A B-betűsök forradalma

A tavalyi nagy mumusunkhoz, a Kaposvárhoz látogattunk az NB II 9. fordulójában. Nem volt túl sok pozitív előjel: azon kívül, hogy az előző szezonban három meccsen csak egy pontot tudtunk ellenük gyűjteni, az idegenbeli meccs sem kecsegtetett sikerrel: a most futó bajnokságban eddig csak a Nagyerdei Stadionban tudtuk győztesen elhagyni a pályát. Ráadásul, ha mindez még nem lenne elég, a koronavírus is felütötte a fejét a klubnál, ami vélhetően hat játékosunk távolmaradásában is közrejátszott. Annyira sok volt tehát a győzelmünk ellen szóló tényező, hogy szinte sejteni lehetett: most mégis a mi javunkra billenhet a mérleg nyelve.

A Kaposvár kapcsán gyakran elhangzik, hogy ha ők nincsenek, akkor lehet, hogy még mindig elsőosztályú csapat a Loki. Ez az állítás nyilvánvalóan leegyszerűsíti a valóságot, mégis, annyiból érdekesek a somogyiak elleni tavalyi meccseink, hogy tökéletesen szimbolizálják, miért estünk ki: kicsit azért, mert néha semmi nem jött össze, részben azért, mert hiányoztak a szükséges képességek, de legfőképp azért, mert a hozzáállásunk nem érdemelt többet. Most viszont azt kellett bizonyítanunk, hogy azóta tényleg változtak a dolgok: az attitűd, a tudás és az akarat is.

Persze az csak nehezítette a dolgunkat, mikor a mérkőzés előtti napon kiderült, többen is pozitív koronavírus tesztet produkáltak. Bár érthető okokból a hivatalos kommunikáció nem nevezte meg a fertőzötteket, de a meccskeretből nagyjából kikövetkeztethetjük, kikre nem számíthatunk a következő időszakban. A kapusposzton például egyből nagyon vékony lett a keret: Gróf és Hrabina kiválásával csak Zöldesi (és a vélhetően még most sem teljes értékű Kosicky) maradt bevethető. A hátvédsorunkból egyedül Szatmári esett ki, ami valljuk be, bőven vállalható kompromisszum. A középpályáról két fiatal játékosunk, Pintér és Baráth sem utazott el a csapattal, ami a fiatalszabály alkalmazása szempontjából lehet a jövőre nézve érdekes: az eddig látott hármas rotációból így egyedül Bényei maradt, és talán némileg meglepő módon a kispadra nem Lakatos, hanem a második csapatban az utóbbi időben remeklő támadónk, Sármány került. A támadósorunkból pedig egy ismerős név hiányzott Szécsi személyében. Természetesen nem tudhatjuk teljes bizonyossággal mindenki esetében a keretből való kimaradás pontos okát, de legyen bármi is az igazság, ezúton szeretnénk mielőbbi gyógyulást kívánni valamennyi betegnek! (A koronavírus csapatokra gyakorolt hatásával, a helyzetet jellemző bizonytalansággal és következetlenséggel kapcsolatban pedig érdemes elolvasni a csákváriak minket is megemlítő panaszát.)

