A tegnapi Mezőkövesd elleni kupakiesés után felesleges lenne összefoglalót írni. Viszont mindaz, ami az elmúlt időszakban a klub környékén történik, a LokomotívBlog-mesék felélesztése után kiált.
A Piros Erdő közepén folyt keresztül a patak, hol lágy csörgedezéssel, hol vad dübörgéssel. A víz fölött egy fahíd ívelt át, segítve a környéken élőket az átkelésben. Pár évvel ezelőtt leomlott ugyan, de hosszas, kitartó munkával sikerült visszaépíteni. Ezt követően a Bagoly lett a híd őrzője, és eljött a béke korszaka.
Egyik nap a Piros Erdő felügyelője, Mackó úr jelent meg a patak partján. Nézte, ahogy a szekerek és állatok átkelnek a hídon, majd megszólította a komolyan szemlélődő madarat.
– Mondd csak, Bagoly, miért nyikorog ez a híd?
– Folyamatosan próbáljuk megerősíteni, javítgatni a konstrukciót, de ez időbe telik, illetve az alapanyagok is behatárolnak minket – válaszolta a megszólított.
– Jó, jó, értem én, de ez mégsem járja! Ráadásul, amikor nehezebb jármű halad át a hídon, akkor nagyon imbolyog is, nem tűnik stabilnak.
– Jól mondja a mélyen tisztelt Mackó Úr! – kiáltották többen is az arra járók közül. – Ez a híd egy kókler műve, csoda, hogy még nem dőlt össze! Ilyen kiváló alapanyagokból ennél sokkal izgalmasabb és jobb dolgokat ki lehetne hozni!
Helyeslő morajlás futott végig a tömegen, elnyomva az ellenvetések hangját. Mackó úr körbenézett a kipirosodott arcokon, majd a Bagolyhoz fordult, és így szólt:
– Köszönjük az elmúlt évek munkáját, Bagoly, de úgy látom, hogy ideje egy új felügyelő a híd mellé, aki még stabilabb alapokra tudja azt építeni.
A Bagoly nem szólt egy szót sem, csak méltóságteljesen meghajtotta magát, kezet fogott mindenkivel, majd távozott. Mackó úr körülnézett, és megszólította az egyik közelben ácsorgó alakot:
– Gyere, Farkas, rólad azt hallani, hogy van tehetséged az ilyesfajta munkához. Legyen a miénk a legszebb híd az egész vidéken! Járjanak csodájára mindenhonnan, még a Zöld Erdőből is!
– Azon leszek, Mackó Úr, azon leszek. Kivívjuk majd a Zöld Erdő tiszteletét is!
A Farkas neki is látott átépíteni a hidat. Átrendezgette az elemeket, a pallókat, bizonyos facölöpöket félrerakott egy nagy kupacba. Nemsokára az építményre már rá sem lehetett ismerni. Az állatok kíváncsian szemlélték a víz két partján az eseményeket.
– Na, ez a Farkas aztán ért a dolgához! Végre nem az az unalmas, rozoga hidunk lesz, mint a Bagolynál volt! – susmorogták a kíváncsiskodók egymásnak.
– Hölgyeim és Uraim, elkészült a híd, csak tessék, csak tessék! – kiáltotta végül a Farkas, miután beillesztette az utolsó elemet a korlátba. – Jöjjenek bátran, próbálják ki a csodaszép, megújult hidunkat!
Végül a bolha vette először a bátorságot, és átkelt a hídon. Az állatok lélegzetvisszafojtva figyelték, amint áthaladt az új tákolmányon, és épségben a túlpartra ért. Óriási üdvrivalgás támadt, és a többiek is lelkesen iramodtak meg, hogy felavassák a hidat. Élen járt közülük is a tapír, aki mindenki mást megelőzve szaladt előre. Még a közepénél sem járt a hídnak, amikor óriási recsegéssel-ropogással leszakadtak alatta a pallók, ő pedig hatalmas csobbanással a patakba esett. Hirtelen mindenki hátrahőkölt.
– Farkas koma, mi történt? – kérdezgették ijedten.
– Ne aggódjatok, ura vagyok a helyzetnek, megoldjuk.
A Farkas neki is állt a híd javításának. A leszakadt facölöpöket gondosan más sorrendbe rakta, és úgy helyezte vissza.
