Nem hiszem, hogy sokat tévednék, ha azt mondanám: a szurkolóink többsége azért ment vasárnap délután Loki meccsre, hogy győzelmet, sőt, akár Balogh Norbi gólt lásson. A várakozás természetesen jogos is volt, hiszen azt a „tökutolsó” Pápát fogadtuk, akik csak ritkán képesek betalálni ellenfeleik kapujába, Balogh játékából pedig az utóbbi találkozókon tényleg csak a gól hiányzott. DVSC-Pápa összefoglaló.
A viszonylag kis téttel bíró mérkőzés (a Pápa még ha a táblázat alapján benn is maradna, nem valószínű, hogy kap majd NB1-es licencet, a DVSC pedig csak valami bődületes csoda/pech folytán kerülne el a 4. helyről) és a mi találkozónkkal párhuzamosan zajló, a spanyol bajnoki címről is döntő Barcelona-Atletico Madrid csúcsrangadó ellenére a győzelmi reményekkel teli szurkolók szép számmal (4254) foglalták el helyeiket a stadionban, melynek székeit már a délutáni órákban serényen takarították az arra illetékesek. Egyébként is jó volt elnézni az előkészületeket: még párszor áthúzták, megélénkítették a pálya vonalait, a kordonokat csatarendbe állították, a megfelelő berendezéseket üzembe helyezték. Mindez csendesen a Nagyerdőre kilátogatóknak is azt suttogta: itt ma focimeccs lesz, a szó (hazai oldalról legalábbis) legnemesebb értelmében. Persze a négyezer fő önmagában nem akkora nagy szám, a mondvacsinált okokból bevezetett szurkolói kártya nélkül ennek többszöröse buzdította volna a fiúkat. Mégis, a 28. forduló legnézettebb összecsapása volt a DVSC-Pápa, és az eddigi 14 hazai találkozónkból 6-szor mi vittük el ezt a címet, amire a DVTK-n kívül senki más nem volt képes. Ilyenkor pedig jó érzés DVSC szurkolónak lenni.
Pár órával a mérkőzés kezdete előtt
A találkozó előtt a kezdőcsapatokat elnézve, mégis fejcsóválásra kaptunk okot: Balogh Norbi helyett Kulcsár került a kezdőbe Tisza mellé. Bár e kettős már többször játszott együtt, ami akár indokolhatta is volna e változtatást, de az idejét sem tudom már, mikor lőtt úgy gólt bármelyikőjük, hogy egyszerre lettek volna mindketten a pályán. Ahogyan az is meglehetősen régen volt, amikor a rutinos Máté és Mészáros kettős lett volna a két középhátvédünk. De, hogy pontos adatokkal is szolgáljunk: csupán kétszer történt ilyen az idei bajnokságban, utoljára a 18. fordulóban, a Puskás Akadémia ellen született egy Tisza gól, miközben Kulcsár is a pályán volt (igaz, utóbbinak nem sok köze volt hozzá); előtte pedig a 11. fordulóban Kulcsár duplázásánál voltak egyszerre a pályán mindketten (de abban a két gólban meg Tiszának nem volt semmi szerepe)… A Máté-Mészáros kettős legutóbbi középhátvéd szerepkörére pedig a 10. fordulóig kell visszamennünk (érdekes, hogy akkor is 4-0 lett a végeredmény, akkor a Honvéd szomorkodhatott). A többi játékos szereplése nem okozott meglepetést, az eltiltások és sérültek nem sok variációs lehetőséget nyújtottak – pont ezért volt meglepő, hogy a ligakupában brillírozó Sós, Bereczki páros a kispad helyett az NBIII-ban focizgatott egy nappal korábban (persze így legalább megkapták a meccsterhelést).
