A klubnál óriási válság van, 10 meccs alatt 9 pontot szereztünk, a biztos bennmaradáshoz pedig a maradék 23 meccsből legalább 11-et, gyakorlatilag minden másodikat nyernünk kellene. Ha ezt elmulasztjuk, és nem esünk ki, azt csak annak köszönhetjük, hogy lesz nálunk két még gyengébb csapat, nem a mi érdemünk lesz. Az óriási válság ellenére mi mégis mit csinálunk egy csúnyán elvesztett hétvégi meccs után, és egy hétközi magyar kupa fordulón? Arccal előre beleszállunk a betonba, és gyakorlatilag mindenki kiakaszthat a nyakába egy táblát, akinek ehhez köze volt, azzal a felirattal, hogy „Amatőr vagyok”.
A Kecskemét elleni, hosszabbításos párharc 2-1-es vereséggel ért véget számunkra. Egy nagyon gyenge meccsen, ahol a továbbjutásért NB II-es ellenfelünk sokkal többet tett, bár vezettünk két egyéni villanás után pár perccel lefújás előtt (Dzsudzsák gólpassz, Németh gól), a hosszabbításban senkinek gőze nem volt arról, hogy kell pörgetni az órát, a Kecskemét egyenlített, így jöhetett a kétszer 15 perc. Itt sem erőltettük meg magunkat, a 115. percben aztán nagyon szép támadásból megszerezte a továbbjutást érő gólt a hazai csapat, ők továbbjutottak, mi meg kiestünk. A kiesés nem fáj. Az az amatőrség ami végigkövette az elmúlt 3 napot és a meccset, az viszont KEGYETLENÜL. Lássuk, kikre és mire gondolok.
1) Tulajdonosi kör. Másfél éve történt meg a „hatalomátvétel”, egyesület itt, városi tulajdon ott, szép ígéretek itt, meseszerű elképzelések ott, de még mindig nem tiszta, hogy működik az egyesület, hogy működik a klub. Cégvezető Ábrók Zsolt, elnök Szabó Péter, de igazgatósági tagként mutatták be tavaly Sásdi Andrást, Katona Zoltánt, Cserháti Gabriellát, Makray Balázst, Becsky Andrást és Szabó Miklóst.
Nos, utóbbiakról azóta se hallottunk nagyon semmit, hogy mégis milyen munkát folytatnak a klub igazgatóságában, de Ábrók Zsolt sikeresen felpaprikázta a közhangulatot egy ocsmány logóval brandépítés címszó alatt, Szabó Péter pedig annyit tudott kitalálni a vasárnapi 3-0-ás vereségünk után, ahol elég egyértelműen, minden szektorból zúgott a „Huszti takarodj” és „Tőzsér takarodj” rigmus, hogy „hétfőre egyeztetésre hívta össze a szakmai stábot, ahol ismét tisztázták a célokat„.
Jó vicc, tisztázták a célokat. Eddig nem mondták meg nekik, hogy srácok, benn kéne maradni, meg hogy nyerni kéne néha? Most derült ki, hogy „Ja, hát nem tudják! szóljunk már nekik!”. De ami még nagyobb poén, a megoldás mi? Hát hogy felülről, majd az igazgatóságból Szabó, meg Tőzsér meg mindenki más kitalálta, hogy már pedig akkor innentől 4-1-4-1 az új hadrend! Hát ők csak jobban tudják, mint az edzők! De ha az új hadrend nem válik be, az kinek a felelőssége? Csak kérdezem. Ha kiesünk, akkor az kinek a felelőssége?
A klubkommunikáció nulla, egy széthullott csapathoz hoztunk két tapasztalatlan edzőt, az igazgatóságnak nincs töke és elég belátása eltávolítani az alkalmatlan személyeket, és hiába égett a vörös riadó már az NB II-ben is, hogy srácok, izgulni kell a feljutásért is, semmi nem változott. Könyörgöm, még az sem megy, amiben elméletileg jók vagyunk, hát azt mondtátok, hogy a brandépítés, az szent grál ami eddig hiányzott és most abban nagyot lépünk előre, közben ha az országban bárhol kimondom hogy DVSC, röhögőgörcsöt kap a beszélgetőtársam, aztán lesajnál, hogy szegény én, majd még jobban röhögni kezd! Mi ez, ha nem a vezetőség amatőrsége, Kósa Lajosról meg már nem is beszélve.