Mindenesetre így is erős kezdővel állhattunk ki, sőt, véleményem szerint egy-két posztot leszámítva a keretből összeállítható legjobb csapatunk lépett pályára. Ennek ellenére az első percekben Várhidi Péter csapata megpróbált minket meglepni, azonban igazán komoly helyzetekig nem jutottak. Mi viszont a 13. percben egy gyönyörű támadás végén megszereztük a vezetést: Sós ugratta ki Vargát, aki középre passzolt, az érkező Bárány pedig a kapuba lőtt. Érdemes visszanézni a felvételeken, hogy Józsika milyen szépen mozog be, és már a beindulást megelőzően mutatja Sósnak, hová kéri a labdát. Ilyen támadásokból kellene minél többet vezetnünk. Aztán hamar meglehetett volna a második is, de a hazaiak védelmi hibáját kihasználva meglóduló Bárány védője szorításában csak a felső lécet találta el. A félidő második felében a Bódi-Pogacsics show következett: középpályásunk egymást követő két remek lövését védte elképesztő bravúrral a hazaiak kapusa. Emlékezhetünk rá, hogy Pogacsics a tavalyi szezonban is ellenünk játszotta a legjobb meccseit, főleg a hazai 0-1-en védte ki a szemünket, és ez a tendencia az idei évben is folytatódott. Nem sikerült tehát az első játékrészben tovább növelni az előnyünket, de kifejezetten szórakoztató, jó focit mutattunk be, egyértelműen a szezon legjobb (első) félidejét produkáltuk.

A fordulás után ismét próbálkozott a Kaposvár, de viszonylag hamar átvettük újból a játék irányítását. Pogacsics azonban ott folytatta, ahol abbahagyta: Varga fejesét és a csereként beállt Bévárdi életerős, sarokra tartó lövését is hatalmas bravúrral hárította. Mindent azonban ő sem védhetett: egy újabb szép akció végén Ferenczi adott pontosan középre, Bévárdi pedig fantasztikus mozdulattal, a levegőből lőtt a hosszú sarokba. Úgy tűnt, eldőlt a meccs, a hazaiak már eléggé hitehagyottan játszottak, de aztán a 76. percben, a semmiből szépítettek: Szarka csúsztatott egy szögletet a hosszúba. Ekkor gondolkoztam el rajta, mennyire igazságtalan lenne, ha pont most nem sikerülne nyernünk, de szerencsére Bárány hamar lehűtötte a kedélyeket (és egyúttal a meccs érdemi részét le is zárta ezzel): egy szép csel után védhetetlenül lőtt a hosszú felsőbe. Sajnos fiatal támadónk a gólnál megsérült és le is kellett cserélni: csak remélni tudjuk, hogy nincs komoly baja. A kényszerű változtatás kapcsán az mondjuk érthetetlen volt, hogy 3-1-es állásnál, egy reményvesztett ellenféllel szemben miért egy újabb középhátvéd, Pávkovics érkezett a pályára Bárány helyett, miközben a kapott gól ellenére stabil lábakon állt a védelmünk, a hazaiak nem vezettek nagy rohamokat, és ott ült a kispadon az utóbbi időben formán kívül játszó Tischler, illetve fiatal tehetségünk, Sármány is: mindkettejükre ráfért volna a plusz játékperc. (Lehet, hogy a legutóbbi, balul elsült Korhut-csere miatt döntött ezúttal így Kondás Elemér, de véleményem szerint ez most teljesen más szituáció volt, ahol nem indokolta semmi, hogy beálljunk védekezni.)

De itt le is állok a kritikai észrevételekkel, mert ezért a meccsért most egyébként mindenkit dicséret illet: edzőt, játékost, szurkolót, sőt, Tőzsér Dánielt is, aki mostanra kialakított egy olyan játékoskeretet, melyet lenne még ugyan hova fejleszteni, de mégis kellően mély ahhoz, hogy elviseljük egyszerre több játékosunk kiesését is.

És hogy mi volt a leginkább örömteli a Kaposvár elleni 3-1-es győzelmünkben? Az, hogy végre élveztük a játékot. Nagyon szép támadásokat vezettünk, helyenként kreatív megoldásokat választottunk, és ami a legfontosabb: úgy tudtunk felszabadultan játszani, hogy közben maximálisan odatettük magunkat. Nem kevertük össze a felszabadultságot a lazázással, hanem alázattal, de kellő magabiztossággal játszottunk. Persze, voltak most is hibák, de egy ilyen meccs után ne erre figyeljünk. Engem személy szerint most sem a kapott gól nem érdekel, sem a kihagyott helyzetek. Mivel ugyanis a játékosaink élvezték a meccset, így mi, szurkolók is jól szórakoztunk. Rég volt ilyen élvezetes nézni a csapat játékát, és csak remélni tudom, hogy ebbe az irányba tartunk majd a jövőben, és szép lassan újból egyre gyakoribbá válnak az ilyen produkciók.

