómában lévő) klubunk, amelyhez szinte lehetetlen élő módon kötődni. Vannak a mérkőzéseink, amelyek temetésre emlékeztetnek, ahol kimegy az ember, valahogy túlesik rajta, közben azt sem teljesen tudja, hogy hol van és mi történt, és nem szívesen emlékezik vissza rá. (…) Az elmúlás szele klubunkat is elérte és ostromolja. Mondhatjuk, hogy mi úgyse járhatunk így, a hanyatlás tőlünk messze áll, de az elmúlt időszak intő példái figyelmeztetőek lehetnek a számunkra (pl. Győr, Pécs, Kecskemét). Nem azt mondom, hogy mi is így állunk anyagilag, de arra figyelmeztethet minket mindez, hogy semmit sem tekinthetünk biztosnak. Talán egyedül abban hihetünk és bízhatunk még valamelyest a kálvinista Rómában, hogyha még az embereknek is lehetséges a feltámadás, akkor egy futballklubnak pláne nem lehetetlen. Addig is azonban, míg nem látunk erre utaló jeleket, gyászoljuk a halottainkat, és emlékezzünk rájuk.”

Azok a hosszú távú folyamatok, amelyek ezen összefoglaló megírásakor még csak körvonalazódni látszottak, az ezt követő években kiteljesedtek a szégyenteljes kiesésben, a többszöri tulajdonosváltásban, az anyagi csődtől fenyegetett időszakokban. A lelki leépülést követően a teljes, fizikai megsemmisülés veszélye is fenyegette a klubot. Mégis, először talán Zaengel érkezésével, jött valami fordulópont. Az anyagi stabilitás még mindig hiányzott, de élet kezdett költözni a játékunkba, megjelentek olyan focisták a keretben, akikért lehetett lelkesedni, jöttek olyan edzők, akiknek a játékában volt fantázia. Kerülgetett ugyan minket a csőd mellett a kiesés réme is, 2 szezonnal ezelőtt csak az utolsó fordulóban menekültünk meg, de valahogy mégsem éreztem a Lokiról azt, hogy ez egy halott klub. Az előző idényben Navarro még izgalmasabb projektet hozott, majd az angol tulajdonosi kör érkezésével felsejlett, hogy itt akár egy még izgalmasabb és reménytelibb jövő is várhat a klubra. Aztán nyáron távozott a sikeredző mellett a keret talán 2 legmeghatározóbb játékosa (Bárány és Szűcs) is, és a kezdeti nehézségek komoly turbulenciákat okoztak szurkolói körökben. Mostanra kiegyenesedett a játékunk és jönnek az eredmények, így sokkal könnyebb arról beszélni, hogy feltámadóban van a klub, pedig olyan sok minden talán nem is változott.

Szerintem érdemes elgondolkozni azon, hogy sokkal könnyebb ugyan egy aktuálisan sikeres, győzelmeket arató csapatnak szurkolni, de az érzelmi bevonódást nem csak ez tudja elérni, hanem az, hogy a játékosok milyen mentalitással lépnek a pályára, hogy milyen futballfilozófia mentén próbálunk játszani, vagy éppen az, hogy saját, fiatal, saját nevelésű focistákat tudunk felépíteni. Éppen emiatt egyáltalán nem csak a stabilabb anyagi háttér vagy az eredmények mondatják velem azt, hogy szép jövő elé nézünk, hanem az is, hogy végre kezd rezonálni a klub a saját szurkolótábora mélyen gyökerező igényeire: fiatal debreceni nevelésű focistákkal és szerethető karakterű igazolásokkal intenzív, megalkuvás nélküli támadófoci. Ha ez megvan, akkor a sikerek már csak az i-re teszik fel a pontot, de a kimagasló eredmények nélkül is lehet szerethető ez a klub a debreceni szurkolók számára. És ez fontos, hogy így is legyen, mert abban a koncepcióban, amit most követni szeretnénk — miszerint a legjobbjainkat folyamatosan külföldre értékesítsük, hogy aztán új igazolásokat és saját nevelésű fiatalokat építsünk be a helyükre —, mindig benne lesz az aktuális visszaesés, teljesítménybeli hullámzás veszélye.

Muszáj éppen emiatt szurkolóként túllátnunk az aktuális tabellán: a legfontosabb az, hogy a távlatokban is gondolkozzunk, akár a múlt, akár a jövő irányába. A 11 évvel ezelőtti önmagam valószínűleg aláírta volna, hogy most itt tartsunk, még talán akkor is, ha tud róla, hogy mi mindenen kell ehhez keresztülmenni szurkolóként. Az ugyanis, amit akkor úgy fogalmaztam meg, hogy „egyedül abban hihetünk és bízhatunk még valamelyest a kálvinista Rómában, hogyha még az embereknek is lehetséges a feltámadás, akkor egy futballklubnak pláne nem lehetetlen”, szerintem megvalósult. A nehéz követ elgörgették a sírbolt elől, és bár a feltámadt halott talán még nem jött ki, de már semmi nem állja az útját. Ez pedig ezerszer fontosabb, mint az, hogy éppen hol állunk a tabellán, vagy éppen két hónap múlva hol fogunk.

Ezt a klubot ugyanis már nem kell gyászolni, és így halottak napja környékén ez egy nagyon nagy örömhír fociszurkolóként.

Hajrá, Loki!

Enderson