Nem ígérkezett könnyűnek a kispesti túra, ám a játék képét tekintve mégis azt mondhatjuk, hogy különösebb megerőltetés nélkül elhozhattuk volna a három pontot a Bozsikból, de a játékvezető ezt máshogy gondolta. A meccs végi csalódottság értéktelennek mondatta velünk az egy pontot eredményező döntetlent. Viszont a Videoton kissé váratlan veresége felértékeli a kivívott egyetlen árva pontocskát. Összességében egy elég gyenge színvonalú, ám fordulatokban gazdag, ebből kifolyólag élvezhető találkozón vagyunk túl.
Rögvest az elején adnánk egy jó tanácsot, ha valaki netán a jövőben azon törné a fejét, hogy ráhangolódásképp korán kiérkezik a Bozsikba, az gyorsan tegyen le eme pusztító erejű szándékáról. Inkább nézze meg egymás után kétszer az „Öngyilkos szüzek” című egyébként remek, ám rettentő lehangoló filmet. A hatás ugyanis megegyező, életkedv nem sok marad az emberben. A Honvéd rémesen rossz indulóinak ismétlődő meghallgatása után úgy néztünk ki, mint akik két jókora tockost kaptak Bud Spencertől. A retro szimplán csak borzalmas, ami felett egyszerűen eljárt az idő. A modern verzió azonban emellé még ráadásul idétlen, amely a legcsekélyebb eredetiséget is nélkülözi. Mielőtt szó éri a ház elejét, egyetlen csapat indulója sem éppen zenetörténeti mestermunka, épp ezért bőven elég egyszer levetíteni közvetlenül a mérkőzés előtt. Ezt tetézi a szpíker vicckategóriába illő felkonferálása, akinek a bevett fordulatok papírról történő felolvasása is meghaladja a képességeit. Szóval érthetetlen, miért ilyen pocsék néhány magyar pályán a foci köré körített nem létező show evidens, nem valami nagy szellemi munkát igénylő alapmozzanata? Zárójel bezár.
Ami a két csapat összeállítását illeti, egyik csapat sem szolgált túl nagy meglepetéssel. Alapvetően mindkét együttes egy olyan 4-1-4-1-es formációt választott, amelyben labdaszerzés esetén törekvés volt a 4-3-3-ba történő átmenetel. Érdekesség, hogy mindkét oldalon ugyanaz a gyengepont mutatkozott. A jobbszárnyon egy-egy védekezésben teljesen nulla, totálisan offenzív szélső, mögöttük a túloldali kollégához képest jóval sebezhetőbb bekkel. Így egyáltalán nem csoda, hogy főként itt erőltették a támadást a csapatok. A kényszer hatására Bódi bekerült középre, míg Szécsi helyett inkább Ferenczinek szavazott bizalmat Kondás Elemér. Azt már az Újpest ellen is megfigyelhettük, hogy a szélsőink gyakran helyet cserélve rohamoznak, ami ezúttal is része volt a játékunknak. Coulibaly pedig a legnagyobb örömünkre visszakerült a kezdőbe, ahogy azt várni lehetett az előző fordulóban nyújtott produkcióját követően.
Rémálomszerűen indult számunkra a találkozó, a Honvéd egy szerencsés szituációt követően már az 5. percben vezetést szerzett. Véleményünk szerint Verpecz nem hibáztatható amiatt, mert nem tudta lenyelni a rendkívül kellemetlen, pattogós lövést, ugyanakkor sokkal jobb helyre is üthette volna a játékszert. Másfelől viszont a hátsó alakzat tagjait érdemes volna megkérdezni, miként érkezhetett két hazai játékos is teljesen zavartalanul a kipattanóra. A váratlan maflást meglehetősen nehezen hevertük ki. Az első huszonöt percben ritmustalanul, ötlettelenül futballoztunk. Idegesen vagdalkoztunk, s jobbára csak ívelgettük Coulibaly felé a labdákat, akinek – jól tudjuk – nem erőssége a levegőből érkező labdák megszelídítése. Az Újpest elleni összecsapáshoz hasonlóan a pálya közepén hiányzott a minőség, a Bódi-Cicó kettős képtelen volt mozgatni az együttest.
