Ha valaki végignézte a kedd este rendezett Videoton – DVSC bajnokit, akkor első gondolatként minden bizonnyal a borítóképen látható klasszikus szavak juthatnak eszébe. A sokadik hasonló sablon szerint alakuló meccsünket játszottuk, és szokás szerint számunkra kedvezőtlen játékkép és végeredmény volt a jutalmunk. Úgy utaztunk Felcsútra, hogy jó nekünk az egy pont. Ha egy tavalyi Videoton lett volna az ellenfél, akkor bólogatnék, igen, jó az nekünk. De ez a Videoton csak egy gúnyos torzképe a tavalyi bajnokcsapatnak. Idén kis túlzással csak az nem szerez ellenük pontot, aki nem akar. Ehhez képest mi felkínáltuk nekik a testünket, ők pedig éltek is vele. Idén egyénként is képtelen a DVSC pár napon belül két jó meccset is játszani, így garantálható volt, hogy a parádés Fradi-verés után nem igen lesz parádé.
Előre szólok, nem fogom bő lére ereszteni ezt az összefoglalót, hiszen a semmit nehéz hosszasan elemezni. Először is nézzük, hogy milyen csapattal próbáltuk felvenni a versenyt a félelmetes hazai csapat ellen. Verpecz bent ragadt a kapuban, a védelemben egy csere történt a Fradi elleni négyeshez képest, az eltiltott Jovanovicsot a legutóbb hasonló okokból hiányzó Korhut váltotta. A középpályánkon Horváth Zsolt helyett Ferenczi János kezdett, elöl pedig Takács Tamás helyén újfent Kulcsár Tamással próbáltuk riogatni az ellenfelet. Alapesetben nyilván kevés csapat csokizik be a gatyájába, ha meglátja Kulcsárt a kezdőnkben, de a Vidi azért őriz róla kellemetlen emlékeket. A hazai csapatnál is voltak egyébként hiányzók, náluk az alapkapus, Danilovics bajlódik sérüléssel már régóta, de a helyette játszó Kovácsikkal talán nem hogy nem romlott, de még javult is a minőség a kapujukban. A védelemben továbbra is jegelik a válogatottban egyik legjobb teljesítményt nyújtó Langot, és ezúttal Nego is csak a padon foglalt helyet, illetve Fejes is hiányzott a legutóbbi kezdőhöz képest. A hátsó négyes így a Szolnoki-Juhász-Vinicius-Stopira kvartettből tevődött össze. A középpályáról is hiányzott két alapember, Pátkai és Oliveira is eltiltott volt, így helyettük a fiatal Géresi, valamint Pölöskei kezdett. Kimaradt Kovács István is, ő vélhetően sérülés miatt, így a maradék négy posztra a Simon-Haraszti-Suljic-Feczesin négyes került a kezdőbe.
És akkor most az eseménytörténet helyett inkább a mérkőzéssel kapcsolatos gondolataimat osztanám meg. Először is, számomra érthetetlen, hogy egy jó felfogásban megvívott, önbizalmat adó siker után miért kell egy másik stílusban, és másik dimenziót képviselő csapat ellen ilyen beszari mentalitással pályára lépni. Az már a kezdőcsapatunkból nyilvánvalóan látszott, hogy a kontrákra fogunk játszani, ezért került be a papíron gyors Kulcsár, és Ferenczi is ezért kezdett a bal szélen – meg persze azért, mert a játékosaink nem bírnak heti két meccset, így valakiknek pihennie kell. Az első perctől fogva átadtuk a területet az ellenfélnek, ahelyett, hogy gyors letámadásokkal hibára késztettük volna a finoman szólva sem megingathatatlan Vidi-védelmet. Nekünk tökéletesen megfelelt az, hogy labda nincs nálunk, és húsz perc után már a hatodik sarokrúgását végezhette el a hazai csapat. Nyilván ezek óriási veszélyt nem jelentettek a kapunkra, ennél talán csak mi szoktuk gyengébben elvégezni a pontrúgásokat, de akkor is nyomasztó volt a hazai csapat fölénye, és ilyenkor elég egyetlen hiba, ami végleg eldönti a teljes találkozót. Egyébként akárki kérdezte tőlem a meccs előtt, hogy mit várok, mindenkinek azt mondtam, hogy egy unalmas 0-0-t, kevés helyzettel. Hogy miért? Mert a hazai csapat is legalább olyan hektikusan szerepel, mint mi, akik egyébként szeptember óta képtelenek vagyunk idegenben bajnoki mérkőzést nyerni (továbbmegyek, 13 idegenbeli meccsünkből csak a Békéscsaba, a Diósgyőr, és a Vasas otthonában tudtunk nyerni – tessék ránézni a tabellára, hogy ezek a csapatok hol állnak). A Vidi egyébként sem játszik idén gól gazdag meccseket, jellemzően 1-2 gólos találkozókat vívnak, és bár kevés döntetlen szerepel a nevük mellett, két hasonlóan szereplő csapat összecsapásán garantálható lett volna egy ilyen végkimenetel.