A mérkőzés kezdetét vette, játékosaink pedig egyből jelezték: itt nem alibizés fog zajlani. Egymás után alakítottuk ki a nagyobbnál nagyobb helyzeteket. Előbb Kulcsár tesztelte Szűcs kapust, majd ugyanő adott egy túlságosan erős labdát Tiszának, aki így nem tudta azt bekotorni az üres kapuba… Hasonlóan szomorú sóhaj szállt fel a stadion fölé Jovanovic óriási helyzeténél, melynél Szűcs már ismét verve volt, a lövés mégis mellé szállt. Az iram a 30. percig tartott ki, egy Tisza lövés – Szűcs védés és egy szintén Tibi által elvégzett veszélyes pontrúgás után (Máté és Varga is centikkel maradt le) érezhetően elfáradtunk és a gól elmaradása is rányomta bélyegét a csapatra. A csapatra, mely addig ellentmondás nélkül járatta a labdát, hozta helyzetbe a lelkesen futkározó Kulcsárt, a nagy szívvel küzdő Jovanovicot. A csapat motorja ekkor még egyértelműen Mihelic volt, Varga pedig tökéletesen segített be hátul, a védőinknek nem is igazán volt feladatuk. Az utolsó negyedóra végén már épp könyveltük volna el a 0-0-ás félidőt, és szitkozódtak oly sokan magukban, mert jó lövőhelyzetekben sem nagyon vállalta el senki a lövést, amikor jött Szakály. És csodálatos gólt ragasztott a kapuba. Annyira jó, technikás középpályásaink vannak és olyan nagy százalékban lövünk ezekből az átlövésekből gólokat (gondoljunk csak vissza Varga bombájára az MTK ellen, vagy épp Zsidai év eleji góljaira, Bódi bombáira, vagy akár Szakály Fradi elleni löketére) – nem nagyon értem, hogy miért játszottunk le úgy egy teljes szezont, hogy alig lövünk kapura átlövésből. Mintha minden támadást a csatároknak kellene befejezniük…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben a szünetben, amikor aztán jött a hír: Balogh váltja Tiszát. Emberek! Hát én ezért mentem meccsre, hogy lássam Norbit játszani! Éljen! És hiába lett összeszedettebb a Pápa játéka, azzal, hogy megpróbáltak néhány kontrát vezetni, a hátsó alakzatuk homokvárként kezdett összedőlni. Kezdődött mindez Jovanovic újabb lövésével (kapufa!), amit nem mellékesen Balogh készített le neki; aztán folytatódott a Varga által kiharcolt és Mihelic által értékesített tizenegyessel, majd Szakály sarkazása után Máté kivédett fejesével, és végül a Balogh Norbi duplázásával, amiből könnyen tripla lehetett volna, ha nem védi gyönyörű lövését felső kapufára Szűcs. De erről majd később. Az utolsó percben pedig Mihelic ollózhatott volna gólt, de lövése fölé ment, így kialakult a végeredmény: DVSC-Pápa: 4-0. A gólok mellett a 2 kapufánk és 4 ordító helyzetünk pedig jelezte: akár kétszer ennyi gól is születhetett volna.
De ez az idei év már csak ilyen. Hiába nyertünk, ugyanazok a hibák, ugyanazok az érthetetlen jelenetek is borzolták kedélyeinket. Mire gondolok? A kihagyott helyzetek tömkelege. Rendben, most belefért, de megfelelő helyzetkihasználás nélkül a fontosabb találkozókon rendre pontot, pontokat veszítettünk. Kulcsár és Tisza is sok örömöt szerzett nekünk, de be kellene már látni, hogy vagy láthatatlanok a pályán, vagy kihagyják a kihagyhatatlant is. Náluk még a hórihorgas, mezőnymunkájáról ismert Sidibe is jobb elöl, akinek a helyzetkihasználása továbbra is páratlan (csak ugye ő meg ritkán kerül helyzetbe…). Aztán itt van az előbb kivesézett 16-oson kívüli átlövések esete. Miért nem lövünk akár 20-ról, 25-ről? A második félidőben is egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a teljesen szétesett pápai középpálya ellenére, mennyi átlövési kísérletünk volt… A felívelt labdákról pedig már szót sem érdemes ejteni. Ha elfárad a csapat és nincs kedve passzolgatni, beindul az óvodás „előreívelem, hátha jó lesz valakinek” szindróma. Érthetetlen, értelmetlen és teljesen felesleges dolog ez… A szögleteink legalább nem voltak annyira szörnyűek, mint szoktak (bár ez nem tudom mennyire nekünk, nem pedig a Pápának köszönhető), de összességében azt kell mondanom: egy gyenge ellenfelet gyűrtünk le csupán kétszer 30 percnyi jó játékkal, ahol a helyzetkihasználásunk ismét bicskanyitogató volt.
