Bármiben lefogadtam volna, hogy a mai Pécs ellen játszott kupameccsünk előtt is elhangzik majd Kondás Elemér szájából az a mantra, amit évek óta kívülről fújunk: a DVSC minden sorozatot meg akar nyerni, amiben elindul. Ez a fajta álmaximalizmus még idén sem hagyott alább és nem közelített a realizmus felé, amikor évek óta nem látott mélyrepülésben van a csapatunk. Ma délután mindössze annyi történt, hogy teljesen impotens focival próbáltuk felülmúlni a komoly problémákkal küszködő Pécset, ők pedig már idén másodszor törtek borsot az orrunk alá: 1:0-ra nyertek a Magyar Kupa 4. fordulójában és ezzel kiejtettek minket. Rövid összefoglaló következik.
Mielőtt bárki kijavítana a címben lefektetett tételmondat miatt, tudom jól, hogy a Ligakupában még áll a csapat. Csakhogy évek óta egyértelmű, hogy nem érdekli a klubot az a sorozat, amiért mi, szurkolók nem hibáztatjuk őket, mert minket sem. Legyünk őszinték, ez idén se lesz másként. Vagy ha mégis, most szólok, hogy senkit sem érdekel az a kupakiírás. Ellentétben a Magyar Kupával, ami változatlanul nagy presztízst tud magáénak a magyar futballbarátok körében, és Kondás legutóbbi gyenge szezonjában ennek a trófeának a megnyerésével minden Lokistát megvigasztalt és kárpótolt. Idén viszont erre már zérus az esély, mivel bizony kiestünk. A bajnokság elment, a Magyar Kupa másé lesz, a Ligakupa bajneri mélységekben hozza lázba a debrecenieket, és amúgy is mindig lebőgés a vége (pl. tavaly 5:1-es zakó a Viditől itthon). Szóval az idei évre ennyi volt.
A vártnál kevesebb helyen változtatott az edző a Loki-Fradi meccs kezdőcsapatához képest. Nagyon örültem, hogy egy meccsre el tudott tekinteni Máté Péter szerepeltetésétől, és szerepet kapott végre az észt válogatott Morozov. Annak is örültem, hogy az utóbbi időben nagyon meghajtott Varga helyett bekerült Zsidai (aki már a Fradi ellen is nagyon kellett volna) és Vadnai is némi változatosságot hozott, meg Korhutra rá is fért a pihenés. Borzasztóan örültem René Mihelic visszatérésének, aki úgy játszott, mint akire nyugodt szívvel lehetett volna már hetek óta számítani. Na mindegy… Aminek viszont nagyon nem örültem, hogy a nyilvánvalóan diszfunkcionális csatársorunkat érintetlenül hagyta: a pályán Kulcsár szaladgált és Tisza kínszenvedett, róla még lesz szó külön is.
Most nem szeretnék részletes elemzésbe bocsátkozni, csak a fontos eseményeket fogom kiemelni. Amúgy sem tudnék sok mindent analizálni, a semmit ugyanis nagyon nehéz. A kezdő sípszó után rögtön nekiestünk a Pécsnek, intenzív letámadást és presszinget játszottunk. Nyilvánvalóan az volt a taktika, hogy az első negyedórában lövünk egy gólt, utána pedig ellötyögünk a végéig. Ezalatt a 10-15 perc alatt a góllövés elmaradt, a lötyögés tekintetében viszont szigorúan tartottunk magunkat a napirendhez. Amíg nyomtunk, rendkívül jó volt látni a csapatot hajtani, különösen Vadnai, Mihelic és Kulcsár játéka tetszett, valamint a védelmünk többi tagját is jó volt nézni: Brkovics és Morozov higgadtak és áthatolhatatlanok voltak. Ám ahogy az lenni szokott, alábbhagyott a lendület, és kiegyenlítetté vált a találkozó. Viszont a 16. percben megvolt az első gólhelyzetünk: Kulcsár ment el a balon, esernyővel átverte Balogh Bélát, aki utána összekarambolozott valamelyik társával (elég vicces volt), majd miután a nehezén túljutott, derék támadónk a tök üres rövid sarok helyett kilőtte az oldalhálót. És körülbelül ennyi aktivitást mutattunk az első félidőben: szívbetegek is nézhették volna a Sport2 közvetítését, annyira nyugis volt a meccs. A Loki szervezetten, lapos passzokkal alakított ki tökéletesen meddő mezőnyfölényt, a Pécs pedig főképp kontrázva és előreívelgetve próbált meccsben maradni (háromszor is jártak ebben a félidőben a kapunknál).
A második félidőre csak egyvalamit vártam már, de mint kisdiák az évzáró ünnepség végét: hogy a cseretáblán végre kigyullad pirossal a 44-es szám. 