Persze mikor Lucas nem sokkal a kezdőrúgást követően szintén rákérdezett, hogy mit várok, akkor a fenti gondolatok mellett azt is megjegyeztem, hogy minden forgatókönyv borul, ha érkezik egy Radosevicéhez hasonló Lepkecz-potya, vagy valamelyik mezőnyjátékosunk bakizik fatálisat. Hogy mennyire ráéreztem, arra a harmincadik percig kellett várni, ekkor Brkovics unhatta meg, hogy közünk nincs a meccshez, és úgy gondolta, inkább megnéz valami fasza filmet az öltözőben, ezért a kaputól 40 méterre lerántotta az egyedül megiramodó Géresit. Hogy mennyire felesleges fault volt ez, mi sem bizonyítja jobban, hogy a hazaiak fiatal támadója olyan hosszan tolta meg a labdát, hogy a gólvonalat híresen félve, és ritkán elhagyó Verpecz is könnyedén tisztázott volna a támadó elől. Mivel eddigre már túl voltunk egy kényszerű Lázár-Máté cserén (előbbinek rossz ómen a Pancholó aréna, tavaly itt szenvedett agyrázkódást, most pedig orrtörést, ezúton is jobbulást kívánunk), így nehéz dolga volt Kondás Elemérnek, hogy miként szervezze át a csapatot, pláne hogy így is szűkében voltunk a védőknek. Lázár kiválása miatt már egyébként is Mészáros húzódott ki a szélre, így cserélni nem igen lehetett, a padon még Szatmári Csaba foglalt egyébként helyet. A problémát végül úgy oldottuk meg, hogy Mészáros visszahúzódott középre, és Bódi lett a jobbhátvéd (ugye ilyenkor sokadszorra vetődik fel a kérdés, hogy mi az istenért engedtük el Szilvásit, miért nem adunk lehetőséget a tehetséges Barnának, vagy miért nem igazolunk értelmes játékosokat ezekre a posztokra).
Én a magam részéről ekkor már elkönyveltem, hogy ennek a meccsnek annyi, sokat nem is kellett várni a csattanóra, hiszen alig öt perccel később a Videoton az egyetlen valamire való támadását gólra váltotta (előtte még azért Verpecz majdnem bebotlott a kapuba labdástól egy lecsúszott beadást követően). Ezzel gyakorlatilag meg is pecsételődött a sorsunk, hiszen 11 emberrel sem volt sok közünk a meccshez, innentől pedig 10 emberrel kellett volna valamit alkotni úgy, hogy gyakorlatilag nem volt csatárunk a pályán (Kulcsár kihúzódott a jobb szélre, Holman pedig soha nem volt csatár). A hazaiak megelégedtek az egygólos vezetéssel, nem erőltették a támadásépítést (amúgy sem megy nekik mostanában a helyzetek befejezése), így inkább arra törekedtek, hogy tartsák az előnyt. És igazuk is volt, hiszen amíg ők passzolgattak nyugodtan, addig mi úgysem tudtunk kontrázni, és nem is lehetett azt érezni, hogy nagyon törtnénk magunkat a labdaszerzés érdekében. Így azt láttuk a hátralévő időben, hogy a hazaiak körbeadogatják a védelmünket, egy-két veszélyes távoli lövés veszélyeztetett, és rúgtak vagy egy tucat szögletet úgy, hogy talán kettő volt közülük veszélyes. Tőlünk pedig egy-két megindulásra futotta, lövésig egyikből sem jutottunk, minden esetben elhaltak az akcióink a létszámhátrány miatt.
