LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Ünnephez méltatlan játék

Az elmúlt hetek hullámzó teljesítményei és eredményei elbizonytalanítottak sok szurkolót. Melyik a csapat igazi arca? Az, amelyik a tabella első négy helyén álló csapat ellen 10 pontot szerez? Az, amelyik sorra elbukja a fontos kiesési rangadóit? Vagy az, amelyik képes csúnya, de legalább szervezett játékkal behúzni a szezon legfontosabb hazai meccsét? Mindegyikre láttunk példákat az elmúlt hetekben. Most viszont jött egy hatványozottan fontos meccs: közvetlen (ráadásul gyűlölt) rivális ellen, itthon, a klub 120. születésnapján. Hatezer ember, fantasztikus hangulat. Mi kell még? Hát nem az, amit kaptunk…

A Kövesd és a Honvéd elleni vereségek után mi is óva intettük az elégedetlenkedő hangokat, mondván egy ilyen vereség “belefér”, benne van a pakliban, hogy a jobban játszó csapat nyer. A küzdeni akarással sem volt feltétlenül azokon a meccseken, egyszerűen szar napot fogtunk ki, vagy épp egyéni hibákból, fegyelmezetlenségekből kaptuk a gólokat. Itt volt most viszont ez az Újpest elleni szülinapos meccs, amit előzetesen nem tudtam hogyan emésszek meg. Az ilyen jubileumi, meg ünnepi meccsek jellemzően szarul szoktak végződni, voltunk már a fasz mindkét végén, emlékezzünk a DVTK 110 éves ünnepére, amit mi rontottunk el két éve (vagy épp idén nyáron a Honvéd stadionavatója), de volt nekünk egy bajnokavatónk a Honvéd ellen a Nagyerdei Stadionban… Persze kivétel is akadt, hiszen a saját stadionavatónkat megnyertük 2014-ben, pont az Újpest ellen. Most viszont nagyon féltem előzetesen ettől a meccstől, nem véletlen írtam volna alá a döntetlent szó nélkül. Az Újpest váratlan, vagy nem éppen váratlan feltámadása nem jött jól nekünk. A hetekkel ezelőtt még full reménytelen helyzetben lévő és kilátástalan játékot produkáló liláknál mintha elvágták volna az eddig történteket, és amióta biztossá vált a tulajdonosváltás, elkezdtek focizni. Mondjuk az sem volt hátrány, hogy kiket akasztottak le az átigazolási időszak hajrájában, a Vidisták által sokat szidott Zivzivadze például hétről hétre fossa a gólokat. Nem a legjobb volt tehát az időzítés a mi részünkről, hogy pont most kellett velük játszani.

Aztán a félelmeimet csak fokozta, amikor bő egy órával a kezdés előtt megláttam a kezdőcsapatunkat. Azt tudtuk, hogy Ugrai sárgák, Szécsi sérülés miatt nem játszhat, de az már csak a kezdés előtt derült ki, hogy ezúttal Pávkovics sem lesz betegség miatt (mint ahogy Korhut és Bényei sem). A védelmünket nagyon furán rakta össze Carrillo erre a meccsre. A hiányzók miatt Ferenczi helye már megint fixnek volt tekinthető, hiába a temérdek róla kapott gól; a védelem jobb szélére bekerült az a Kusnyír, aki tavaly októberben játszott utoljára bajnokit (igaz az elmúlt hetekben az NB III-ban már játékba hozták őt), középre pedig a fogalmatlanság tökéletes megtestesítője, Marko Nikolics, aki szintén hónapok óta nem boldogított már minket, utoljára épp az újpesti 3-1-es zakó alkalmával játszott, amikor sikeresen kiállíttatta magát az első félidőben. És az a Bérvádi is bekerült a csapatba (igaz a középpályára), aki az elmúlt három meccset szintén kihagyta sérülés miatt, és idén még egyszer sem volt kezdő. Ezek így külön, egyesével is elég merész húzások szerintem egy ilyen sorsdöntő meccsen, de így együtt ez a három szerintem már too much. A védelmünk bal széle ráadásul megint nagyon sebezhetőnek tűnt, az egy dolog, hogy Ferenczi nem tud védekezni, de az ő oldalán játszó Bódi sem éppen erről híres, szóval ők ketten együtt nem épp egy életbiztosítás. Ráadásul megkapták az oldalukra az NB I egyik leggyorsabb és legjobban cselező játékosát Croizet személyében.

Nem kellett öt perc sem, hogy erről újfent megbizonyosodjunk. Egy keresztlabda után Croizet bántóan üresen vette át a labdát, majd csinált hülyét Ferencziből egy lövőcsellel (hányadik ilyen már a szezonban?), középen pedig Zivzivadze verte meg simán a másik fogalmatlan védőnket, Nikolicsot, így már öt perc után égtünk. A korai bekapott gól rá is nyomta a bélyegét a játékunkra, alig tudtuk kihozni a labdát a térfelünkről, az Újpest folyamatosan letámadott minket, a párharcokat rendre elveszítettük, és mindenki bújócskát játszott, amikor támadnunk kellett volna, értsd: szépen elbújt az őt fogó újpesti játékos mellett, hogy véletlenül se legyen megjátszható. Egyik legnagyobb halálom, ha a csapat állófocit játszik, és senki nem mozog labda nélkül. Így egyszerűen nem lehet helyzetbe kerülni, és pontosan ezt láttuk az első félidőben. Ha fel is tudtuk vinni a labdát az újpesti térfélre, akkor vagy körbepasszolgattuk a felállt védelmüket balról-jobbra, majd jobbról-balra, vagy a labdás játékos megindult keresztbe, és vagy eljutott egyik oldalról a másikra, vagy idő közben leszerelték őt, amiből meg jött a vendég kontra. Azon már meg sem kell lepődni, hogy a távoli lövéseket szinte senki nem vállalja el.