Esküszöm, ilyen lélekölően alibi játékot, ilyen sértődött arckifejezést, amiért futni kell, ilyen „leszarom-mentalitást” még soha nem láttam Loki-játékostól. Ha csak ráfókuszált Tiszára a kamera, egyből kinyitotta a bicskát a zsebemben az az undorodott arckifejezés, ami az arcán ült. Pedig az első tíz percet leszámítva egy métert nem futott, nem volt egy sprintje, nem tartott meg egy labdát, nem volt egy normális passza és nem volt róla halvány segédfogalmam se, hogy miután a Loki-Fradinak a legobjektívebb statisztikai rendszer, az Instat szerint is számokban kimutathatóan ő volt a leggyengébb játékosa, miért kapott megint lehetőséget KEZDŐKÉNT, miközben egy Balogh Norbert még a keretbe se került be, és ott van a keretben L’Imam Seydi, akiről lehet rosszat mondani, de hogy nem hajt mindig a pályán, azt nem. Miután megtörtént a hőn áhított csere (megint csak a 68. percben, amikor már 1:0 volt oda, hát én tökön szúrom magam), Seydi 5 perc alatt többet tett a pályán, mint Tisza bő egy óra alatt. Tisza Tibi nevéhez csak a közeli TV-toronyba felrúgott beadások és gyatrán eltalált tökéletesen veszélytelen szögletek és szabadrúgások fűződtek. És Kondás, a mágus lekapta a pályáról a mezőny legjobbját, aki kicsit se volt elfáradva: René Mihelicet. Pedig ez végképp nem volt indokolt.
De kicsit előreszaladtam, nem esett még szó a Pécs góljáról. A 63. percben szöglethez jutott a hazai csapat. Érdekes módon ők még tudnak szögletet rúgni. Wittrédi beívelését „Kauszics” (egy kis alapvető délszláv nyelvtant a kommentátor úrnak!) megcsúsztatta, majd Romics a kezével is besegítve megszelídítette a labdát, és bevágta a kapu felső sarkába. Nem igazán volt ez szabályos gól, való igaz. Csakhogy van egy olyan íratlan szabály a labdarúgásban, amely felülírja az írottat: az a gól, amit a játékvezető megad. 1:0 oda.
Kétségbeesetten támadtunk, sajnos eredménytelenül. Volt még KÉT helyzetünk: a 76. percben Bódi szabadrúgása tekeredett szépen, de Polekszics továbbra is teszi a dolgát, és védeni tudott. Ja és Plexi idén ősszel már másodszor szomorít el minket (persze vele semmi bajom, hisz ő legalább teszi a dolgát). A 82. percben kiegyenlíthettünk volna, de Plexi megint egy óriási bravúrt mutatott be: Brkovics elemi erejű fejesét hárította. Ezzel meg is említettem mind azt a HÁROM gólhelyzetet, amire 93 perc alatt sor került, és ami Kondás szerint akkora mennyiség, ami alapján igazságos lett volna a győzelmünk. A meccs végén az ügybuzgó Novakovics felszaladt volna fejelni a kapu elé az utolsó szabadrúgásunk előtt, és Kondás Elemér…visszaparancsolta! Igen, kedves olvasóim, nem volt totál mindegy a 92. percben, hogy 1:0-lal esünk ki a kupából, vagy hátha Nova hosszabbításra menti az eredményt, legrosszabb esetben is kapunk még egyet, hanem vissza kellett futnia. Bódi szabadrúgása pedig valószínűleg megihleti majd a Magyar tiki-taka nevű Youtube-csatorna szerkesztőit is. De ennyi fért bele, maradt az 1:0, kiestünk a Magyar Kupából.
Igen kevés kivételtől eltekintve nem nyújtottak jó teljesítményt a focistáink. Mihelics és Jovanovics játéka volt az, ami tetszett a középpályán, a védelemben Vadnai és Brkovics voltak nézhetőek, nem megfeledkezve Morozovról. Rossz szó nem érheti még Novakovicsot és Zsidait, de ők nem emelkedtek ki annyira. Kulcsárnak rossz napja volt (megint, ennek ellenére tuti, hogy Pápán kap még egy esélyt), Szakály teljesítménye hullámzott, Lázár kis híján egy büntetőt is összehozott (kezezés a tizenhatoson belül, be lehetett volna fújni), de egyébként nem volt annyira rossz. Akiről meg már sok szó esett, az Tisza. Őt külön elemeztem ki, itt csak a focistákról volt szó. Mindenkinek kellemes pezsgőfürdőzést kívánok a Sárvári Wellness Hotelben*****, készüljetek fel egy jó kis Pápa-verésre! 😉
Kondás Elemér rendkívül szimpatikus meccs utáni nyilatkozatáról szó sem volt még. Annyi a lényeg, hogy rögtön azt a szabálytalan gólt kérte számon, amint odakerült a kamera elé, majd utána azt nyilatkozta, hogy a Pécs kétszer jutott el a kapunkig, és amúgy jól játszottunk. Véletlenül sem ismerte volna el, hogy megint számos hibát vétett, és ez a kiesés részben az ő sara is. Nem is mondok inkább erre semmit, csak egy ideillő hátteret kerítek:
Mindörökké hajrá Debrecen!
Lucas
A címlapfotóért köszönet Patrick jóbarátunknak, a Pécs bérletes szurkolójának!
