Tudom, nehezen választhattam volna ennél furcsább és érthetetlenebb címet egy Honvéd elleni hazai 5-2-es vereség kapcsán írt összefoglalóhoz, ami miatt ráadásul jelentősen megnőtt az esélyünk a kiesésre. Mégis, nem tudok mást írni a tegnapi meccsről, és megpróbálom majd megmagyarázni, miért van bennem némi méltóságteljes büszkeség annak ellenére, hogy erre látszólag semmi okom nincs.
A mérkőzés előtt mindenki nagyon optimista volt. Egy döntetlen úgyis összejön, és akkor már nagy baj nem lehet. Mintha nem is a bajnoki cím egyik legnagyobb esélyesét fogadtuk volna, amely csapat sorra nyerte a meccseit, és nem is olyan rég egyik közvetlen riválisunkat, a Mezőkövesdet ütötte ki idegenben 5-1-re. Persze lehetett ok a bizakodásra, nem voltunk mi sem rossz formában, ráadásul viszonylag nagy számban látogattak ki a helyszínre a szurkolók, köszönhetően többek között a nagy tétnek és a játékosok ingyensör felajánlásának a B szektor számára. A kezdőnk kapcsán is elégedettek lehettünk, főleg annak örültek sokan, hogy az elmúlt hetekben remeklő Mengolo ezúttal végre a legelejétől lehetőséget kapott. (Bár Filip kihagyása már a meccs előtt furcsának tűnt, aztán később még inkább.) Még szintén a meccs előtti krónikához tartozik, hogy a szezon utolsó hazai meccse lévén most adták át a szezon legjobb Loki játékosának járó Zilahi-díjat, melyet idén Dusan Brkovics kapott meg.
Aztán 4 perc sem telt még el a meccsből, és máris lehűtötte a Honvéd a kedélyeket, Koszta talált a kapuba egy nagy védelmi zavart kihasználva. Hamar jöhetett volna az egyenlítés, Könyvest vágták fel a tizenhatoson belül, Holman azonban hihetetlenül flegmán és rosszul végezte el a megítélt büntetőt, Gróf ki is védte. (Utólag könnyű okosnak lenni, de érthetetlen, miért nem Tőzsér lőtte.) Ez egyértelmű fordulópontot jelentett a mérkőzésen, minket teljesen összezavart, a Honvédot pedig felhozta. Látványosan nem tudtunk mit kezdeni a rövid passzos, mélységi indításokra kihegyezett játékukkal, a statikus adogatásainkat rendre megzavarták a vendégek, aggresszív letámadással a kapunk közelében labdákat szerezve. A védelmünk egyébként is bohózatba illő dolgokat csinált, és sajnos a kispestiek ezt szinte minden egyes alkalommal kihasználták: Eppel és Koszta is betalált egy-egy kontra végén, így a félidő derekára már 3 gólos hátrányban voltunk. Aztán a lefújás előtt csak Eppelen múlt, hogy nem nőtt még tovább ez a különbség, mikor az üres kapu fölé emelt. Danilovicnak el is szállt az agya, a helyzet előtt nagyot hibázó, majd azt alibizve csak látszólag helyrehozni akaró Ferenczinek rontott neki. Nem nagyon láttam még ilyet Loki meccsen.
Az akciónak meg is lett az eredménye, Pontes döntése alapján a második félidőben már Verpecz állt a kapunkban. Egyúttal Filip is érkezett a szünetben, Könyvest váltva. Ezt követően, bár nem tűnt nagyon valószínűnek, mégis megtörtént: két pontrúgás után, Jovanovic és az időközben harmadik csereként Osváth helyett beálló Suk góljaival 2-3-ra visszajöttünk a meccsbe, nem is teljesen érdemtelenül. Még jobban felpörgött a szurkolás is, és sokan kezdtek reménykedni, hogy megtörténhet a csoda. A Honvéd azonban jól reagált a helyzetre, megerősítették a középpályájukat, és a Ferenczi-Szatmári duó újabb hibájának köszönhetően Eppel a mérkőzés végéhez közeledve kettőre növelte az előnyt. Innentől már lefutott volt a párharc, Koszta utolsó percben szerzett, egyébként nagyon megalázó harmadik gólja már csak a kegyelemdöfést jelentette.