Persze ne szomorkodjunk. Sőt. A kellemetlen dolgaink mellett ugyanis ismét egy csapatot láttunk a pályán, élén Balogh Norbival, akinek labdakezelése már-már zseniális. Egy-egy cselét követően mellettem mindenki mosolygósan, örömtől csillogó szemekkel csettintett, majd az első próbálkozásai után már el is kezdődött a vastaps. Igen, Balogh Norbinak szólt. Aki 10 perc alatt jobban rászolgált erre a vastapsra, mint a többi csatárunk együttvéve. És a vastaps csak fokozódott, amikor vércseként csapott le egy labdára, megnyerte ellenfelével a versenyfutást és okosan Szűcs kapujába helyezte a labdát. Már-már Coulibaly jutott eszünkbe a boldogságtól bódultan ordító, ugráló szurkolásból megnyugodva. Végre itt ez a fiatal labdarúgó, a sokadik „ifjú tehetség” az elmúlt években. Mert ilyet tudunk sorolni párat, ugye? Ludánszki, Spitzmüller, Ferenczi, Rezes, Szécsi… De nem, Norbi más. Benne ott az a szikra, ami miatt érdemes meccsre járni. Aztán a Korhut helyére beálló Ferenczi a sok bénázása mellett ad egy mesteri passzt Norbinak, ő mesterien lekezeli, lő, Szűcs hozzáér, felső kapufa!!! Persze a duplázás így sem marad el, pár perccel a vége előtt az elfekvő kapus mellett ismét betalál. Mámor, elégedettség, vastaps… És ez ezerszer többet ér a 3 pontnál, a győzelemnél. Persze az is megvan, leírhatatlan a boldogság! Vége, nyertünk 4-0-ra.
Balogh Norbi két gólja külön-külön:
A sok-sok pesszimista hang, a sok-sok, idén (gyakran önmagunktól) kapott pofon után itt egy srác, aki képes feledtetni velünk mindent, és akiben ott az a szikra – ami még csak szikra ugyan, de ha fellobban, hatalmas értékké válik. Ezt kívánjuk neki, a csapatnak pedig jár a keksz taps! Szép volt fiúk!
A mérkőzés összefoglalója:
No és akkor a játékosok értékelése:
Verpecz – 0: Egyetlen, gyenge kapuralövést kellett hárítania.
Nagy – 4: Nem fogok kertelni, nem tetszett a játéka. A védelemben bizonytalan volt, támadásban pedig beadásai gyengére sikerültek, nem igazán tudott hatékonyan segíteni Jovanovicnak.
Máté – 5: Kétszer is közel járt a gólhoz, ez nem jött össze; védekezni valója pedig nem igen volt a jó szűrésnek köszönhetően.
Mészáros – 6: Aktívan kivette a részét a védekezésből, szinte hiba nélkül focizott, ez pedig nálam „megfelelő teljesítményt” ér.
Korhut – 5: Néha besegített a támadásokba, de kicsit mintha szürkén focizott volna. Reméljük csak apróbb sérülést szenvedett – más okot nem látok a második félidő elején történő cseréjére.
Varga – 6: Tökéletes szűrőmunka jellemezte, jó volt nézni a játékát – már csak azt nem értem, miért nem vállalkozott átlövésekre, hiszen gyakran került ilyen helyzetekbe.
Mihelic – 6: Az első félidőben sokat tett hozzá a játékunkhoz, a másodikban kevésbé. Gólt szerzett tizenegyesből és közel járt a duplázáshoz is, felfelé lógott ki a csapatból.
Szakály – 6: Fontos és gyönyörű gólt szerzett, védekezésbe folyamatosan besegített, de a támadások megkomponálását továbbra is lassítja, nem pedig élénkíti.
Jovanovic – 6: Nagyon megérdemelt volna egy gólt. Küzd, hajt, egyik legjobb játékosunk volt. Bár a helyére, a középpálya jobb oldalára továbbra is el tudnék képzelni támadóbb szellemű játékost.
Kulcsár – 3: Néhány megindulás, kiugrás – ez az ő fegyvere. De nem sokat érünk vele, ha aztán a helyzetkihasználása pocsék. A második félidőben pedig láthatatlanná vált. Cseréje teljesen jogos volt. Ahogy „a meccs legrosszabb hazai játékosa” díj is.
Tisza – 4: Bár volt egy jó lövése és egy jó pontrúgása, rendszerint láthatatlanul küzdött védőivel, sokat nem tudott hozzátenni a meccshez, sárgalappal a birtokában ő jött le először.
Cserék:
Ferenczi 4: Majdnem egy félidőt kapott balhátvédként, de akkor egy szörnyű szabadrúgása mellett az egyetlen pápai kapuralövés az ő hibájából származott. Bár volt egy szép passza Baloghnak, ez rendkívül kevés tőle.
Szécsi -: Tisza helyén kb. annyit csinált, mint cseréje, de még így is szívesebben láttam a pályán.
Balogh 8: Egyértelműen a meccs legjobbja volt, egy félidő alatt két gólt szerzett, folyamatosan veszélyt teremtő játékkal mutatta meg tudását és közel volt a mesterhármashoz és egy gólpasszhoz is.
Az eredmény és a hozzáállás dicséretes volt, reméljük a hátralévő két fordulóban is hasonló teljesítményt láthatunk majd a csapattól!
Hajrá Loki!
csibu