– Módosítottam a konstrukción, így már nem szabad, hogy gond legyen! Jöjjetek bátran!
A hörcsög neki is indult, mert sietett nagyon a dolgára, és szeretett volna mielőbb átkelni a másik partra. Amint viszont a híd középéhez ért, ő is úgy járt, mint előtte a tapír. Az állatok egyre inkább kétségbeestek.
– Semmi ok a pánikra, van ötletem, miként oldhatjuk meg a problémát! – kiáltotta a Farkas. Neki is állt, és a korlátból leszedegetve szélesíteni kezdte a hidat. A leszakadt pallókat körbeépítette ezekkel az áthelyezett faelemekkel, és sárral is körbetapasztotta a problémás részt. De hiába, amint a borz felszaladt az újból elkészült hídra, ugyanott, a közepén beszakadt alatta is.
– Na jó, akkor nem tudom megúszni, hogy szétszedjem az egész hidat és újra felépítsem – sóhajtotta a Farkas. Lebontotta az egészet, majd pontosan ugyanúgy, hatalmas műgonddal, elemről elemre visszaépítette. Éppen ugyanoda rakta vissza az összes pallót, ahol előtte volt, a korábban félrerakott, kimaradt alapanyagokhoz pedig továbbra sem nyúlt.
– Kész, és szebb, mint újkorában! Gyertek nyugodtan, ez már nem csak hibajavítás volt, hanem teljes rekonstrukció!
Valamiért mégsem akart senki átmenni a hídon. Hiába biztatta őket a Farkas, az állatok megszeppenve, gyanakodva nézték a két partot összekötő ívelt faépítményt. Végül megszólalt a racka juh:
– Ha senki nem mer rámenni, akkor majd én kipróbálom!
Nyugodt léptekkel megindult a hídon, miközben minden szempár rászegeződött. Amint a híd közepéhez ért, hirtelen az egész tákolmány megremegett, és hatalmas robajjal összeomlott. Szerencsére a bátor racka juh ki tudott úszni a partra, és bosszúsan rázogatta le a vizet a bundájáról.
Az állatok kiabálásban törtek ki, egymás szavába vágva ordítoztak. A hangzavarra megjelent Mackó úr is, és hamar felmérte a helyzetet.
– Farkas koma, meggyőződésem, hogy remek szakember vagy, és meg fogod tudni oldani ezt a nehézséget. Nem az a cél egyelőre, hogy a miénk legyen a legszebb vagy legnagyobb híd, csak ne dőljön össze és át lehessen jutni rajta. Nyugodtan tedd meg a szükséges intézkedéseket, amit csak kell. Én hiszek benne, hogy meg fogod tudni oldani ezt a helyzetet, és nem kell mást keresnünk helyetted.
– Építsd már vissza végre úgy a hidat, ahogy a Bagoly csinálta! – kiáltotta valaki.
– Vagy legalább a közepéről azokat a korhadt, szuvas pallókat vedd ki, mert mindig azok szakadtak le alattunk! – tette hozzá dühösen a még mindig vizes hörcsög.
– Nyugalom, nyugalom, ne helyezzünk nyomást a Farkasra! – nyugtatta a tömeget Mackó úr. – Ne sírjuk vissza a múltat, inkább tiszteljük! Már ükapáink is azokon a pallókon jártak keresztül, amiket ti most hibáztattok! Piros Erdő legjobb termései, mégis mindig őket szidjátok! Biztos vagyok benne, hogy Farkas koma megtalálja majd a valós megoldást.
A Farkas egy kis ideig töprengett, majd nekilátott újraépíteni a hidat. Az eredeti állapotnak megfelelően rekonstruálta a padlózatot, majd hosszas számolgatást követően újratervezte a korlátot, lecserélve pár elemet, illetve módosítva a híd oldalának konstrukcióját. Büszkén nézett körbe:
– Gyertek csak, végre megléptük a szükséges változtatásokat, így már működni fog, biztos vagyok benne!
Ezúttal más jelentkező hiányában a varacskos disznó vállalta magára végül, hogy felavatja az építményt. Nagy meglepetés nem történt: a híd közepénél járt, amikor a szokásos pallók ismét megadták magukat, és nagy robajjal beszakadtak a rájuk nehezedő súly alatt.
Mackó úr nagyot sóhajtott.