Játékosok értékelése:
Branislav Danilovic – 3
Sok mérkőzésen köszönhettünk neki pontot, pontokat, de ezen a meccsen nálam ő is a negatív főszereplők között volt. Bár mindegyik lövésnél kiszolgáltatott helyzetbe került, mégsem gondolom, hogy annyira védhetetlen labdák lettek volna, főleg az első gól. Ferenczivel szembeni aggressziója érthető volt ugyan, de helyénvaló semmiképp. Meglepne, ha ő védene az utolsó fordulóban, pedig egy jó Danilovicra hatalmas szükségünk lenne.
Osváth Attila – 2
Elképesztően gyengén játszott. Több gólunknál is hibázott az első félidőben, és még azokon kívül is akadtak hajmeresztő megmozdulásai. Támadásban sem tudott semmit hozzátenni a játékunkhoz. Bár az elmúlt meccseken jobban játszott, most ismét nagyon gyenge napot fogott ki.
Szatmári Csaba – 2
Eddig minden meccsen csak dicsérni lehetett, most viszont egyszerre annyi hibát követett el, ami egy félszezonra elegendő lenne, sokszor azt lehetett érezni, hogy azt sem tudja, hol van. Egyedül az menti meg az 1-estől, hogy legalább akart, illetve megzavarta Eppelt az 1. félidő végén, azért is úsztuk meg a 4. gólt.
Dusan Brkovic – 3
Neki sem ez volt élete meccse, bár ismét ő nyújtotta a legelfogadhatóbb teljesítményt védőink közül, de az 5 kapott gólhoz ő is kellett. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz itt velünk nélküle, mert ezen a találkozón is láthattuk, mennyit ér a többi hátvédünk.
Ferenczi János – 1 
Úgy látszik, ismét enyém lehet az a megtisztelő feladat, hogy kiosszak egy 1-es osztályzatot, a blog történetében rövid időn belül másodszor. Ha azt kérdezik tőlem, miért nem azt kritizálom, aki miatt balhátvédet játszik, akkor jeleznem kell, hogy Szima Gábort nem szoktuk a meccsek végén osztályozni. Felvetheti valaki azt is, hogy nem csak Ferenczi hibázott csomót, és ezzel is egyet kell értenem. A többi védőnk azonban legalább akart, Janika viszont még csak azt sem. Nem véletlen, hogy Danilovicnál is pont balhátvédünk miatt szakadt el a cérna, felháborító volt nézni, amilyen alibimozdulatokkal védekezett. Már sok meccsünkön mutatott katasztrofális teljesítményt, de ez mindent alulmúlt.
Aleksandar Jovanovic – 4
A gólja és a 3-2-nél bemutatott mentése miatt plusz egy jegyet kap, de vele sem voltam megelégedve. Folyamatosan vitatkozott, nem volt képes megszűrni középpályán a Honvéd támadásait, rengeteget hibázott, egyáltalán nem tudta hozni a Filiptől elmúlt időszakban megszokott szintet. Ő kevésbé fog nekem hiányozni, mint Brkovic.
Tőzsér Dániel – 2
Számomra az eddigi legrosszabb meccse volt a Lokiban. Védekezésben elképesztő hibákat produkált, támadáshoz meg nem tudott semmit hozzátenni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy gyönyörűen ívelte Suk fejére a labdát, de nálam most ez sem volt elég egy 3-as osztályzathoz.
Könyves Norbert – 4
Bár viszonylag keveset találkozott a labdával, de kiharcolt egy büntetőt, és majdnem sikerült egy szögletet követően is gólt szereznie. Ezek miatt annak ellenére a jobbak között volt, hogy mezőnyben teljesen eltűnt.
