A vereséget. Az utolsó perces gólt. A semmiből jőve pár éve alatt egy 16 ezer fős település focisikereit. Az ellenfél elszánt játékát. A tudatos játékát. A technikás játékát. A mieink sikertelenségét és flegma hozzáállását. Az impotens nyári igazolásokat. Az állandóan toldozott foltozott védelmünket. A kihagyott helyzeteket. A helyzetek nélküli félidőt. A sok kapott gólt. A taktikánk egysíkúságát. Az ellenfél csapaterejét. A mieink csapatként való kudarcát. De talán leginkább azt, hogy elment mellettünk a világ, és hogy mennyire kis csapattá váltunk pár év leforgása alatt.
Mert kis csapat vagyunk, ez már bebizonyosodott. És a Kisvárda ugyanebben a pár évben nem csak fölénk, de úgy néz ki, a Ferencváros kivételével az NB I fölé is nőtt. S bár reménykedtünk a vasárnap kora délutáni párharcunk előtt, hogy végre történelmet írva legyőzzük idegenben ellenfelünket, végül csak annyiban tudtunk történelmet írni, hogy végre betaláltunk ellenük Kisvárdán. Az első negyedórában nagyon jól kezdtünk, jól reagáltunk a Kisvárda letámadására, és bár védekezésben több bakit is elkövettünk, ellentámadásaink és támadásépítéseink veszélyt hordoztak. Ferenczi szép csele után Bévárdi passzolt Bárányhoz, akinek a visszakészített labdájára Varga Józsi érkezett és szépen kilőtte az alsó sarkot. Egyszerű támadás volt, de azzal a pár kulcspillanattal, hogy megnyertünk néhány párharcot, jól játszottunk össze és bár kicsit a szerencse is mellénk állt, képesek voltunk akcióból betalálni.
A védőink egyébként ismét egy eddig nem látott formációban játszottak, Kusnyír térdműtétje miatt Korhut lett a jobbhátvéd, középen Deslandes és Baráth, bal szélen Ferenczi. A középpályán Sós, Varga, Dzsudzsák, Bévárdi, Ugraival kiegészülve, csatárként pedig Bárány. Látva a Veszprém elleni nem túl biztató MK meccsünket (0-1-re nagy nehezen, de nyertünk) és a Kisvárda elképesztő sorozatát (6 meccsen 5 győzelem) gondolkodás nélkül aláírtam volna a döntetlent. És a gólunk tudatában is így tettem volna, mert bevallom, féltem az ellenféltől és minden pontra szükségünk van, ahogy az apróbb sikerekre is. És a jelen helyzetünkben az egy pont siker lett volna.
Ráadásul a gólt követően a Kisvárda taktikát váltott, sokkal több helyzetet alakítottak ki, egyrészt köszönhetően a védőink szerencsétlen megoldásainak, másrészt a feljebb tolt középpályás és védelmi vonaluknak és a gyors indításaiknak. Nem egyszer kellett Kosickynak nagyot védenie, kétszer a kapufát is eltalálták a hazaiak. De a kitámadásuk nekünk is jól jött, Dzsudzsák szép labdákat osztogatott, igyekeztünk kontrázni, de kevés sikerrel tettük ezt. A kapufát egy debreceni lövés is csípte, a meccs helyzetét pedig Ugrai a hosszabbítás utolsó pillanatában fölé rúgta, így 0-2 helyett csak egy góllal mentünk szünetre.
A gond az, hogy a Kisvárda vissza is jött a szünetről, mi viszont gyakorlatilag nem. Olyan szinten lefociztak bennünket a második félidőben, és olyan gyorsan, már az 50. percben egyenlítettek, hogy minden támadás után azt éreztem, na most kapjuk a másodikat. De ez elmaradt, rendre azért, mert Bumba rossz napot fogott ki, vagy mert Kosicky pont ellenkezőleg, elképesztő formában védett. A nagyobb gond az volt, hogy még ideig-óráig sem tudtunk fellélegezni, nem voltak támadásaink, nem voltak kapura lövéseink. A második félidőben nem volt komoly helyzetünk (legfeljebb Bévárdi elfutása, amit elönzőzött, meg néhány veszélyes pontrúgás). Nem gondolom, hogy azért, mert ráültünk az eredményre. Inkább azért, mert a Kisvárda olyan iramban és minőségben játszott, amivel nem bírtuk felvenni a tempót. A 89. percben aztán a sokadik szép tekerés csak utat talált a kapunkba, a végeredmény ezzel 2-1 lett, vereséget és bosszúságot okozva játékosoknak, szurkolóknak egyaránt.
Nehéz megemészteni, hogy mekkora lemaradásban vagyunk. És nehéz megemésztenem, hogy mennyire irigylem a Kisvárdát, annak ellenére, hogy csak három magyar játékos volt a kezdőjükben. Hogy annak ellenére, hogy papíron támadófocit játszunk, gyakorlatilag ez sem működik, elég csak a statisztikát megnézni. A mérkőzés lefújásakor megkérdezték a Kisvárda edzőjét, mi a titkuk? Azt válaszolta, ezt válaszolják meg az ellenfelek. Én most azt kérdezem: mi kellene Debrecenbe ahhoz, hogy pozitív előrelépés történjen? Mi, szurkolók persze mondhatjuk a saját megoldásainkat, ki-ki belátása és vérmérséklete szerint: „Új edző! Zavarjuk el a játékosokat! Igazoljunk új játékosokat! Adjunk esélyt a fiatalabbaknak! Távozzon a klubvezetőség! Fejlesszük inkább az akadémiát! Építsünk brandet! Hozzunk szponzorokat! Legyen új tulajdonos! Fogjunk össze! Húzzon egyfelé a szekér! Büntessük meg a játékosokat a rossz teljesítmények után!” Ezek mindegyikére találtam hozzászólást, gondolatot a különböző fórumokon az elmúlt hetekben. De míg korábban nekem is meg volt egy-egy rossz időszakban a saját megoldásom, úgy mára egyre kevésbé vagyok elkötelezett egy-egy ilyen meglátással szemben. Nem hiszem, hogy önmagában egy-egy dologgal van gond. Nem hiszem, hogy önmagában egy edzőváltás, szponzorszerződés, taktikai változtatás vagy 2-3 játékos érkezése megoldaná a gondot. És ez ijesztő, mert azt mutatja: sokkal többet kell majd tenni azért, hogy pozitív irányba mozduljunk.
A játékosok értékelését ezúttal is rátok bízzuk, szerintem Varga József a gólja miatt dicsérhető, Korhut jobbhátvédként nem játszott rosszul, de a legjobb egyéni teljesítményt számomra Kosicky okozta annak ellenére is, hogy kapott két gólt.
Jobbtól kikapni sosem szégyen. A csapat hozzáállása sem volt borzalmas. A teljesítmény a második félidőben viszont nagyon gyenge volt. Remélem, tudunk tanulni a mai meccsből, különben még nehezebb lesz számunkra az idei bajnokság, mint előzetesen hittük. Egy újabb kiesést pedig leírhatatlanul nehéz lenne megemészteni…
Hajrá, LOKI!
Csibu
