A Rapid Wien elleni odavágó eredménye és kiváló játéka után bizakodhattunk, nem reménytelen a továbbjutásunk. Több mint 16 ezer szurkoló előtt azonban nem hogy nem sikerült megismételni az előző heti produkciót, de még csak esélyünk sem volt a bizakodásra. Osztrák ellenfelünk az összes hibánkat könyörtelenül kihasználta, és csúfos vereségbe szaladtunk bele. Csodálatos helyett borzalmas esténk lett: az élet néha bizony nagyon kegyetlen…
A zöld-fehérek többet variáltak csapatukon az odavágóhoz képest, de ami az egyik fő különbséget jelentette, hogy szerkezeti változtatást is eszközöltek azzal, hogy az egyik védekező középpályást feljebb tolták, hogy még nagyobb nyomást helyezhessenek ránk és még jobban megnehezítsék a labdakihozatalainkat. Mi nem csak a kezdőjátékosok tekintetében, hanem taktikailag is teljesen ugyanazzal készültünk. Megyeri, Kusnyír, Dreskovic, Romanchuk, Manrique, Lagator, Loncar, Dzsudzsák, Szécsi, Oliveira és Babunski együttesen felelt volna érte, hogy továbbjutási esélyeink minél tovább megmaradjanak.
Hiába volt sejthető, hogy a Rapid nekünk támad a meccs elején, az első 20 percen belül máris gólt kaptunk. A bécsiek letámadása mellett a játékterületeket is tökéletesen kontrollálták, esélyt sem hagytak, hogy kibontakozzunk. Ilyenkor kellenek a vezéregyéniségek, akik nagy nyomás alatt is meglátják a nyíló lehetőségeket, akik átvezetik a csapatot a középpályán, akik képesek egy-egy váratlan cselre, különleges megoldásra. Ezen az estén talán ez hiányzott leginkább, legalábbis Dzsudzsák Balázs gól előtti eladott labdája még nem az egyetlen kellemetlenül gyenge megoldása volt. Szó se róla, az ajándékba kapott labdát még valahogy be kellett lőni, de miután ezt Seidl megoldotta, a Rapid elérte a célját és a tervük a második fázisba kapcsolhatott. Visszazárás, biztos védekezés és kontrázás.
Ez némileg kedvezett nekünk, több terület nyílt, bátrabban is kezdtünk játszani, végre mi irányíthattunk, és ennek eredményeképp a 25-35. perc között 4 (!) osztrák játékos is besárgult, kőkeményen söprögettek. Babunski az egyetlen jó pontrúgásunk után gólt is szerzett – kár, hogy kicsit belógott és a sasszemű asszisztens észlelte a lest. Ha érvényes a találat, ismét nyílttá vált volna a mérkőzés és kizárt, hogy ekkora pofonba szaladjunk bele a végére, de a fociban nincs ha, pláne, ha az ellenfeled minden hibád könyörtelenül kihasználja. A 43. percben Szécsi veszített labdát (nehéz eldönteni, ő vagy Dzsudzsák fogott ki rosszabb napot), Burgstaller pedig átrázta Kusnyírt, hogy aztán a betett labda Romanchuk lábáról a kapunkba pattanjon. Óriási pech – igaz, ha Romanchuk nem ér hozzá, talán akkor is gól a vége.
A félidőben jött Domingues, és bár sokan hittünk még a csapatban, hogy esetleg egy kiállítással (Auer és Querfeld is közel jártak hozzá) és egy gyors góllal visszajöhetünk a meccsbe, tíz perc sem telt el, mire végleg lemondhattunk a továbbjutási álmokról. Hiába mi kezdeményeztünk, hiába tűnt úgy, hogy Domingues beállítása ezúttal is hasonlóan pozitív folyamatokat indíthat be, mint az Alashkert elleni visszavágón, rettenetesen bealudtunk egy bedobásnál az ellenfél térfelén (!), és egyetlen passzból a kapunk előtt volt Grüll, aki tökéletesen oldotta meg a helyzetet. Ami innentől történt, már gyakorlatilag mindegy volt, egyes szurkolók elindultak haza, egyes játékosok teljesen összeomlottak. A csapat szétesett, és hiába kerültünk még párszor a kapu elé, azt továbbra sem találtuk el se közelről, se távolról.
