A Siófok gondoskodott róla, hogy ne fulladjon unalomba az Oláh Gábor utca közönsége e mai napsütéses délutánon. A tortára pedig Zdenek Scasny bejelentése szolgáltatta a habot a meccs után. De ne szaladjunk ennyire előre. Egy totálisan átaludt első félidő, majd egy felemás második tíz emberrel, mindez hazai pályán a kieső helyen álló Siófok ellen, egyenlő 2-3. Óriási. Mintha amúgy nem lenne elég bajunk ezen a tavaszon… A találkozón és a most már exedző teljesítményén kívül kitérünk a lehetséges utódokra is.
DVSC: Verpecz – Bernáth, Komlósi, Mijadinoszki, Mardare – Czvitkovics, Varga, Bódi, Yannick, Salami, Coulibaly
Siófok: Molnár – Mogyorósi, Graszl, Fehér, Novák – Lukács, Tusori, Kecskés, Melczer – Honma, Délczeg
Egyáltalán nem úgy kezdtük az összecsapást, ahogy kellett volna, és ahogy azt már tőlünk minden NBI-es csapat megszokhatta az utóbbi években. Teljesen egyenrangú partnerként tekintettünk mai ellenfelünkre, semmi letámadás vagy megzavarásra irányuló cselekedet, játékosaink először saját térfelünkön léptek kontaktusba a sárga-kékek embereivel, ekkor még többnyire sikeresen. Az első 10 percben a kapujukig is eljutottunk párszor, így történhetett, hogy a szögletnél előremerészkedő Komlósi fellökéséért tizenegyest kaptunk, Délczeg meg egy sárgát. Ekkor még úgy gondoltam, jobban nem is indulhatna számunkra a mérkőzés, egy önbizalomfejlesztő vezetés tiziből, s innentől simán behúzzuk a 3 pontot. Ám nem így történt, már az első feltétel sem stimmelt, a tizenegyespont mögé odaálló Czvitkovics ugyanis kihagyta a büntetőt, de ezt úgy is mondhatjuk, hogy Molnár kifogta. Ha ez nem lett volna elég, pár perccel később Délczeg hatalmas gólt ragasztott a bal felsőbe, Verpecz sajnos hiába úszott a levegőben, ez védhetetlen találat volt.
A bekapott gól sem rázott fel minket igazán, erőlködtünk, de azt is amolyan langyi módra, tessék-lássék alapon. Már az is elég elszomorító, hogy azon meglepődve, hogy mi is tudunk gólt kapni, a játékosok megpróbálják kibekkelni a félidőt, hogy a szünetben megmondja az óvóbácsi a tutit, de az hogy ezt úgy tesszük, hogy még fél óra hátra van belőle, egyenesen felháborító. Az alibizés ellenére Coulibalynak megint sikerült kulcsmomentumban hibázni, utána pedig egy ziccert is kihagyott hat méterről. Különszáma a még a BL-ben „hazai pályán” a Liverpool ellen bemutatott „Hogy hagyjunk ki egy ajtó-ablak szitut?” mozdulatsorra emlékeztetett. Ami a helyzeteket illeti, a 30. minutumban Salami bevette a vendég kaput Kulabá bepasszát követően, apró szépséghiba, hogy a francia az alapvonalon túlról tette be a labdát, így vissza minden, marad a 0-1. Már-már reméltem, hogy megússzuk ennyivel (szinte fáj ezt leírni), mikor a Balaton-parti gárda megduplázta előnyét. Elbambultunk a középpályán, így a remek labdát kapó Honmával szemben egyedül maradó Mijadinoszki tehetetlenségében lerántotta a csatárt, és mivel ezt úgy tette, hogy az gólhelyzetben volt, kiállították. Igen, tudom, hogy ettől még nem lesz 0-2, csakhogy a kis ázsiai élete gólját varrta a jobb felsőbe a szabadrúgásból.
A szünetben Salami helyére Simac érkezett, ez azonban fikarcnyit sem ért, Lukács beadása után Tusori térdelt bele a labdába, és mivel az hálóba érkezése előtt nem tett már több kitérőt, a vendég csapikapi az őszi blamánkhoz hasonlóan most is gólt jegyezhet ellenünk. Némi szépségtapasz, hogy pár perccel ezután Cicó mostanság ritkán látott indítással szöktette Coulibalyt, aki kb. negyedik ziccerét végre értékesítette. Kicsit magunkra találtunk, Yannick beadását Bódi (!) fejelte a hálóba. Itt még úgy tűnt, akármi is lehet a vége, látszólag a játékkedvünk is megjött, én meg már arról kezdtem ábrándozni, hogy lélektanilag egy 4-3 milyen nagyszerű lökést adhat nekünk, s egy szívvel-lélekkel, fordítással kivívott kínkeserves diadal a Siófok ellen majd összekovácsol minket, legalább a szezon végéig. Ehelyett elég hamar kipurcantunk, nem bírtuk tüdővel a témát, mert közben Mardarét Dombi váltotta, hamarosan pedig Bernáth helyére Kabát lépett be, és két védővel azért elég nehéz áttörhetetlen betonfalat szimulálni. Mivelhogy azonban a csoda elmaradt, Kecskésék meg már annyira nem szakadtak meg, hogy ismét 4 legyen a vége, 2-3 állt az eredményjelzőn, mikor elhangzott Iványi befejezést jelentő hármas sípszava. Valószínűleg a debreceni Ludánszki Pisti se gondolta tegnap, hogy 2 perc lehetőséghez jutva ma győztesként hagyhatja el a játékteret nevelőklubja ellen. Így elmondhatjuk, hogy volt olyan cívisvárosi, akinek örömet szerzett a végeredmény.