Holman Dávid – 2
A flegmaság ha fájna… Nekünk és a csapatnak nagyon fájt is, rengetegbe került a kihagyott büntető. Így nem szabad rúgni egy tizenegyest: gyengén, majdnem teljesen középre, laposan. A második félidőben aztán sikerült egy gólt szerezni a gyönyörűen ellőtt szabadrúgása utáni kipattanóból, és ezt leszámítva is volt egy-két szép megoldása, de a büntetőnél mutatott hozzáállása megint sokba került a csapatnak, és ez megengedhetetlen. Nem a hibázás ténye az igazán fájó, hanem a módja.
Justin Mengolo – 5 
Főleg az első félidőben éreztem azt, hogy az egyetlen játékosunk, akiben van valami fantázia, vele többször is meggyűlt a Honvéd védelmének a baja. Magyar szinten elképesztően gyors, álló helyzetből lesprintel szinte bárkit. Aztán a második játékrészre érezhetően elfáradt, ráadásul a jobb oldalon amúgy sem tudott olyan hatékonyan játszani. Ennek ellenére nekem ő volt az üde színfolt.
Haris Handzic – 3
Nem tudott sokat hozzátenni a meccshez, az elején volt egy lövése, amit hárított Gróf, de ezzel el is fogyott a tudomány. Persze az is tény, hogy alig jutottak el hozzá a labdák, de azért ennél több kellett volna tőle is.
∼•∼
Verpecz István – 0
A negyedik Honvéd gólnál talán kicsit későn vetődött el, ennek ellenére egyik gólt sem az ő számlájára írnám. Amit lehetett, megtett, volt egy nagy bravúrja is. Ez most egyértelműen nem rajta múlt, bár ezzel együtt sem örülnék neki, ha ő védene a Diósgyőr ellen.
Ioan Filip – 5
A második félidőben egyértelműen kiderült, hogy hiba volt nem őt játszatni kezdőként. Agilisen szállt be a meccsbe, jól szervezett, labdákat szerzett, felvállalta a nehezebb helyzeteket is, a feljavuló támadójátékunk jelentős részben miatta is volt.
Hyun-jun Suk – 5
Bár olyan sokat nem mutatott mezőnyben, de szokás szerint harcias volt és végre sikerült betalálnia, ami már szinte lehetetlennek tűnt. Az utolsó fordulóban kíváncsi leszek, hogy ő vagy Handzic kapja-e meg az esélyt kezdőként.
∼•∼
Leonel Pontes
Filip kihagyása a kezdőből rossz döntésnek bizonyult, és az első félidő gyenge védekezése is érthetetlen annak tükrében, hogy fel lehetett volna készülni a Honvéd játékstílusából, ismerhetjük, mik az erősségeik. A szünetben viszont látszott, hogy jól tudott bánni a csapattal, a játékosaink érezhetően úgy jöttek ki a fordulás után, hogy elhitték, lehet keresnivalójuk 0-3-nál is, és ez hatalmas pozitívum. Nehéz összességében véleményt mondani róla, mert a végeredmény negatív, de pár pozitívumról még így sem szabad elfeledkezni, ezekről lentebb írok majd.
Összefoglaló
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
A védelmünk még az 1-est sem érdemelné meg, és támadásban sem voltunk lehengerlőek, de az, hogy küzdöttünk 0-3 után és visszajöttünk a meccsbe, nem engedi meg számomra, hogy 1-est adjak a csapat teljesítményére, főleg annak tükrében, hogy ez a Honvéd a hazai viszonyok között tényleg nagyon erős jelenleg. Semleges nézőként magyar szinten élvezetes mérkőzés volt, így annak ellenére, hogy nekünk nem lesz kedves emlék, mégis jóra kell értékelnem. A játékvezető kapcsán megint nem voltam elájulva, bár nem volt mérkőzést befolyásoló tévedése Farkasnak, de teljesen következetlenül fújt le szabálytalanságokat és adott lapokat, főleg a kárunkra, bár az is tény, hogy a második félidőben Ferenczi sárgája lehetett volna kiállítás is, nagyon csúnya becsúszás volt. A büntetőt egyértelműen be kellett fújni, és elgondolkoztató, hogy akkor ítélnek meg végre nekünk egyet, amikor a Vidi nagy riválisával játszunk…
Záró gondolatok:
Mint már említettem, a múlt furcsa módon köszönt vissza az előző hetekben. Ki gondolta volna 2014-ben, a Nagyerdei Stadion avatómeccsén, az Újpest ellen, aztán a bajnokavatón, a Honvéddal szemben játszott mérkőzésen, hogy három év múlva ugyanez a két utolsó hazai bajnokink nem az aranyéremről, hanem a bentmaradásról dönt majd? Hatalmasat fordult azóta a világ, sok minden és mindenki átértékelődött a szemünkben. Sajnos nehéz úgy érezni, hogy ezekből a változásokból pozitívan jöttünk ki, a klub évek óta folyamatos lejtmenetben van, sőt, már akkor ez volt a helyzet, amikor a Honvéd elleni 0-2 groteszk módon a bajnoki elsőségünket is jelentette egyben.
