Lement két forduló a bajnokságból, illetve túl vagyunk néhány selejtezőn a nemzetközi porondon. S egy álommal máris megint szegényebbek vagyunk. A Paks kivételével, szeretett klubjaink újra elhasaltak jóindulattal is maximum alsó-középkategóriás együttesek ellen. A honi terepen élvezhető játékot alig pár meccsen láthatott a mind jobban megfogyatkozó publikum. Bicskanyitogató nyilatkozatok azonban újra előkerültek. Kit néznek hülyének?
Az idők során ugyanazzal a rutinná vált mozdulattal fogadjuk el a tényeket, hogy már megint feleslegesen reménykedtünk, ahogy az ember egy papírgalacsint hajít unottan a szemetesbe. A magyar futball szép lassan olyanná vált, mint egy öregasszony, aki azzal henceg, hogy egykoron milyen csinosnak tartották. A kijózanító pofonok hatására tökélyre fejlesztett magyarázkodások üres szólamokká váltak. Hiába na, magyar ember szereti hárítani a felelősséget. Felsőbb erők mindig megtréfálnak minket.
A jolly jokernek szánt mantrák mindegyikébe szorult némi igazság. Ugyanakkor a vaktában előre bikázott labdákat, a lelátó népét riogató lövéseket nem lehet mágikus erőknek tulajdonítani. Nem lehet az egyébként valóban lehangoló körülményekre kenni. Korsós György tett 3-4 éve egy fajsúlyos kijelentést. Azt mondta, ami itthon elegendő volt a válogatottsághoz, az kint olyan vékonynak bizonyult, hogy úgy érezte becsapták. Pedig nem ment messze, csak Ausztriáig. S akkor mit szóljon az a többtucatnyi játékos, akik még perembajnokságokban kergetve a labdát is megszégyenülten tértek haza.
Dilettánsok hada települt rá – Csertői Aurél szavaival élve – a fodballunkra, s bizony egész tisztes vagyont harácsoltak össze a megposhadt közegben. Politikai és gazdasági szereplők átláthatatlan kompromisszumai vették át a hatalmat, eluralkodott a nepotizmus. A nemes szándékok által vezérelt személyeket nem engedték a tűz közelébe (szegény Varga Zoli panaszkodott erre nem keveset). Aki pedig erőből oda tudott férkőzni, annak rá kellett ébrednie, hogy a kusza érdekviszonyokat nem lehet egy kardcsapással átvágni, mint a gordiuszi csomót. Érzékelve a tehetetlenséget meghátrált, vagy beletörődve, apró részsikerek kivívására törekedett. A slepp energiáit lekötötte a felületi kezelés, az egyre silányabb portéka csomagolása, valamint a fohászkodás a kedvező sorsolásért.
Miniszterelnökünket egy rögeszme hajtja. Mintha nem akarnánk belátni, hogy persze kevés a pénz, tragikus az infrastruktúra, de emellett gond van a képességekkel, illetve nagy többségében elégtelen szakmai munka folyik. Menekül innen, aki tud. A jövő reménységeit siralmas állapotok között – tisztelet a kivételnek – képzetlen trénerek edzik. Külföldön soha nem játszó, egykori NB1-es sztárocskák próbálják áthidalni a borzalmas szakadékot. Évtizedek óta nem tudunk kinevelni egy nemzetközi szinten jegyzett, a modern kor követelményeinek eleget tévő szélső védőt, így óriási hiányposzt a válogatottnál. Sőt, sajnos a légiósok növekvő számának oka, hogy egyre elenyészőbb számban kerülnek ki olyan játékosok is az utánpótlásból, akik legalább itthon meghatározóvá tudnak válni. Ezért érthetetlen, hogy mire fel arcoskodik az edzői kar egy része. Ide jönnek – európai mércével – felmutatni semmit sem tudó mesterek, s a játékosok áradoznak róluk. Az eddig csak befuccsoló Sousa-val máris kulturáltabb focit játszik a Videoton, mint egész tavasszal. Aztán hosszabb távon persze sikeresebbek az ebben a közegben szocializálódott edzők, mint az illúziókat kergető, nagy igényű kollégáik.
S eközben mit kell olvasnia az állandóan feltápászkodó drukkernek? A Sturm ellen betliző védők kikérik maguknak a kritikát. Horváth Gábor megsértődik az adottságait firtató kijelentéseken. Pedig fél év bredai kitérő után máris újra itthon van, s nem igazán kapkodnak utána a kérők. A válogatott üdvöskéje meg a partjelzőt okolja. Mintha a játék nem sípszóig tartana. Mintha az itthoni masszív játék bármire is feljogosítana. Aztán egy másik csapatnál bíróznak a gyenge szezonrajt miatt. Hiába nem tudtak megcsinálni három passzt egymás után, s hagytak ki egy féltucatnyi ziccert, a bűnbak a spori. Fő indokként ez akkor is elkeserítő, ha bírói kar kétharmada valóban elképesztően következetlenül fújja a sípot. Egy harmadik együttes játékosa szerint meg a magas fű miatt játszottak komótosan. Mindez két hét termése. Olyan kinyilatkoztatások ezek, amelyek egy mételyt képező attitűd kivonatai. Ezért is tartunk itt, s ezért lehet Kissinger szállóigéjét megbuherálva ráhúzni a mostani viszonyokra. Akik elfordultak a magyar focitól, azok a benne ténykedő emberek kilencven százaléka miatt utálják a maradék tíz százalékot is.
A kitartók meg nyeljék le a maszlagot. Vegyék a belépőt, szurkoljanak hangosan, zengjenek dicshimnuszokat, vásároljanak minél több relikviát. Viszont ne pofázzanak bele a nagyok dolgába, ne kritizáljanak, sőt tűrjék, ha valami alantas nyerészkedő kisemmizi az imádott egyesületet. Cserébe még egy palack ásványvíz se jár a kánikulai délutánon.
Elfogadjuk, hogy oké itt tartunk, de kesergéssel nem jutunk előrébb. Felfogtuk, van egy maroknyi ember, aki tisztában van a tünetekkel, s tenni akar a változásért. Megértettük, mindez roppant időigényes, mert akkora a hátrányunk. Rendben. De akkor legalább ne próbálják megetetni velünk egymilliomodjára is ugyanazokat a böszmeségeket.
Mert nem nyeljük be!
(A kép forrása: sporthirado.hu)
