Hónapokkal ezelőtt talán senki nem gondolta volna, hogy az utolsó fordulóban az NB I egyik kiesőjéről nem a Nyíregyháza-ZTE, hanem a Fehérvár-DVSC párosítás fog dönteni. Szombat délután mégis úgy utaztunk Székesfehérvárra, hogy mindkét csapatnak a saját kezében van a sorsa. Aki győz, biztosan bennmarad. A vége osztálykülönbség lett a Loki javára, és jöhetett a fieszta! De mi vezetett odáig?
Bár voltak gyengébb, csalódást keltő éveink, ilyen kellemetlen, stresszes, idegtépő, szerencsétlen és nehéz bajnoki szezont nem igazán éltem még meg, pedig több mint 20 éve szurkolok a Lokinak. Egész tavasszal a szakadék szélén táncoltunk, hol csodás győzelmekkel, hol elfogadhatatlan vereségekkel borzolva a kedélyeket. A Fehérvár elképesztő lemorzsolódása és hozzánk hasonlóan rosszul elsült edzőváltása viszont lehetővé tette, hogy ez a két csapat mintha csak valami osztályozón lenne, vívja meg a harcot a bennmaradásért. A Nyíregyházán elszenvedett két vereség során én is a lelátón szurkoltam, és semmi kedvem nem volt átélni azt újra, ami ott történt, de a Vidi új stadionjában még úgy sem jártam, a klub pedig a botrányos ősz ellenére a tavasz miatt megérdemelte a buzdítást, úgyhogy ismét felkerekedtem Balage és Redboy társaságában, hogy a helyszínen éljem át akár a felszabadult boldogság, akár a kieséssel járó gyötrelmes fájdalom perceit, óráit.
Hiába nem értettek sokan egyet azzal, hogy emberelőnyben sem estünk neki a Paksnak az előző fordulóban, az ellenük elért döntetlen stratégiai szempontból kulcsfontosságú volt, hiszen így a döntetlen is nekünk kedvezett. Nem nekünk kellett gólt szerezni, ha az ellenfél kapuja előtt meg is állt volna a tudomány, ha hátul stabilak vagyunk és nem kapunk gólt, bennmaradunk. A Fehérvár pedig nem tolhatta be a buszt (amivel már számtalanszor borsot törtek az orrunk alá), ha pedig gólt kapnak, máris kettőre nő a szükséges hazai gólok száma, ennyit viszont március óta egyetlen bajnokin sem szereztek.
A DVSC talán pont ezért elég nyugodtan, talán már túl nyugodtan is kezdett. Az első negyedórában alig volt pontos passzunk, teljesen belealudtunk a meccsbe, a Vidi pedig nekünk esett, de szerencsénkre a befejezéseik pontatlanok voltak. Nem voltunk nyugodtak a lelátón, nem néztünk ki jól. Pedig a kezdőcsapatunkban meglepetésre ott volt az előző héten megsérülő Brandon Domingues és a tavaszt sérüléssel végigküzdő Bárány Donát is. A középpályán a Szűcs, Szuhodovszki, Youga hármas mellett pedig a Paks ellen már kipróbált és bevált Kocsis Gergő kezdett. El Maestro megítéléséről, szerepéről bár biztosan sokat fogunk beszélni és nagyon kettős az ő megítélése, de ez a taktikai változtatása kulcsszerepet játszott a bennmaradásunkban. Ezzel egyébként az is eldőlt, hogy négyvédős rendszerben játszottunk, Ferenczi és Lang mellé az eltiltása után visszakerült Hofmann, jobb oldali védőként pedig Szécsi kapott bizalmat, így Castegren a kispadra szorult. A kapuban Pálfi kezdett, de ebben vajmi kevés valódi döntése volt vezetőedzőnknek, Gonda ugyanis Megyeri és Hegyi után szintén megsérült és nem tudta vállalni a játékot, a kispadra így az a 19 éves Szondi Levente került (az évben már ötödik alkalommal), akinek eddig csak NB III-as mérkőzései voltak. Rajta kívül azonban ott ült még többek között egy Dzsudzsák, Maurides, Vajda, Castegren is, hogy gond esetén beugorjonak.