Ami a játékosainkat illeti, ezúttal nem lesz könnyű megválasztani a mérkőzés legjobbját. Bárány nyilvánvalóan adja magát: ezúttal két gólt szerzett, és egyébként is végig veszélyesen futballozott, a szokásos harcias, vérbeli támadójátékot bemutatva. Érthetetlen számomra, miért nem kezdtük el még korábban és tudatosabban felépíteni a játékát, pedig már annak idején, a Magyar Kupában lejátszott mérkőzésén is feltűnő volt, mennyire ösztönös csatártehetség (ami manapság egyre ritkább). Aztán ott van Bévárdi, akiről őszintén szólva egyikünk sem gondolta volna a Zsóri-transzfer idejében, hogy érdemi erősítés lehet, és a Kaposvárnál eltöltött hónapokat megelőzően sem utalt erre semmi. Amit viszont a somogyi együttesnél mutatott, egész biztatónak tűnt: egy gyengén teljesítő csapatban jutott el három találatig (ami a szerzett góljaik fele abban az időszakban!). Ennek ellenére a szezon elején teljesen elfeledkeztünk róla, de most végre megkapta az esélyt, és jócskán élni is tudott vele. Egyrészt harciasnak tűnik, másrészt a kapu előtt kimondottan veszélyes, láthatóan jól tud kapura lőni. Ha így folytatja, egyértelműen számolni kell majd vele is a támadóposzton (na, nyilván nem Bárány helyett, hanem mellett).

Aztán ott van Ferenczi, aki ugyan néha bizonytalankodott az ellenfél kapuja elé érve, de kiosztott két szép gólpasszt. Most látszik igazán (bár eddig is látványos volt), mekkora hibát követett el a klub azzal az elmúlt években, hogy nem igazolt egy normális balhátvédet. Így ugyanis elveszítettünk egy jó középpályást és kaptunk egy rossz védőt, és ettől a helyzettől a játékos és a szurkolók egyaránt frusztráltak voltak. Említést érdemel Bódi is, aki ezúttal ugyan nem szerzett kanadai pontot, de az elmúlt meccsekhez képest sokkal jobb mentalitással lépett pályára. Reméljük, hogy szép lassan magára talál. (Sokan kritizálták mostanában Sós játékát is, de annyiból meg kell őt védenem, hogy ezen a meccsen elévülhetetlen érdemei voltak az első találatban, és utána Bódinak is majdnem kiosztott egy gólpasszt.) Dicséretet érdemel továbbá Bényei, aki végig jól bírta erővel, és az apróbb hibái ellenére energikus játékot mutatott védekezésben és támadásban egyaránt, sok labdát szerezve és támadást megakasztva. Ugyanakkor az is látszik rajta, hogy a támadásépítésben több rejlik benne, mint ami eddig kijött, jó lenne, ha valaki kicsit fejlesztené ezeket a képességeit… A hátvédeink közül pedig Poórt emelném ki, aki a Vasas meccshez hasonlóan ezúttal is stabilitást adott, és látványosan jobb volt vele a védőjátékunk, mint nélküle szokott lenni.

És végül következzen az én titkos favoritom, Varga Józsi, aki ugyan „csak” egy gólpasszt adott, de végre ismét azt a játékost láthattuk a pályán, akit annyira megszerettünk annak idején. Mindenhol ott volt, döbbenetes magasságokból fejelgette el a labdákat az ellenfelek elől, és ezúttal a támadásépítésekben is kiemelkedő szerepet vállalt, ráadásul elég nagy hatékonysággal. Le a kalappal előtte!