Megpróbáltatásainknak viszont nem volt még vége, egy távoli lövésük a kapufáról és Megyeri hátáról éppen Burgstaller elé pattant. 0-4. S ha ez nem lett volna még elég megalázó, a párharc során az egyetlen (!) kaput találó lövésünkre a 89. percig kellett várni (bár volt két kapufánk az odavágón, az a statisztikákban nem számít kaput talált lövésnek), hogy gyakorlatilag az ellentámadásból úgy vegye be Bajic a kapunkat, hogy a Kusnyír sérülése miatt beálló Baranyai labdába érése is kellett a találathoz… Nulla – öt. Megalázó, nem várt vereségbe, pofonba szaladtunk bele.
Számomra a legfájóbb, hogy a gólokat, helyzeteket nem is igazán ők dolgozták ki. A taktikájuk olyan mennyiségű hibára késztetett minket, hogy ők csak fogták a késeiket és mi szaladtunk bele – teljes erőből. Ők bizonyították, hogy egy profi csapat az utolsó percig megy, nem áll le, és kegyetlenül kihasznál minden alkalmat, az élet pedig megmutatta, hogy bizony néha nagyon kegyetlen tud lenni, mert nem ezt érdemelte a nagy létszámú hazai közönség. Ha továbbjutunk, az hosszú évek óta az egyik legnagyobb sikere lett volna a DVSC-nek, hatalmas lökést adhatott volna a folytatáshoz, és talán az NB I-es szurkolói létszám növekedéséhez is. Ha egy-két góllal, de jó játékkal, izgalmas küzdelemben maradunk alul, elégedetten, büszkén mehettünk volna haza, elkönyvelve, hogy végül is a papírforma kijött a két csapat között. De ilyen nagy arányú vereséget szenvedni egy ilyen fontos meccsen, ilyen játékkal, óriási csalódás, rettenetesen fájó dolog. Ennél rosszabb talán csak az lehetett volna, ha végül tizipárbajban, vagy a Kecskeméthez hasonlóan egy 95. perces góllal esünk ki.
A meccs utolsó perceiben bár Dzsudzsák Balázs némi füttyszó kíséretében hagyta el a pályát, a lefújás után a csapat tapsot és biztatást kapott a stadionban maradó pár ezres törzsszurkolóktól – és tőlem is. No persze nem ezért a mérkőzésért, mert ez borzalmas volt, minden értelemben. Sokkal inkább azért, hogy idáig eljutottunk az örmények ellen majd az odavágón, nem beszélve a tavalyi bronzéremről, ami egyáltalán lehetővé tette mindezt.
No meg azért, mert bármilyen közhelyesen is hangzik, menni kell tovább. Hétfőn itthon fogadjuk a Kisvárdát, vár ránk az NB I, ahol jó lenne tartani a győzelmi szériát, és remélem sikerül összekaparni valahogy addig a fiúkat és égni fog bennük a javítási, bizonyítási vágy, mert ennél jóval többre képesek, és ezt ők is tudják. Ha pedig ebben a szezonban is összejön egy érem, akkor nem is kell olyan sokat várni arra, hogy ismét ott legyünk Európa porondján. És bár az élet nagyon kegyetlen, előbb-utóbb gyönyörű, váratlan pillanatokat is tartogat nekünk! Ezek a mélységek pedig talán segítenek, hogy azokat majd még többre értékeljük.
MINDÖRÖKKÉ, HAJRÁ LOKI!
Csibu
