Tavaly ősszel, a kijózanító és fájó kiesés után, látva az igazolásainkat, joggal reménykedhettünk abban, hogy bajnokként jutunk fel. A bajnokság téli szünetében ugyanebben bízhattunk. Aztán pár fordulóval ezelőtt én már abban sem mertem reménykedni, hogy egyáltalán a feljutás meglesz. És most mégis úgy várhattuk a Haladás elleni mérkőzést, hogy egy győzelemmel biztos feljutók vagyunk, ráadásul bajnokként. Aztán a mérkőzésen belül átélhettük újra, egyben a teljes szezonunkat…
A kezdőcsapat nagy meglepetéseket nem tartogatott, legfeljebb Baráth játszatása nem volt egyértelmű előzetesen. (Én nem is éreztem annyira jó ötletnek, de szerencsére jócskán rám cáfolt.) A kispad már annál érdekesebbnek bizonyult: sem Pávkovics, sem Poór nem lett még csereként sem nevezve, ami lehet, hogy előrevetíti már a jövőjüket is…
Mindenesetre szép számban látogattak ki szurkolóink a mérkőzésre, mintegy 6400-an szurkoltak a feljutásnak és a bajnoki címnek. Érdekes lehetett még a játékvezető személye: Random Andó-Szabó spori a Honvéd elleni bajnokavató meccsünkről, még 2014-ből maradhatott sokak számára emlékezetes – eléggé negatív értelemben.
A találkozót aztán meglepően jól és agilis játékot mutatva kezdtük. A Haladás sem adta könnyen magát (bizonyos pletykák szerint az egyik riválisunk célprémiummal próbálta őket ösztönözni a győzelem kiharcolására), de úgy játszottunk, ahogy az egész szezonban kellett volna: dinamikusan, támadóan, harciasan. Ennek elég hamar, a 13. percben meg is lett az eredménye: Bódi gyönyörű kiugratásával Baráth lépett ki a leshatárról, és higgadtan gurított egykori kapusunk, Verpecz lábai alatt a kapuba. 1-0. A korábbi meccsekkel ellentétben ezúttal támadásban maradtunk továbbra is, helyzetekig is eljutottunk (igaz, a Haladás is), de csak nem akart jönni a második találat. De milyen érdekes az élet: annak idején, a Honvéd ellen Dombi egyértelmű fellökését nem fújta be 0-1-es állásnál Andó-Szabó, most viszont Baráth ennél sokkal kevésbé egyértelmű leütközése után büntetőt fújt. Mondhatjuk, hogy hosszú évek múltán kompenzált. Dzsudzsák állt a labda mögé és higgadtan értékesítette a tizenegyest. 2-0. Rá három perccel Varga lőtt a kapuba közelről: a 42. percben úgy tűnt, el is dőlt a mérkőzés. Egy perc sem telt el azonban, és Kinyik összehozta a menetrendszerű öngólját, ez a 3-1 pedig már kevésbé tűnt megnyugtatónak, bár azért nagy aggodalomra sem adott okot. Közben a párhuzamos meccseken mindkét riválisunk vezetett, ráadásul a Gyirmót magabiztosan (3-0-ra), így eléggé úgy tűnt, hogy a Vasas nem jut fel, mi pedig bajnoki címet ünnepelhetünk.
És aztán a második félidő elején minden megváltozott. A Haladás nekünk esett, mi pedig nem vettük komolyan, úgy voltunk vele, hogy „mi baj lehet”. Hát lett. A 46. percben a csereként beállt Tóth lőtt elképesztően nagy gólt. Hiába volt gyakorlatilag beadó-szög, egyrészt nekem teljesen tudatosnak tűnt, másrészt Kosickyt sem tudom érte hibáztatni. Nem úgy az ezt követő szituáció miatt: kapusunk teljesen feleslegesen rontott ki és ütötte el az ellenfelet, ami után jogos büntetőhöz jutott a szombathelyi csapat. Ha belövik, akkor három perc alatt sikerül elszórakozni az előnyt, és nem csak a bajnoki cím, hanem a feljutás is komoly veszélybe kerül. Újra átélhettük az egész szezont: a saját kezünkben a sorsunk, simán eldönthetnénk a dolgokat, nem kellene aggódni, de nem vesszük eléggé komolyan, nem hajtunk végig, érthetetlen hibákat követünk el, és hirtelen már szaladhatunk az események után, és olyan erőket kell mozgósítanunk, amik nem lennének szükségesek, ha korábban egy picit jobban odatettük volna magunkat.