Írhatnék hosszabban arról is, hogy most mi ronthattuk volna el a Honvéd örömét és vehettünk volna revansot, de nem sikerült. Az is érdekes gondolat, hogy a kispestiek 2014-ben úgy rondítottak bele az ünneplésünkbe, hogy azért végül mégis elértük a célunkat, és az lehet az egyetlen esélyünk, hátha idén is így történik majd, és az ellenük való vereség ellenére mégis sikerül bentmaradnunk.
Mégis, most inkább arról szeretnék írni, hogy a tegnapi mérkőzésen valamiért nekem jobb érzés volt Loki szurkolónak lenni, mint a már említett 2-0-ás vereség estéjén, pedig akkor bajnoki címet „ünnepeltünk”, most pedig ezzel a 2-5-tel rémisztő közelségbe került a kiesés. Viszont emlékszem a 2014-es füttykoncertre és elképesztő csalódottságra a találkozó lefújását követően, ami érthető volt ugyan, mégis, így visszanézve túlzottan jóllaktunk addigra a sikerekkel. Most pedig untig elegünk lehetett már a kudarcokból, ennek ellenére mégis olyan méltósággal szurkolt a meccs végén a tábor, és buzdította a csapatot a lefújást követően a harcra, ami megmutatta végre ismét, hogy mit jelent az „Ez Debrecen!” rigmus. És lehet az ingyen sörre fogni a fent leírtakat, de jócskán túlmutat az egész ezen.
2004-et követően debreceni szurkolónak lenni a sikerességből és egyediségből fakadó büszkeséget jelentette. „Ez Debrecen, féljetek tőlünk, máshol ilyet nem tudnak, ez valami jobb és különlegesebb.” Aztán jött a lejtmenet, és mint sok minden más, úgy az a kérdés is átértékelődött, hogy mit jelent a Loki-életérzés. Milyen tartalommal bírhat az „Ez Debrecen?” egy olyan klub kapcsán, amely ránézésre szállítgat ugyan valami eredményeket, de az már csak a látszat? Ahol nem becsülik meg a szurkolókat, sem a vezetőség, sem az edzői stáb, sem a játékosok, aztán amikor pedig jókora késéssel eljön végre a változás, élet költözik ugyan a meccsekbe, de az új cél már nem a bajnoki cím, hanem a bentmaradás kiharcolása?
Hosszú és fájdalmas időszak áll mögöttünk szurkolóként, nem túl sok pozitív élménnyel, annál több csalódással, és tartok tőle, hogy akármi is vár ránk, nem lesz sok nyugtunk a következő hónapokban sem. Mégis, azt hiszem, mostanra kezdjük szurkolóként megtalálni újra, mit is jelent számunkra, hogy „Ez Debrecen!” Egy olyan városról beszélnük, ahol az ott lakók életébe és identitásába mélyen belegyökerezett a lokista életérzés, és ahogyan mostanra kiderült, ezt nem csak a sikerek táplálják, hanem a kudarcokban is életben képes maradni. Ennek a méltóságát éreztem a mérkőzés végén; azt, amikor még a sikertelenségben is különleges és értékes tud maradni a Loki és annak szurkolótábora. Nem véletlen, hogy Rossi is azt nyilatkozta a sajtótájékoztatón, hogy ez a közönség NB1-et érdemel. Igaza volt, mert végre megmutattuk az elmúlt hetekben, hogy így van, és ezt akkor sem lehet tőlünk elvenni, ha mégis úgy alakul, hogy kiesünk.
