Listavezetőként (!) látogathattunk az MTK otthonába, és az elmúlt találkozók alapján nem tűnt reménytelennek a pontszerzés. Aztán a mérkőzés viszont nagyon nem így alakult: mi szenvedtünk, a hazaiak pedig hengereltek. Mennyire kellene emiatt elégedetlennek lennünk a csapattal szemben? M voltunk ennyire rosszak vagy az MTK játszott ilyen jól? Erre keresi a választ az összefoglaló.
Nem tudom, hogy a korai, Debrecenből utazóknak is kedvező időpont, a szép időjárás vagy a jó bajnoki szereplés az oka, de úgy jártam, mint még soha: mire meg akartam venni a jegyeket a meccsre, már betelt a vendégszektor. Így aztán mit volt mit tenni, be kellett ülni valamelyik hazai lelátóra (ami mondjuk egy MTK elleni találkozón nem volt annyira félelmetes gondolat). Ez viszont egyúttal lehetőséget adott arra is, hogy megnézzük családilag, más klubok miként próbálnak a drukkereik kedvében járni. Márpedig a Hungária körúton akadnak meglepően jó ötletek, amiket adott esetben a Nagyerdei Stadionban is szívesen viszontlátnék: ezek közül is kiemelendő a családi szektor játszóháza, ahol a mérkőzést épp nem annyira élvező gyerekek tudnak regenerálódni.
A következő meglepetés a stadionban akkor ért, amikor megláttam a majdnem teljesen telített lelátókat. Alaposabb szemrevételezéssel látszott ugyan, hogy gyanúsan sok a hazai szektorokban a kék ruhás szurkolók között a piros folt, de így is várakozáson felüli volt az érdeklődés a meccsre. A kék-fehér szurkolók meglepően nagy százaléka került ki egyébként az angolul beszélő egyetemista korosztályból. Ennek a háttere számomra nem teljesen világos, de biztosan csak én vagyok tájékozatlan az MTK-szurkolók kapcsán.
A meglepetések sorába illeszkedett a kezdőcsapatunk is: egész pontosan az, hogy ezúttal az a 11 játékos futott ki a pályára, akiket a szurkolók többsége is választott volna. Mondhatni, az volt a meglepő, hogy nem volt meglepetés.
Ami a találkozón történteket illeti, az előzetes várakozások alapján azt is a meglepetés kategóriájába lehetne sorolni. A futballban adottak olyan egyéni és csapatszintű alapképességek, amelyek az egyes forgatókönyvek bekövetkezésének valószínűségét meghatározzák. Hiába mondhatjuk ugyanakkor azt, hogy 100 meccsből mondjuk 60-szor nyerne az egyik csapat, 30-szor döntetlen lenne, 10-szer pedig a másik győzne, ez egyáltalán nem zárja ki, hogy végül az adott találkozón az esélytelenebb együttes győzzön. Az MTK-Loki viszont nem is feltétlen ebből a szempontból volt érdekes (mivel előzetesen egyébként sem lehetett egyértelmű favoritnak kikiáltani valamelyik csapatot), hanem inkább abból a szempontból, hogy az aktuális napi forma, a kidolgozott taktika és a találkozó lélektana miként tudja felborítani a viszonylag kiegyenlített esélyeket. A találkozó elején ugyanis két, eléggé hasonló erejű együttes kiegyenlített mérkőzését láthattuk. Az feltűnő volt, hogy mennyire magasan húzzuk meg a védelmi vonalat, azonban nagyjából a 30. percig ebből az MTK nem igazán tudott profitálni. A mezőnyben inkább az ő akaratuk érvényesült, de ezt egész jól tudta kompenzálni az a tény, hogy milyen kulturált, passzokra épülő támadásfelépítéseink lettek mostanra, ami pedig mindig magában hordozza azt a veszélyt az ellenfelekre nézve, hogy hirtelen odaérünk a kapujuk elé. Bár az esetek többségének ez most nem történt meg, és Bárány is jellemzően szélmalomharcot vívott elöl, mégsem érződött, hogy olyan nagy gond lenne. Kicsit tompák voltunk, de inkább csak az extrák szempontjából, mert egyébként odatették magukat a játékosok. Aztán az első félidő második felében egyre többször tudtak a hazaiak a magasra tolt védelmi vonalunk mögé belőtt labdákból veszélyeztetni; szép fokozatosan ráéreztek azokra a „holttereinkre”, ahol nem sikerült jól megoldanunk a váltásokat. Sajnos ebből a játékrész vége előtt már nem csupán helyzetekig jutottak, hanem kétszer mattolni is tudtak minket. Ezzel pedig úgy tűnt, hogy egy félidő alatt eldőlt a mérkőzés, és mindent egybevetve ilyen arányban sem volt jogtalan a hazaiak vezetése, ugyanis sajnos remekül játszottak.
A fordulás után sem változott sokat a játék képe: bár próbáltuk átvenni a kezdeményezést, de az ellentámadások folyamatosan veszélyt hordoztak magukban. Végül jött is a 3. hazai találat, igaz, hogy egy jókora játékvezetői tévedés nyomán, mivel a videóbíró segítségével sem sikerült kiszúrni az MTK játékos kezezését, ahonnan az egész szituáció indult. Ha már a bíráskodás: szerintem a játékvezető a mezőnyben a szokásosnál egy fokkal kevésbé volt vállalhatatlan, viszont a gól mellett egy másik szituáció is bicskanyitogató volt: miután Kocsist lekönyökölték és a fejét fogva a földön maradt, se szabadrúgást nem ítélt, se nem állította meg a játékot (holott fejsérülés veszélye esetén ez kötelező lenne), és ebből a – támadást rendkívül sportszerűtlen módon végigvezető – hazaiak majdnem megszerezték a negyedik találatukat is. A mérkőzésen egyébként ebből a szempontból is pechünk volt: a válogatottba először meghívott Bárány Donát, valamint másik meghatározó játékosunk, Kocsis Dominik sem a legjobb állapotban hagyta el a pályát (de azért szerencsére van rá esély, hogy egyiküknek sincs komolyabb problémája).