Kosicky viszont negatívból pozitív hőssé lépett elő, ugyanis javítva hibáját, hárította a büntetőt, megmaradt tehát az előnyünk. A Haladás ugyanakkor nem adta fel, és még hosszú percekig a kapunk elé szorítottak minket. Aztán viszont jött Bódi, és előlépett, mint azt a csapat egyik vezéreként várhattuk tőle: először kiharcolt egy szögletet, majd gyönyörűen ívelt középre, a másik hős, Baráth pedig elképesztő ívben fejelte a kapuba a labdát. A második Bódi gólpassz – Baráth gól kombinációval tehát kicsit megint megnyugtatóbb előnybe kerültünk. Ezután vissza is vettük a játék irányítását, miközben a cseréink láthatóan a védekezés stabilizálását szolgálták (meglepő módon egész eredményesen). A hátralévő időben már inkább csak nekünk voltak komoly lehetőségeink, mint pl. Bárány, vagy a csereként beállt Szatmári kapufája és Bényei lövése, de az eredmény már nem változott: győztünk 4-2-re. Ezen a meccsen is megtörtént tehát, mint a szezon során összességében, valahogy átvészeltük a saját hülyeségeinket, és végül a tervezettnél és lehetségesnél sokkal nehezebben ugyan, de elértük a célt: bajnoki címet ünnepelhettünk, még ha nem is olyasfajtát, mint az elmúlt évtizedekben.
A meccs embere vitathatatlanul Baráth nálam, a két gólját nem kell magyarázni, 19 évesen most a hátára vette a csapatot. Összességében is igaz rá, hogy a mezőnyben még vannak hiányosságai, de a kapu előtt meglepően ügyes. Nálam a másik hős Bódi volt, aki hihetetlen elánnal és odaadással játszott ezúttal. Ha így áll hozzá a Lokihoz (és nem úgy, mint a szezon első felében), akkor nagyon remélem, hogy marad. A harmadik pedig Varga Józsi, aki nekem az egész bajnokságban (és főleg tavasszal) azt a fiatal srácot idézte fel, akinek annak idején annyira szerettem a megalkuvást nem tűrő játékát.
Záró gondolatok:
Bár egy összefoglalónak nem a szezonértékelés a célja, de nem tudok szó nélkül elmenni pár kérdés mellett, ami nem csak ezt a mérkőzést, hanem az egész évünket érinti.
1. Kondás Elemérnek köszönhetjük a feljutást?
Ez egy visszatérő vélemény, ami nemcsak szurkolói körben, hanem a médiában is gyakran megjelenik. Rosszul sikerült az edzőváltás, és a sima előnyt emiatt herdáltuk el.
Vitathatatlan tény, hogy Kondás Elemér irányítása alatt nem is voltak nagy problémáink, végig megnyugtató előnnyel vezettük a tabellát. Az is egyértelmű, hogy méltatlan volt, ahogy menesztették korábbi edzőnket: egy köszönömöt és pár jó szót megérdemelt volna, akkor is, ha esetleg indokolt volt a váltás. Sőt, eggyel továbblépve, amint arról a Nyíregyháza elleni hazai döntetlen után írtam, egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a megfelelő személyek ülnek jelenleg a kispadon, és hogy tényleg sikeres volt az edzőváltás.
Mégis, a Kondás Elemért visszasíró hozzászólásokat nem tudom hová tenni. Írhatnék itt arról, hogy mennyire kilátástalan volt vele a játékunk, mennyire nélkülözött mindenféle taktikát és alapvetően milyen volt előző edzőnknek az egész stílusa, de beszéljenek helyettem inkább a számok. Nézzük a statisztikák tükrében, mi volt ténylegesen az oka annak, hogy ilyen szoros lett a vége. Tényleg jogos ezt Huszti és Toldi nyakába varrni?