Jöjjön a zárszó. Egy ilyen meccs után mindig sokkal jobb összefoglalót írni, mert van miről. Mert végre akart és tudott is focizni a csapat, mert mentálisan erősek voltunk, és mert végre vannak tényleg szerethető játékosaink. Persze lenne még hová fejlődni, de ha ezen az úton indulunk tovább, és egyszer majd végleg a hátunk mögött tudjuk hagyni az elmúlt években oly sokszor jellemző lélektelen játékot, akkor tényleg lehet valami szép és jó ebből a történetből. Egy nagy tanulságot viszont már most tartogathat számunkra ez a szezon: nem csak a helyzetekkel, hanem az értékeinkkel is „jól kell sáfárkodni”. Ha nem becsüljük meg azokat a fiataljainkat és nem egyengetjük a karrierjüket, akik tényleg akarnak, elkötelezettek a klub és a futball iránt, és még a tehetségük is adott hozzá, hogy legyen belőlük valaki, akkor hiába van akadémiánk és hiába vannak tehetségeink, mit sem ér az egész. Ha nem adjuk meg a lehetőséget a leigazolt játékosainknak, akkor sosem derül ki, van-e értelme velük számolni a jövőre nézve.

A Kaposvárnak valójában sok szempontból hálásak lehetünk. Nem csak azért, mert az évek során már több játékosunk is bontogatta náluk a szárnyait, mielőtt Debrecenben váltak meghatározó focistává, hanem a kiesésünkben játszott szerepükért is. Ez ugyanis nem csak ahhoz a megújuláshoz kellett, amit annyira vártunk (még ha sokan nem is reménykedtek benne, hogy tényleg bekövetkezhet), hanem mondjuk ahhoz is, hogy a B-betűs különítmény végre megkapja a lehetőséget a Lokiban. Tényleg játszana Bényei vagy Baráth, ha nem lenne kötelező minden meccsen egy fiatalt játszatnunk? Vagy megkapta volna ugyanezt a bizalmat az NB I-ben is Bárány? Kötve hiszem, pedig a vak is láthatja, mennyire tehetséges, és mellé micsoda alázat és elszántság van benne. (És egy kicsit más irányba kanyarodva: ha nincs a koronavírus, ki tudja, megkapja-e Bévárdi a lehetőséget. Persze nincs kizárva, hogy igen, mivel már az előző meccsen is a kispadon ült, de nem egyértelmű; márpedig úgy nehéz bizonyítani, ha nincs rá meg az embernek a lehetősége.)

És tegyük hozzá azt is: ki tudja, hány tehetség van most is a második csapatunkban, akik már használhatóak lennének az NB II-ben. Lakatos, Sármány… Folytatnám a névsort, de nem tudom, mert nem látjuk a teljes képet. Az a gondolat viszont nagyon ijesztő, vajon hány játékos karrierje ment félre az elmúlt években, mert nem volt, aki felkarolja őket, mert nem kapták meg a lehetőséget. Ebben – a fiatal tehetségeink menedzselésében, támogatásában, felépítésében – kiemelkedően fontos, hogy az előttünk álló időszakban fejlődjünk.

Hiszem, hogy ezen áll vagy bukik a következő évek sikeressége. Ne becsüljük le ugyanis a B-betűsök forradalmát, ami jelenleg zajlik, mert pár ilyen alázatos, bizonyítani akaró játékos egy egész csapatot átformálhat. Ha pedig ez a mentalitás szép lassan kiszorítja az elmúlt évek alibizését a csapatból, akkor lesz miért ismét lelkesedni. És ha végre tényleg építeni fogunk az értékeinkre, tudatosan, nem csak a körülmények vagy a szabályok miatt, akkor azzal valóban kitűnhetünk majd a többi hazai klub közül. Szurkoljunk neki, hogy így legyen!

Hajrá Loki!

Enderson

borítókép // dvsc.hu