Egyszerű volt a képlet három körrel a szezon vége előtt: mivel a Felcsút győzött szombaton (és kvázi kiejtette a Kisvárdát), nekünk pontot, pontokat kellett szereznünk az Üllői úton vasárnap este, hogy saját kezünkben maradhasson a sorsunk a negyedik helyet tekintve. Egy félidőn keresztül tartottuk is magunkat a Fradi ellen, majd rég nem látott összeomlást produkált a csapat.
A kezdőt tekintve két változás volt múlt héthez képest: Bárány felépült, így nem kellett a csatárposzton vészmegoldáshoz nyúlnunk, Szécsi helyett tehát ő kezdett, míg a védelemben is volt egy visszatérő Dreskovic személyében, akire szintén nagy szükségünk volt már az elmúlt heteket látva – ő pedig Romanchukot váltotta. Kedves gesztus volt a találkozó előtt, hogy a két csapat játékosai anyukáikkal vonultak ki a gyepre anyák napja alkalmából.
Magát a meccset szerintem most felesleges részletesen taglalni. Két részre bontható egyébként, és a választóvonal a félidő volt. Az első játékrészben én egy fél gőzzel, kényelmesen focizó Fradit, és egy nagyon pontatlan, tompa Lokit láttam. Nagyon keveset volt nálunk a labda, kevés párharcot nyertünk, és csak azért nem kerültünk komoly gondba, mert a hazai csapat sem törte össze magát ebben a játékrészben.
A félidőben viszont nagyot változott a kép. Először is mi kijöttünk egy érthetetlen kettős cserével. Pontosabban a becseréltek szereplőket és a tervet értem: stabilizáljuk a középpályás védekezést, mert ebben a tekintetben átjáróház voltunk; ilyen szempontból Lagator feltolása a középpályára nem rossz ötlet feltétlenül, de pont Tubolyt behozni egy ilyen meccsen, hát ezen már fintorogtam picit. De amin ennél is nagyobbakat pislogtam, az a lecserélt személyek voltak: Szuhodovszki lehozatala védhető, mert érezhette úgy Blagojevics, hogy nincs szükség két kreatív középpályásra ezen a meccsen, de hogy a hetek óta a csapat legjobbjának számító Ojediran lehozatalát mi indokolta, az számomra védhetetlen. Nem volt sárgája sem, így nem értettem ezt a cserét. Ráadásul a védelmünket is megbontottuk Lagator feltolásával, hiszen Romanchuk foglalta el az ő helyét.
Hát ez a változtatás nagyon rosszul öregedett. Szerintem látva az első félidei kínlódást, Blago arra tette fel a második félidőt, hogy valahogy kibekkeljük 0-0-val bunkerfocival. Ez a terv bukott nagyon hamar, lényegében az egyik becserélt Romanchuk ingatag játéka miatt (is). Az ukrán védő ugyanazt a puhány mentalitást hozta, mint Diósgyőrben két hete, nevezetesen lepattogott az ellenfeleiről kulcspillanatokban, rosszul helyezkedett, és kulcspillanatokban adott el labdákat. Mindez most 4 (négy!!!) bekapott gólt eredményezett. Nem varrnám persze egyedül az ő nyakába ezt a zakót, mert 2-0 után még Vajda egyéni zsenialitása révén vissza tudtunk jönni a meccsbe, de pár perccel később éppen ő követett el egy buta és fölösleges szabálytalanságot Lisztessel szemben a tizenhatoson belül, amivel ismét kétgólosra nőtt a különbség – és szerintem lélektanilag itt és ekkor dőlt is el a találkozó. Ami pedig ezután történt, arról már kár is beszélni, mindenki látta. Én például a negyedik gól után felálltam a tv elől, mert nem voltam rá tovább kíváncsi.
Edzőnk is megjegyezte a meccs után, hogy amióta itt van, most játszott legrosszabbul a csapat. Ha ez nem is feltétlen igaz, de egyértelmű, hogy ilyen lélektelen és megalázó vereséget aligha szenvedtünk még el a regnálása alatt. Idén háromszor is fel tudtuk venni a kesztyűt a Fradival éles szituációkban, most egy elméletileg leeresztett Fradi ellen mentünk ki szinte feltartott kezekkel, gyámoltalan mentalitással.
Meccs legjobbját választani nincs értelme, viszont méltatlan lenne nem megemlíteni Megyerit, aki nélkül akár egy nyolcasba is beleszaladhattunk volna. Emiatt én neki adom az MVP díjat.
A sorsunk pedig innentől nincs a saját kezünkben. Olyannyira nem, hogyha szombaton a Felcsút győz az MTK vendégeként, akkor a vasárnap esti Loki – Vidi meccs gyakorlatilag tét nélküli találkozóvá avanzsálódik, hiszen nem lesz matematikai esélyünk sem a nemzetközi szereplésre.