Hiába az eddig kudarcokkal teli tavasz, álmodni se mertem volna, hogy Zdenek Scasny május vége előtt elhagyja Debrecent, sem úgy hogy lemond, sem úgy hogy kirúgják. Márpedig akár hiszem, akár nem, a mai produkciót már az ő gyomra sem vette be, s röviddel a lefújást követően a vezetőség által is elfogadott lemondásáról olvashattunk. Azért is rökönyödtem meg a hír hallatán, mert a játékosoktól elkezdve a legutolsó Loki-alkalmazottig mindenki úgy nyilatkozott a sajtóban, hogy Zdenek így, Zdenek úgy, milyen jó vele dolgozni, stb. Azt, hogy ez nem a szokásos udvariaskodás látszatja volt, Bernáth Csaba is megerősítette blogunk vele készült interjújában. Mióta a cseh edző elkezdett nálunk dolgozni, látható koncepció rajzolódott ki a csapat taktikáját tekintve, mindig ki lehetett találni a pályán látottakból az öltözői instrukciókat, más kérdés, hogy ez elvétve bizonyult eredményesnek a 90 percek leteltével is. Én nem akarom bántani Scasnyt, ha akarnám se tudnám, ugyanis nincs miért. Érzésem szerint a vezetőség azért nem marasztalta a trénert, mert egyszerűbb az ő helyére találni valakit, mint a fél játékosállományt elzavarni, s idény közben bizonytalan elemeket felvenni helyettük. A Magyar Kupából való kiesésünk már ősszel eldőlt, ezért nem hibáztatható. Az MLSZ mostohagyermekeként számon tartott Ligakupa elvesztése sem fakaszt belőlem könnyeket, de kétségtelen, hogy nem volt szerencsés úgy kommunikálni a dolgot, hogy meg akarjuk nyerni, mikor a döntő visszavágójára B csapattal utaztunk el. A Kecskemét elleni zakók is simán felejthetők lettek volna hosszú távon, Pruknert se fikázza senki az újpesti 0-6 miatt. A bajnokikon meg egyszerűen nem jött ki a lépés. Az utóbbi hat évben igen, most nem, ennyi. Viszont most neki is. Nem akart már tovább a szerencsétlenség szinonimája lenni, s valahol érthető, hogy több vereséget nem nyelt le az önbecsülése.
Vele együtt minden bizonnyal távozik Meszlényi Tibor pályaedző, Sándor Tamás – szintén pályaedző – és Erdélyi Miklós kapusedző sorsa ellenben kérdéses. Maradásuk minden bizonnyal a következő vezetőedző személyétől függ.
Amennyiben visszahívnánk Herczeg Andrást, Sándor biztosan maradhatna, de kérdés, hogy Bandi mennyire ragaszkodna Mező Józsihoz, aki korábban Erdélyi feladatát látta el. Mellesleg kézenfekvő lenne a jól bevált megoldáshoz nyúlni – Herczeg volt már hasonló helyzetben, még 1997-ben -, ezek után egy jó ideig aligha választunk külföldről. Ami mellette szól, hogy úgy ismeri a csapatot, mint senki más, de az már ellene, hogy gyakorlatilag miatta történt a stábváltás decemberben, s ő maga is azt mondta, hogy kevesebb stresszre vágyik és inkább a fiatalokkal foglalkozna ezentúl.
A jelenleg szabad edzők közül Várhidi Péter esélyes még a posztra, akinek a neve a télen is felmerült. Ha Szima Gábor jobban kedvelné, ő lehetne a tuti befutó.
Hirtelen Tornyi és Reszeli jut még eszembe, ám az ő nevüket igazából leírni is felesleges.
Egyébként valószínűleg a megbízás a szezon végéig szól majd, ennyi idő alatt ezzel a csapattal nem lehet csodát tenni, hosszú távra tervezni pedig fölösleges. Áldhatjuk az Eget, hogy még ősszel elég pontot gyűjtöttünk a bennmaradáshoz, jövőre meg valami reális célt kellene magunk elé tűzni, hogy pár év alatt fokozatosan újra a mezőny elejére kerülhessünk.