Az első újpesti gól négy képen illusztrálva: Criozet üresen kapja a labdát a jobb szélen, és Ferenczi még akkor is nagyon messze van tőle, mire átveszi a labdát. Egy sima lövőcsellel becsapja, miközben középen Nikolics lenne a párja Zivzivadzének, a csel pillanatában még előnyösebb pozícióban van, de 1-2 másodperccel később ő is elalszik középen, és berobban elé a grúz támadó.

Az első félidőben egyetlen kapura lövésünk volt, a gyengéncske Dorian Babunski kísérlet a 19. percből, ami jócskán kapu mellé gurult. Amikor pedig már azt hittük, hogy megússzuk egy góllal a félidőt, és talán felrázza majd Carrillo a csapatot a szünetben, akkor a hosszabbítás utolsó percében Antonov beverte a szabadot 22 méterről. De fogalmazhatunk úgy is, hogy Gróf bevédte a lövést. Utálom a “rosszkor kaptuk a gólokat” közhelyet, de ez most tökéletesen igaz volt erre a meccsre, benyeltünk egyet az elején, meg egyet a félidő lefújása előtt is, ennél szarabb tényleg nincs.

És bár változást remélhettünk a szünetben, Carrillo most sem nyúlt bele a csapatba. Alapvetően jó edzőnek tartom, de mintha meccselni nem tudna. Azt is megértem, hogy nem volt húde nagy minőség a kispadon, akitől csodát lehetett volna várni, de apróbb átszervezések és személycserék szerintem érdemben segíthettek volna a csapaton. Mi van például Tischler Patrikkal? Hetek óta látványosa mellőzve van, azt MTK ellen időhúzó cserének sem ő lett beküldve, hanem a 18 éves NB III-ból igazolt Rácz, és ma sem kapott lehetőséget. Pedig a meccs utolsó harmadában, elképzelés híján gyakran ívelgettünk középre, de vagy nem volt senki, aki kapura tudott volna fejelni, vagy ha mondjuk az egy szem center Babunski le is tudta készíteni a beívelt labdát, nem volt társ aki érkezzen a labdára. Szóval egy Tischler elfért volna a pályán, de gyaníthatóan vagy nem egészséges teljesen, vagy valami miatt elvesztette az edző bizalmát…

Na de vissza a második félidőhöz. A játék képe alapvetően nem változott, annyi látszott, hogy az Újpest fárad, és kevésbé tud már ránk nyomást helyezni. Az tehát, hogy a 60. perctől átvettük az irányítást, és többet birtokoltuk a labdát, szerintem inkább volt írható az ellenfél visszaállásának számlájára, sem mint annak, hogy hirtelen megtáltosodtunk volna. Mert helyzeteink továbbra sem voltak, és bár a 65. percben Dzsudzsák góljával váratlanul visszajöttünk a meccsbe, ez sem egy kialakított lehetőségből adódott, hanem egy kósza tizenegyesből, amit kezezésért ítéltek meg hosszas varozás után (pedig a visszajátszást látva szerintem egyértelmű).

A maradék fél órában pedig hiába nyomtuk be a lilákat, nem volt benne a meccsben az egyenlítés. Az utolsó passzok mindig hiányoztak, felépíteni egyetlen támadást sem tudtunk, az ívelgetések pedig a már fentebb taglalt dolgok miatt voltak hatástalanok. És mindezek ellenére is megmenthettünk volna egy pontot, ha Nikolics 5 méterről tök üresen állva nem rúgja ki a stadionból a labdát. Sokszor mondjuk, hogy nincs szerencsénk egy adott szituban, vagy egy meccsen, de a szerencséért tenni kell. Mi nem tettünk most érte, így nem is érdemeltünk pontot ezen a mérkőzésen.

Nem azt mondom, hogy szomorú, vagy hogy csalódott vagyok ezután a meccs után, hanem mérges/dühös. Sokadszor nem érezte át a súlyát a csapat egy fontos meccs jelentőségének, pedig kijött 6 ezer ember szurkolni, ma volt a klub 120. születésnapja, a jubileumi mez szép volt, a körítés sem volt rossz (bár állítólag Sándor Tamás egy hiányzó PCR teszt miatt nem végezhette el a kezdőrúgást Herczeg Bandival a meccs előtt…). Egyszer lehet szarul játszani, egy sokkal jobb csapat ellen lehet szarul játszani, de konstans elajándékozni félidőket, és lélektelenül hozzáállni a legfontosabb, bennmaradás szempontjából sorsdöntő meccsekhez nem. És ha mindez a klub 120 éves évfordulóján történik meg hatezer néző előtt, az megbocsájthatatlan. Épp ezért méltatlannak érezném, ha erre a produkcióra bárkinek is megítélnénk a meccs legjobbja címet, így ebben a szezonban másodszor vagyunk kénytelenek élni ezzel a “szankcióval”. És miközben e sorokat gépelem, az MTK is megveri a Honvédot, csak hogy ezúttal is mi legyünk a forduló vesztesei.

Lesz majd még egy vlog is a mérkőzésről (holnap este, vagy hétfő délelőtt), amiben Csibuval elemezzük még picit ezt a remek meccset. Aztán még az ST-ben is beszélek majd az érzéseimről, addigra talán lehiggadok…

Kurva boldog születésnapot…