A játék képe a második félidőre sem változott, még úgy sem, hogy behoztuk Horváth Zsoltot Ferenczi helyett. Sablonos, és kiszámítható volt a hazaiak játéka, ezért még tíz emberrel is könnyedén tartottuk a 0-1-et, kár, hogy támadásokra már nem futotta az erőnkből. A harmadik cserénkre a 62. percig kellett várni, ekkor végre távozott Kulcsár, és érkezett Takács. Az ő behozatalával gyakorlatilag annyit értünk el, hogy az utolsó tíz percben már legalább fél percnél tovább is ott tudtuk tartani a labdát a Vidi tizenhatosának előterében. Gólhelyzetről persze nem álmodozhattunk az első kapura lövésünkig is egészen a 75. percig kellett várni, ekkor Holman gyenge, lapos, középre tartó lövését hárította könnyedén a Kovácsik. Ezen kívül még volt egy, a kaput bőven elkerülő, veszélytelen Bódi szabadrúgásunk, és egy szöglet utáni Szakály-fejes, aminél maximum sóhajthattunk egyet. És mivel a Vidi sem erőltette a támadásokat, így gyakorlatilag eseménytelenül pörögtek le a percek. Kikaptunk, méghozzá idén harmadszor a Videotontól, mindannyiszor egy bűn rossz, unalmas meccsen. A hazaiak a három ponton kívül semminek nem örülhetnek, nekünk pedig még ennyi öröm sem jutott mára.
(© LucasMém)
Játékosok értékelése:
Hasonlóan Enderson Vasas elleni értékeléséhez, én sem fogok egyenként mindenkit értékelni, mert ez egy totális alibi volt a teljes csapat részéről.
Verpecz István – 4
Lázár Pál – 0
Dusan Brkovic – 2 – A mérkőzés citromdíjasa 
Mészáros Norbert – 4
Korhut Mihály – 4
Bódi Ádám – 4
Varga József – 4
Szakály Péter – 4
Ferenczi János – 4
Holman Dávid – 4
Kulcsár Tamás – 4
Máté Péter – 4
Horváth Zsolt – 4
Takács Tamás – 4
Kondás Elemér – Sokadszorra csináljuk azt, hogy úgy utazunk idegenbe, hogy jó nekünk a 0-0, és hátha bepattan valaki füléről a labda. Ez így nem működik. Ezzel csak azt érjük el, hogy nézhetetlen, szar meccseket játszunk, és mivel nincs olyan fegyelmezett és koncentrált (meg talán olyan jó se) csapatunk, ezért legalább egyet úgyis hibázunk, így pedig a nézhetetlen foci mellé még eredmény sem társul. Komolyan félek a szombati, paksi meccstől, akik ellen szintén híresen rossz meccseket szoktunk játszani idegenben, ráadásul Brkovics mellett Szakály is eltiltott lesz azon a meccsen, és vélhetően Lázárt is elvesztettük egy időre.
A mérkőzés összefoglalója – aki nem látta, nem vesztett sokat vele
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
Nézhetetlen meccs, két gyenge csapat főszereplésével. A gyengébbnél is gyengébb Lokival, amely kilencven perc alatt nem tudott komoly gólhelyzetet kidolgozni, és a kaput is csak egyszer találta el. A játékvezetővel nem foglalkoznék, jogos volt a kiállítás, és a mezőnyben is többnyire lappal torolta a durvaságokat, lényegi tévedése nem is nagyon akadt.