A fentieken túl a cseréink sem igazán ültek: nem teljesen értettem a koncepciót Gordics ismételt szélen történő próbálgatásában, miközben az MTK gyors játékosai ellen nyilvánvalóan nem volt meg a dinamika benne (rajta látszik, hogy eleve nem ez a neki kedvező poszt). Ugyanígy furcsa az is, hogy miért nem mentünk rá jobban a fiatalpercek gyűjtésére, ha már így alakult: Cibla jöhetett volna sokkal hamarabb, és az sem volt világos, hogy miért Szűcsöt váltotta, holott párhuzamosan gyűlhettek volna a játékperceik. Ráadásul Cibla ismét remekül szállt be, érezhetően megélénkült vele a támadójátékunk, tehát bőven be lehetett volna és be lehetne őt többször és hosszabb időre dobni.
A találkozó vége felé közeledve mindenesetre inkább az volt benne a levegőben, hogy az MTK egy kontra végén tovább növeli az előnyét, mintsem az, hogy összejön a szépítés. Végül ez sem következett be, így maradt a 3:0, ami a játék képét nézve alapvetően, mindent egybevetve igazságos végeredmény.
Lehet, hogy ezzel most sokan nem értenek majd egyet, de én gondolkozás nélkül írom ki a mérkőzés legjobbja szavazást. Bár csapatként alulmaradtunk ugyanis, de az egyének szintjén én nagyon elégedett voltam a hozzáállással. Csúsztunk-másztunk, harcoltunk, mentünk a végéig azért, hogy a maximumot kihozzuk a mérkőzésből. Groteszk módon ezúttal mindez csupán annyit ért, hogy végül nem kaptunk 5-öt, de én most ezt is nagyon tudtam értékelni. Sokszor látni ugyanis az ilyen típusú találkozókon, hogy a hátrányban lévő csapat megtörik, elengedi lélekben az egészet. Itt viszont azt láttam, hogy még 3 gólos hátrányban, a legvégén is méterekről csúszunk oda blokkolni, labdát szerezni. Nálam ez nagyon sokat ér. Akiknek éppen ezek miatt a jelenetek miatt a hozzáállását egész biztosan nem tudnám kritikával illetni még akkor sem, ha vétettek hibákat (elnézést, ha valaki kimaradt): Varga, Meijas, Dacosta, Vajda, Szűcs, Dzsudzsák, Cibla, Kocsis. Senkinek nem ez volt élete meccse, de küzdöttek a mezért, amit felvettek, és ez nekem bőven elég.
Záró gondolatok:
Meggyőződésem, hogy egy gyengébb képességű vagy gyengébb formában lévő csapat ellen ez a teljesítmény legalább egy döntetlenre elég lehetett volna. Egyúttal azt is gondolom, hogy az MTK ezen a napon lehet, hogy bárkit megvert volna az NB I-ből. A meccset elnézve egyértelműen úgy éreztem, hogy minden a hazaiaknak jön ki jól: ül a taktikájuk, mindenki éles és fókuszált, összejönnek nekik az extrább megoldások, ráadásul a mérkőzés fordulópontjai is számukra kedvezőek. Nem voltak tömegével érthetetlen hibáink, eladott labdáink. Nem láttam alibiző, lelketlenül játszó Loki-focistákat a pályán. Egyszerűen csak az MTK volt ezúttal nagyon jó, ők a plafonjuk környékén játszottak. Emiatt is lehet az, hogy miközben más esetekben egy-egy kudarc aznap már eléggé gallyra szokta vágni a hangulatomat, most semmi ilyesmi nem történt. És a távolból, a pálya túlsó sarkából az volt a benyomásom, mintha a vendég tábor egy része is hasonlóan érezte volna magát hozzám. Nem szólt semmilyen kritika a csapat felé, hanem végig ment a buzdítás (amiért egyébként le a kalappal!). Talán ezt tudnám kiemelni: nem sikerül olyan momentumára visszaemlékezni a találkozónak, amibe igazán bele tudnék kötni.
Ebben a szezonban ez volt a 4. vereségünk tétmeccsen: a Nyíregyháza és a Honvéd elleni 1:2-es meccsek szerintem elég szépen párhuzamba állíthatóak egymással az eredmény és a mérkőzés alakulása szempontjából is. Ránézésre ebbe a sorba illeszkedik bele a Fradi és a mostani, MTK elleni 0:3, viszont itt már számomra sokkal kevesebb a hasonlóság. Míg ugyanis a zöld-fehérek ellen tele gatyával mentünk ki a pályára, addig ezt most egyáltalán nem éreztem.
Ezt a mérkőzést sokkal inkább tudnám a nem sokkal később lejátszott Manchester City-Liverpool találkozóhoz hasonlítani. Ott is ugyanaz történt, mint az MTK-Lokin: hiába küzdött a vendégcsapat, az átütőerő hiányzott, miközben a hazaiak kiemelkedő meccset futottak extra teljesítményekkel (és bizony ott is feléjük billentek a játékvezetői döntések a kétes szituációkban). A valódi, nagybetűs fociban is rengeteg számít tehát az aktuális „flow” állapot egy-egy csapatnál, nem csak a magyar lebutított utánzatnál.
És ameddig nem tudok a saját csapatom hozzáállásába belekötni, addig engem az sem zavar, ha a futball ezen hektikusságának éppen mi vagyunk a kárvallottjai,
Hajrá, Loki!
Enderson