A 21. perctől viszont kis túlzással minden gondunk elszállt, Szuhodovszki végre cselezés vagy kiugratás helyett úgy döntött, rálövi a labdát, bombája pedig a rövid felsőbe vágódott. Innentől pedig megnyugodhattunk, biztonságban érezhettük magunkat. A Fehérvár igyekezett mindent megtenni, de a Kocsis-Youga szűrőpáros miatt, és Szűcs elképesztően sok labdaszerzésének, szereléseinek köszönhetően teljesen limitáltuk a játékukat. Pálfinak és a középhátvédeknek a beadásokat kellett megoldaniuk, és mivel ezt meg is tették, úgy érkeztünk a 65. perchez, hogy igazán komoly helyzet addig csak Holender előtt adódott, de ő meg nem talált kaput. Ekkor viszont jött az év pillanata és a mérkőzés lezárása: Ferenczi beadását Hofmann hátrafelé (!) elugorva fejelte be a Fehérvár kapujába. 0-2. Extázis a lelátón.
Ezt már a Fehérvár sem bírta idegekkel, Kastrati a becserélését követően lökdösni kezdte az őt sárga lapot érően megállító Dominguest, Youga pedig megvédve társát földre vitte a koszovóit. Bogár Gergőtől végre korrekt bíráskodást kaptunk – bár kétes szitu nem is nagyon volt – , de itt érzésem szerint kicsit túlbuzgó módon Yougát és Kastratit is kiállította, holott a visszajátszások alapján inkább érzem páros sárgának a szituációt. Az utolsó húsz perc így már a cserékről, időhúzásról, és a Fehérvár teljes széteséséről szólt. Belefért az is, hogy Domingues kihagyja a meccs helyzetét, amikor egyedül vezette a kapura a labdát, vagy az is, hogy lecserélése előtt rabonázva adja be a labdát. A sokadik kontránk után a már pályán lévő Vajda cselsorozatán ámulhattunk, abból viszont gól is lett, lekészítését Maurides vágta be a kapuba. Sakk-matt. 0-3, kis túlzással ez tűnt az idény legkönnyebb Loki győzelmének. A Fehérvár igazán még csak próbára sem tudta tenni Pálfi Donátot.
A csapat és a dugig telt vendégszektor hatalmas bulit rendezett, kivétel nélkül mindenki ott ugrált, táncolt, mosolygott – együtt. Kívülről ez talán túlzó is volt az év egészét nézve, de ez a buli, ez a győzelem most többről szólt mint önmagában arról, jövőre hol folytatja a Loki. Ez közös siker volt. Nem a Fehérvárt győztük le és nem önmagában a bennmaradásnak szólt. Magunkat, a sötét árnyékunkat és ezt a hányattatott idényt győztük le és maradtunk benn. Jó volt látni, hogy a pletykáktól és a kérdőjeles jövőtől függetlenül egytől egyig mindenkin látszott a tűz, a szenvedély, a boldogság és az öröm. El Maestro családdá formálta ezt az ősszel teljes csőddé váló, összeomló és egymással veszekedő, csak egyénekből álló csoportosulást, amiből tavaszra valódi csapat vált. Ha hajszál híján is, de kiharcoltuk, hogy jövőre is NB I-es csapat legyünk!
A meccs legjobbja szavazásban ismét sok lehetséges játékos szerepel a listámon. Szűcs különösen az első félidőben volt szinte átjárhatatlan, Szuhodovszki parádés és kulcsfontosságú gólt szerzett, Hofmann lezárta a találkozót és betonbiztosan védekezett, csak úgy mint Lang. Domingues nevét inkább jelképesen dobom be, hiszen nem semmi, hogy vállalta a játékot sérülten is, és végül is ő adta a gólpasszt Szuhodovszkinak.
A jövőre egyelőre még nem akarok gondolni, sok minden történhet a következő hetekben, amivel biztosan foglalkozunk még szóban (évzáró LokiZóna) és talán írásban is. A Fehérvár elleni mérkőzésről még úgyis kaptok egy előre be nem tervezett vlogot és a Hamis Kilencesben is jelen leszünk ma este. Most ezek a napok szóljanak a megnyugvásról, a pihenésről, lazításról. Ilyen idény után, azt hiszem, megérdemeljük.
EZ DEBRECEN!
Csibu