És akkor pár gondolat Pontesről az eddig leírtak kapcsán. A elmúlt hetekben kicsit alábbhagyott a vita, hogy mennyire a portugál szakemberünk hibája a kialakult helyzet, aminek talán az állhat a hátterében, hogy sokan megérezték, mennyivel összetettebb kérdés ez ennél. Röviden szeretném letudni a kötelező válaszokat, mielőtt rátérek valami sokkal fontosabbra. Lenne nála jobb edző? Igen, biztosan találhatnánk. Lehetne rosszabb? Naná, eléggé nagy eséllyel. Van felelőssége abban hogy az utolsó forduló előtt tényleg félnünk kell a kieséstől? Igen, van. Övé az elsődleges felelősség? Nem, szerintem egyértelműen Szima Gáboré, ebben a csapatban jelenleg nincs lényegesen több. De most nem erről akarok írni, hanem arról, mit is köszönhet a klub, a szurkolótábor Leonel Pontesnek, egy idegen országból érkezett, lokálpatriotizmussal egyáltalán nem vádolható edzőnek.
Azt, hogy visszatért legalább valamilyen szinten az őszinteség a kommunikációba. Azt, hogy újra van kapcsolat a játékosok és a szurkolók között. Mikor történhetett volna meg olyan Kondás Elemér idejében, hogy a játékosok hálájuk jeléül meghívják a B szektor szurkolóit ingyensörre?
Azt, hogy a mérkőzést követően evidenssé vált, hogy teljesítménytől függetlenül kijönnek a játékosok és a vezetőedző is a tábor elé és megköszönik a buzdítást. Hozzá lehettünk szokva ehhez az elmúlt években? Ugyan már… Szomorú, hogy egy idegen környezetből érkezőnek kellett megmutatnia nekünk, hogy kik is lehetnénk valójában, de ehhez mennyire rossz irányba haladunk és talán neki sem sikerült olyan bizonyossággal vezetnie a helyes úton a csapatot, de legalább megpróbálta, a rengeteg akadály ellenére is.
És hiszem, az elmúlt meccsek után, hogy lett eredménye a munkájának. Lehet, hogy nem a tabellán, és igen, ez eléggé nagy baj. Lehet, hogy nem egy csodaedzőről beszélünk, és szakmailag lehetne jobb munkát végezni. De egy jó és szimpatikus ember Pontes, aki a szemléletmódon tudott változtatni, akár a pályán kívül, akár azon belül. Már nem úgy megyek haza a meccseinkről, mint az elmúlt években, hogy fél órával később alig emlékszem belőle valamire. Most még egy súlyos vereséget követően is büszke tudok lenni arra, hogy Loki szurkoló vagyok. És akkor is így marad majd, ha eseleg kiesünk, és az sem tudja megölni bennem ezt az érzést, hogy ilyen alibijátékosok a csapatunk meghatározó alakjai, mint Tőzsér és Holman, vagy egy olyan, a szememben minden tiszteletreméltóságát elvesztő Szima Gábor a tulajdonosa a klubnak, akitől már tényleg semmi jóra nem tudok számítani.
„És annyi balszerencse közt,//Oly sok viszály után,//Megfogyva bár, de törve nem,//Él nemzet e hazán.” Jól ismerhetjük Vörösmarty Mihály sorait, mely nemzeti érzésünkből ad vissza egy fontos szeletet. Tegnap este óta az jár a fejemben, hogy talán kicsit a mi jelenünkről is szól, Loki szurkolóként. Történjen bármi jövő hét szombaton, szeretném hinni, hogy ez a kötődés és elkötelezettség segít minket a túlélésben, és abban, hogy méltósággal viseljük a kudarcokat, és egyszer majd talán alázattal a sikereket is.
Az „Ez Debrecen” kifejezés egyáltalán nem vesztette el a létjogosultságát. Csak látnunk és értenünk kell, hogy mit is jelent ez valójában a jelenünkben.
Hajrá Loki!
Enderson
(Képek forrása: dvsc.hu)