A játékrész második felében aztán egy csapásra véget ért a tetszhalott állapot. Bódi az akklimatizációt követően jelentős mértékben feljavult. Ferenczi és Pölöskey a vonalat taposva – ergo amennyire lehetséges széthúzva a mezőnyt – elkezdett nagyobb hatásfokkal bemozogni az üres területekre, futásra kényszerítve a náluk lassabb kispesti szélső védőket. Coulibaly onnantól, hogy elkezdett laposan, használható labdákat kapni, tengernyi galibát okozott. Ellentétben Délczeggel, akitől a mezőnyben való brusztolástól több nem tellett. A szünetre megfordítottuk a meccset. Jegyezzük meg, hogy a méltán lesajnált Pölöskey újabb fontos gólt szerzett, s pláne ne menjünk el szó nélkül Ferenczi Janika ragyogó beadása mellett.
A fordulást követően visszaesett a tempó, de ez inkább nekünk kedvezett. Teljes mértékben uraltuk a találkozót, a Honvéd nem jelentett veszélyt a kapura, s nem utalt semmi arra, hogy a hátrány dacára ezen tudna érdemben változtatni. Gyakorlatilag eldönthettük volna a három pont sorsát, de az utolsó passzoknál rossz megoldásokat választottunk, Czvitkovics lövésénél pedig Kemenes a helyén volt. S ha már Czvitkovics, nála álljunk meg egy szóra. Az rendjén van, hogy Selimhez hasonlóan jelentős meccshiánnyal küszködik, s ezen csak úgy lehet segíteni, ha játszik. Mégis elképesztő látni, mennyire leépült, s csak árnyéka önmagának. Két pontrúgása olyan szinten homály lett, hogy azóta is keresi az arcát. Az meg főképp nem fogható semmire, hogy a meccs hajrájában, emberhátrányban egyedüliként megengedi magának azt a luxust, hogy labdavesztésnél csak cammogjon visszafelé. Ha már nem bírta erővel, akkor meg illett volna cserét kérni. Felmerül megint a kettős mérce kérdése. Ha Selimet egy félidő után – egyébként tök jogosan – lekapta a pályáról Elemér, akkor ez a Czvitkovics miért játszhatott 89 percet ezen a találkozón? Költői a kérdés.
A mérkőzés alakulásához visszatérve, amikor már félig-meddig a zsebünkben éreztük a három pontot, a Honvéd betette a labdát a védelem mögé, Lanzafame eljátszott egy lerántást Nagy mellett, a bíró sporttárs pedig alaposan megkajálta. Kiállítás és tizenegyes, magyarán szólva a meccs végkimenetelét döntően befolyásoló, téves ítélet. S akkor itt megint tegyünk egy vargabetűt. A magyar játékvezetők ténykedése botrányos. Tisztelet a kivételnek, rossz mentalitásban, s konkrét szituációkat – mindkét irányba – rosszul megítélve fújnak. Egyszerűen szembeötlő az a jégkorongban bevett filozófia, amely áthatja a ténykedésüket. A meccsek elején hozzá se érhetnek egymáshoz a játékosok, mert azonnal jön a sípszó, a hajrába fordulva meg szinte vérnek kell folynia a fújáshoz.
A hátralévő időben lüktetővé vált a játék, mindkét oldalon adódtak lehetőségek, a legnagyobb a Honvéd előtt. A látottakat csak úgy tudjuk értékelni, hogy bizony elbuktunk két pontot. Az összecsapás számunkra a rossz bírói ítéletről, illetve Ferenczi Janika kimondottan üdítő játékáról marad emlékezetes. A döntetlen arra jó, hogy versenyben tartson a dobogóért. Ahhoz viszont kevés, hogy eme versenyfutás első számú esélyesei legyünk.
A mérkőzés összefoglalója:
(A képek forrása: dvsc.hu)