– Sajnálom, Farkas koma, úgy látszik, muszáj keresni valaki mást, aki megjavítja a hidat. Ide még a Te szakértelmed is kevésnek bizonyul. Gyere csak, Oposszum barátom, rád van most szükségünk!
Zúgolódás támadt az állatok között. „Ez micsoda igazságtalanság! Szegény Farkas koma remek szakember, ezekből az alapanyagokból nincs olyan, aki jobbat építene nála! Miért nem a fákat cserélik le? Mégis ki tudna ilyen selejtből jobbat kihozni? Lehetetlen feladat!”
Közben, nem törődve ezekkel a hangokkal, az Oposszum előrelépett, és lelkesítő beszédet mondott az állatoknak. Elmagyarázta, hogy mindig is volt és lesz híd, és kérte, bízzanak a pallókban, mert ilyen nagy terhet csak úgy tudnak elviselni, ha hisznek bennük. „Ezek a fák tartottak meg minket régen is, és bízhatunk bennük a jövőben is!” – tette hozzá végezetül. Ezután lendületesen újraépítette a híd legutolsó, Farkas által felhúzott változatát.
– Támaszkodjunk most a korábbi sikereinkre! A bolha annak idején sikeresen át tudott kelni a túlpartra. Kezdje most is ő a sort! – fordult a körülötte álló állatokhoz az Oposszum.
– A bolha most nincs itt – szólt valaki a tömegből.
– Semmi gond, akkor gyere Te, hangya, úgyis hasonló adottságaitok vannak a bolhával! – kérte kedvesen az Oposszum a hozzá legközelebb állót.
Szegény hangya sápadtan lépett elő és indult neki a hídnak. Mindenki lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy egyre előrébb jutott. Már a híd közepén is áthaladt, az utolsó méterek következtek, amikor hirtelen megtörtént a baj, és lyuk nyílt a hangya lába alatt, majd elnyelte őt a mély.
A víziló dühösen tört utat magának, és felháborodva kiáltotta:
– Nekem márpedig át kell mennem ezen a hídon. Mi lesz így, ha még egy hangya súlyát sem bírja ki?
A tömeg közben egyre csak zúgolódott:
– Milyen selejtes fák ezek? Tűzre velük!
Mackó úr nyugtatólag emelte fel a kezét.
– Kedves barátaim! Nem értitek a lényeget. Ez egy tökéletes híd, hibátlan, nagy múltú faanyagból, remek szakemberek által megépítve. Nézzétek meg! Kecsesen áll, átível a patak fölött, betölti a szerepét. Tény, hogy átmenni nem lehet rajta, de egyszer erre is sor kerül majd. Addig is, legyünk türelemmel, és segítsünk a híd helyzetén úgy, ahogy egyedül tehetjük: ne menjünk rá, ne támasszunk irreális elvárásokat vele szemben! Minden egyes sikertelen átkelési kísérlettel csak tovább csökken a pallók önbizalma, tovább rombolódik a hídépítők tekintélye. Ne kockáztassuk mindezt! Inkább ússzunk át a patakon, abból baj nem lehet!
A bölcs állatok megfogadták Mackó úr tanácsát. Innentől kezdve megtanultak úszva, esetleg gallyakból, levelekből eszkábált csónakokkal átkelni a túlsó partra. A híd pedig egyre patinásabb, méltóságteljesebb lett. Idővel benőtte a zöld moha a folyton csiszolgatott, egyre szebbre és nagyobbra épített korlátot. Az öreg gerendákat sem bántották már a híd közepén a durva talpak, állták is az idő próbáját becsületesen.
Szép lassan híre ment a környéken a megingathatatlan, gyönyörű hídnak. Csodájára is jártak hétmérföldes körzetből Piros Erdő híres építményének. A többi erdőből érkezett turisták csak álltak és tátott szájjal bámulták a monumentális alkotást, amely olyan méltóságteljes volt, hogy földi halandó nem érinthette lábával. A nap végén pedig boldog mosollyal az arcukon tértek haza ezek a szerencsés állatok, akik megcsodálhatták ezt a remekművet, és így sóhajtottak:
„Hát, igen! Sok mindent láttunk már az életben, de ezek a csodás, örök deszkák kihagyhatatlanok!”
Hajrá, Loki!
Enderson