Az edzőváltás pillanatában (a 24. fordulót követően) 51 ponttal vezettük a tabellát. A Vasas 46, a Gyirmót 44 ponttal állt. Ez azt jelenti, hogy 2,13 pontot szereztünk átlagosan Kondással meccsenként, de ne feledjük, hogy ebben már benne van a DEAC elleni két „ajándék-győzelem”, a Békéscsaba elleni játék nélküli 3-0, valamint két olyan győzelem, amely találkozókon Bogdanovics irányította (és amelyekre ő készítette fel) a csapatot. Azt se feledjük ezen kívül, hogy a tavaszi szezon első három fordulója (az edzőváltást megelőzően) kilátástalan játékot és mindössze 3 pontot hozott, a romló tendencia tehát szembetűnő volt. Ezzel szemben a Huszti-Toldi páros átlagosan 2,07 pontot szerzett meccsenként, ami valóban kevesebb Kondás átlagánál, de nem szignifikáns a különbség (felfelé kerekítve is csak 1 ponttal szereztünk volna többet, ha a Huszti-Toldi páros szintén a 2,13-as átlagot hozza). Annak az okát tehát, hogy miért csökkent a Vasashoz és a Gyirmóthoz képest ilyen drasztikusan az előny, valahol máshol kell keresni. Nézzük meg hát, miként teljesítettek a riválisaink a pre- és a post-Kondás időszakban!
A Vasas a 24. fordulóval bezárólag (Kondás menesztését megelőzően) meccsenként átlagosan 1,92 pontot, a Gyirmót pedig 1,83 pontot szerzett. Ezzel szemben az angyalföldiek ugyanezen értéke Husztiék regnálása alatt 2,29 pontra, a győrieké pedig 2,43 pontra nőtt! Egyszerűen annyi történt tehát, hogy miközben mi kb. ugyanazzal a tempóval döcögtünk tovább utunkon, addig üldözőink nagy hajrába kezdtek. Nem mi lassultunk, ők gyorsultak.
Ideje tehát leszámolni azzal a tévhittel, hogy itt a Kondás által felépített csili-vili erődöt sikerült majdnem lerombolni. Az edzőváltás legfeljebb azért bizonyulhatott kudarcnak, mert nem sikerült jobbat találni, mint amilyen Elemér volt.
2. Ami jó semleges szurkolóként, az nem jó elfogultként
Miközben, ahogy azt láthattuk, nem volt számottevő különbség a két szakmai stáb eredményességében, aközben a játékstílusban és a csapat arculatában jelentős eltérések mutatkoztak. Kondás a stabil védekezésre épített, ahol szükség szerint felívelgettük a labdákat, viszonylag kevés kockázatot vállaltunk, így összességében kevesebbet is hibáztunk (bár még így is fájóan sokat). Ugyanakkor, ha támadni kellett, csak az egyéni villanásokban reménykedhettünk, egyébként nagyrészt esetleges, ad hoc jellegű volt a játékunk. Persze a keret minősége és a rutin miatt hazai pályán általában hoztuk a meccseket (ne feledjük, nagyrészt nézők előtt, akik sokszor felrázták a csapatot), idegenben viszont elfogyott a tudomány, és alibi meccseket toltunk sorra, általában döntetleneket elérve ezzel.
Ezzel szemben az új edzőpáros a támadásépítésre helyezte a hangsúlyt, ami náluk a labdakihozatallal kezdődött. A taktika alapeleme lett, hogy nem ívelgetünk, hanem laposan építkezünk, akkor is, ha ezzel kockázatot vállalunk. Ennek a játéknak fontos és jól működő eleme lett a 6-os pozícióba visszarendelt Dzsudzsák, ugyanakkor a hátvédeinkről hamar kiderült, hogy nem csak a védekezésben, hanem a labdával sem túl ügyesek, ráadásul ezeknek a hibáknak köszönhetően még a korábbinál is jobban kijönnek az egyéb hiányosságaik is. Nem véletlen, hogy az edzőváltást követően megszaladt a kapott góljaink száma: míg Kondással 0,875 gólt kaptunk meccsenként, addig Toldiékkal 1,357-et. Ezzel szemben viszont a szerzett góljaink száma is megugrott: 2,21-ről 2,57-re. A pontvesztéseink okában is más állt, mint korábban: kevesebb olyan meccsünk volt, ahol ne nyerhettünk volna reálisan nézve, viszont megszaporodtak az elszórakozott előnyök, főleg a bajnokság végére (Békéscsaba, Nyíregyháza). Viszont az új stáb mentségére szól, és talán pont ebből a szempontból van is jelentősége, hogy ők a legvégét leszámítva csak zárt kapus meccseken irányították a csapatot, ahol nincs ott a szurkolók motiváló hatása.
