Igazán különleges élmény volt a hétfő este, több szempontból is. Egyrészt ritka az, hogy a hét első napjának estéjén lép pályára a Loki, de nyilván vasárnap az ország szempontjából is egetrengetően fontos dolgok történtek. Mindezek után izgalmas volt, hogy a NER bukását követő első NB I-es mérkőzést láthattuk tegnap. Maradjunk annyiban, hogy a körítés, és a várakozás sokkal nagyobb volt, mint aztán a produkció, amit kaptunk.
Nem okozott meglepetést Navarro a kezdőcsapattal, Youga helyére Batikot jelölte. Tudjuk, ismerjük, ha Batik elérhető, akkor 10-ből 9-szer őt fogja választani Yougával szemben. Most adta is magát a csere, hisz a Fradi ellen gyengébb napot fogott ki Youga. Ezt a cserét leszámítva ugyanazzal a garnitúrával futottunk ki. Azaz ismét klasszikus center nélkül, Szuhodovszkival mint árnyékék/hamis kilences.
A meccs túl sok szót nem érdemel. Pocsék színvonal, pontatlanságok, kevés helyzet, alig néhány kapura lövés. Az első félidő első 20 perce intenzív kisvárdai letámadást hozott, alig tudtuk kihozni a labdát, és gyakorlatilag a félpályát is kevésszer léptük át. Túl sokszor túl könnyen csapdáztak be minket, amiknek labdavesztés lett a vége. Felívelgetni pedig nem nagyon volt értelme, hiszen nem volt senki, aki megtartaná, vagy lefejelgetné a magas labdákat. Ebben az időszakban a letámadások mellett a támadásépítésben sem volt rossz a hazai csapat, kis területekbe tömörülve, rövid passzokkal játszották át könnyedén a középpályánkat. Az már az ő saruk, hogy mindezekből helyzeteket azért nem igazán tudtak kidolgozni, tehát a tizenhatosunkhoz érve náluk is elfogyott a tudomány. Egy-két veszélyes betörés, pontatlan távoli kísérlet, vagy blokkolt lövés fűződött a nevükhöz.
Részünkről egy pontatlan távoli Dzsudzsák-kísérlet volt az első említésre méltó esemény, majd a 27. percben az első kaput talált kísérlet egy ígéretes Szuhodovszki bomba volt. Ezen napon gyakorlatilag ez volt az egyetlen fegyverünk: távolról kísérletezni. A támadásépítés ugyanis center hiányában halva született volt szinte minden esetben. Az üres területekbe nem tudtak az elöl lévők bemozogni, a hazai csapat jól zárta a területeket. Így sok esetben azt láthattuk, hogy járatjuk, adogatjuk körbe a labdát, keressük a lehetőséget, de az nem születik meg. Ha szélen sikerült őket megbontani, akkor sem voltunk sokkal előrébb, hiszen középen nem volt kinek beadni a labdát. Ezúttal sajnos a pontrúgásaink sem ültek, amik ilyen esetben jokernek számíthatnának. Az első félidő így aztán unalmas és alacsony színvonalú volt.
A második félidő elején rögtön a meccs legnagyobb helyzetét és a meccslabdánkat láthattuk: a 90 perc során gyakorlatilag ekkor egyszer sikerült úgy felépítenünk egy támadást, amit ilyen helyzetben meg lehetett valósítani. Szuhodovszki dobta ki a labdát a jobb szélen teljesen üresen kiugró Kocsis elé, aki a csúnyán beragadó várdai védő miatt teljesen szabályosan iramodott meg a kapu irányába. De az a megoldás, amit ebben a helyzetben választott, teljesen kifordított bokával, full sután úgy mellélőni, hogy majdhogynem bedobás lett a szituációból, egészen elképesztő, és tökéletesen jellemezte a mérkőzés színvonalát. Pár perccel később egy ennél szebb megoldást láttunk tőle egy távoli kísérletnél, de az is elkerülte a kaput.
Mindamellett, hogy a támadójátékunk semennyire nem működött, Navarro nem segített a cseréivel a helyzeten, sőt, én úgy gondolom hogy csak tovább rontotta a helyzetet. A Batik – Manzanara cserét sem tudtam igazán hovatenni (miért hozza be a súlytalan spanyolt, aki eddig semmit nem mutatott?), de a Dzsudzsák – Camarasa csere volt a non plus ultra. Odáig rendben van, hogy a csékánk pocsék meccset hozott le, de komolyan az egész évben jegelt, állandóan sérült Camarasa kellett tegnap? A vicc az egészben, hogy a legnagyobb lehetőséget végül pont ő puskázta el a hajrában, hiszen Kocsis egy jobboldali beívelés után megtalálta a fejét, ám nem sikerült jól megfejelnie a labdát a kapu előterében…
Számomra sokadszorra volt elfogadhatatlan az, ahogy a vezetőedző belenyúlt, vagy éppen nem nyúlt bele a meccsbe és a csapat játékába. Megint bent hagytunk két cserét, és megengedtük magunknak azt a luxust, hogy az egyetlen bevethető támadónkat, Odeyt még melegíteni sem küldtük el a 90 perc során. Ez azt üzeni: alakulhat bárhogy a mérkőzés állása, ezt a játékost én akkor sem fogom beküldeni, ha cigány gyerekek potyognak az égből. Csodálatos hozzáállás… Most még azt sem hozhatjuk fel pozitívumként, hogy legalább a fiatalokat pályára küldtük: Patai és Cibla is várták a bevetést, melegítettek végig, de nem kaptak lehetőséget. Pedig azt gondolom, a tucatlégiós spanyoloknál ők többet tudtak volna nyújtani.
Lesifotó by Kovács Péter
Mindezek után csalódottan utaztam haza Kisvárdáról. Az egy pont nem tragikus (de nem is feltétlen jó), de a mutatott játékunk, és egyes esetekben a hozzáállás is bökte a csőrömet. Kezd olyan érzésem lenne, mintha sokan mér beletörődtek volna abba, hogy nyártól nem biztos, hogy itt folytatják. És nekem kezd ez tükröződni Navarro felfogásában is. A spanyolok pályára küldése, és egyes játékosok jegelése olyan, mintha egy mini lázadás lenne az edző részéről. Mindezek tudatában nem sok értelmét látom, hogy meccs legjobbja szavazást írjak ki. Nem láttunk jó egyéni teljesítményeket, legfeljebb elfogadhatókat. Közéjük tartozott Szűcs (szokás szerint), illetve a két belső védőnk teljesítménye. De a lehetőséget ettől függetlenül megadom, elvégre mégsem egy vesztes meccsről beszélünk.
Van még hátra négy fordulóból, ebből a leginkább nyerhetőnek a most szombati tűnik Diósgyőrben. Mondom ezt azért, mert szegény Diókat gyakorlatilag kiejthetjük: ha a délutáni meccsen az MTK legyőzi a Várdát otthon, akkor a DVTK matematikailag is búcsúzik, amennyiben nem győz ellenünk. Szóval nehézségek ide vagy oda, ha akarjuk a dobogót, akkor ezt a meccset meg kell nyernünk.
Jövünk még erről a meccsről egy vlog epizóddal is a mai nap folyamán, illetve várhatóan este a H9-ben is összeülünk hosszú idő után kibeszélni a fordulót!
(borítókép: Fostos bugybóka, avagy búbos banka. Nevének első felével illetném a tegnapi meccset.)