Mindenesetre az elmúlt fordulók gólparádéja egy dolgot egész tisztán és világosan megértetett velem: ugyanaz a meccs, ami semleges szurkolóként szórakoztató, az egyik résztvevő csapat drukkereként már nem feltétlen az. A Békéscsaba elleni találkozónk elfogulatlan félként biztosan jó élmény lett volna, így viszont lábon kihordott szívinfarktushoz és agyvérzéshez hasonlított. És bizony ez a mostani, Haladás elleni mérkőzés sem volt sokkal jobb…
3. Mi lehet a tanulsága ennek az évnek?
A feljutást és a bajnoki címet viszont még így sem kell magyarázni. Tanulni muszáj a magunk mögött hagyott időszakból, de a gratuláció ettől függetlenül jár érte. Ne felejtsük, hogy a Vasas a mienknél sokkal komolyabb és jobb anyagi háttérrel sem tudott feljutni, szóval az eredményt, a bajnoki címet meg kell becsülni.
Ezen kívül három embert hadd emeljek ki a szezonból. Először is, Bárány Donát játékát egyszerűen nem lehet nem szeretni, és nagyon szurkolok neki, hogy kiteljesedjen a pályafutása, reményeim szerint a Lokiban, majd egy (vagy több) komolyabb külföldi csapatban. Aztán ott van Varga Józsi. A pályán és a feljutás után is látszott rajta, hogy neki a Loki sorsa tényleg nagyon fontos. Fájt az, hogy anno eligazolt (bár megértettem), de most teljesen felülírta bennem ezt a negatív élményt azzal, hogy mennyire odatette magát. Ő aztán tényleg nem levezetni igazolt haza. Hát még Dzsudzsák! Félek tőle, hogy nélküle még a feljutás sem lett volna meg. Akkor volt a vezére a csapatnak, amikor igazán kellett, és bőven megmutatta a tavasszal, hogy ő tényleg világsztár lehetett volna a képességei alapján. Az, ahogyan a pályán lát, lenyűgöző, viszont mellette, ami előzetesen nem volt teljesen egyértelmű, a hozzáállása is kiemelte a többiek közül. Számomra most lett igazi debreceni futballhős, és nagyon remélem, hogy még pár évet lehúz a Lokiban, mielőtt visszavonul. Ha nem jutottunk volna fel, azt főleg emiatt a három játékos (és még pár ember) miatt sajnáltam volna.
A jövőt most ne boncolgassuk nagyon, csak szögezzük le: ha marad a szakmai stáb, akkor kell egy új csapat (mínusz pár ember), akik tudnak focizni. Ha nem, akkor is, csak legfeljebb más szempontok alapján összeválogatva őket. Reméljük, hogy ezeket a komoly képességbeli vagy éppen mentális hiányosságokat nem csak a szavak szintjén, hanem ténylegesen látja a vezetőség, és lesz merszük ahhoz, hogy érdemeik elismerése mellett szinte a komplett hátvédsorunkat, valamint rajtuk kívül a maradék csapat gyengébbik felét szélnek eresszék. Ha nem, akkor jövőre garantáltan izgulhatunk majd az utolsó fordulóban megint, és borítékolható az is, hogy nem a dobogó elérése lesz a cél… De ne így legyen!
Most viszont vegyünk búcsút a másodosztálytól, és reménykedjünk benne, hogy legalább annyi ideig nem találkozunk vele újból, mint legutóbb. Ez a szezon nem mindig volt szép, nem mindig volt jó, de legalább vége (és épp időben: ki tudja, mi lett volna még, ha le kell játszani pár meccset). Bevallom őszintén, kicsit sem fog hiányozni.
De végső soron… Hogy is mondják? Minden jó, ha a vége jó.
Hajrá Loki!
Enderson