2) Tőzsér Dániel. Már akkor el kellett volna gondolkozni, hogy megfelelő-e erre a feladatra, amikor a Fradi címer csókolgatása után jobb híján „hazajött” levezetni, hogy a vezérletével kiessen a csapat, és a lefújás utáni percekben őt is elküldjék melegebb éghajlatra a szurkolók. A tapsot is csak arra kapta, mennyire örültünk, hogy befejezte a csodás, DVSC-hez azért valljuk be, csekély mértékben kötődő labdarúgó pályafutását. Soha nem volt sportigazgató, de hát sebaj, most itt a lehetőség, majd beveti a nyelvtudását, ismeretségi körét. Aha, azért ragaszkodik egyetlen, magyar menedzserhez, akitől fűt fát elhoz, még akkor is, ha adott játékos korábban számos csapatban megbukott már. De hazahívott jó pár rutinos, vén rókát is, akiket még rosszabb napjukon sem tudunk nem szeretni, ami – valljuk be – meglágyította a szívünket. Majd a kétes kedveltségű Kondás Elemértől fél év alatt megválik (érthető okokból), de vele együtt Bogdanivocstól is (már itt azt kellett volna mondani, hogy na abból nem eszel!), hogy idehozzon két másik amatőrt, Mr. „Közhelyszótár” Toldi Gábort és ifjú tanítványát, a szintén játékoskarrierjéből építkezni kezdő Huszti Szabolcsot, akinek még az NB I-hez szükséges edzői papírja sincs.
Majd most, amikor extrém nagy a gáz, a kilátástalanság teljes mértékű, és még azok a szurkolók is a távozását követelik, akik eddig kiálltak mellette, mit sem törődik a helyzettel. Végül is, neki mindegy, a Loki csak az egyik befektetése a sok közül. Meg amúgy is, majd ő kitalálja az igazgatósági tagokkal, hogy a probléma a felállásunkban volt eddig. Nem is másban. Tökéletesen igazolta, hogy semmivel nem több a „szakmai hozzáértése”, mint neked, nekem, vagy bármely szurkolónak, vagy a szomszéd péknek.
3) Toldi & Huszti. Amikor idejöttek egy határozott szándékkal tették. Hogy sokpasszos támadófocival és győzelmekkel kápráztassák el a közönséget. Ja, hogy ehhez nincs meg a megfelelő taktikai tudásunk és képzettségünk? Ja, hogy ehhez nincs stabil védelmünk? Ja, hogy pár hónap múlva az NB I-ben fogunk játszani, nálunk erősebb, jobb csapatokkal, és nem fogunk tudni dominálni? Ja, hogy a csapat eddig ilyen rendszerben még sosem játszott? Seeeeebaj, majd most! Jar-Jar is lenyilatkozhatta volna helyettük: „Mi vagyunk a nagyesze jobbantudja! Eeeeez a döfi nekem!”
Az NB I-ben néhány forduló után már belátják, hiba volt, de az új játékstílusban nem csak kevesebb gólt kapunk, de kevesebbet is lövünk és ugyanúgy kikapunk. Ez aztán megoldás volt a javából! S aztán ahelyett, hogy miután kikezdi őket a közönség és a csapatot a kiesés szélére sodorják, ahelyett hogy felállnának és átadnák a helyüket, meg belátnák hibájukat, inkább teljesen súlytalanná válnak, mikor azt mondják, hogy oké, ti vagytok a főnökök, akkor ezután 4-1-4-1 lesz. A Kecskemét ellen egyből próbáljuk is ki Ugraival elöl! Wow mennyire bejött! Ja, nem.
És ha már itt tartunk, kérdeznék párat: Miért a teljes haderővel mentünk a Kecskemét ellen, 3 nappal az előző meccs után és 3 nappal a következő meccs előtt? Ennyire fontos, hogy játszunk egy… ööö… NYOLCADDÖNTŐT? Miért nem láttuk be, hogy a Magyar Kupát el kell engedni, a játékosokat pihentetni, a cseréknek, fiataloknak, sérülésből visszatérőknek lehetőséget adni? Ha kiesünk velük, nem gond, megérti mindenki. Ha meg mégis továbbjutunk, az siker és önbizalom a stábnak, a játékosoknak. De ha már változtattunk hadrenden, és a legerősebb csapatot küldtük ki, mit akartunk Ugraival egy szem csatárként, ha ott volt Tischler? Most akkor Varga vagy Dzsudzsák volt a védők és középpályások közötti kapocs? Németh miért jobb oldali középpályást játszott? Miért szivatjuk Baráthot azzal, hogy megint más szerepkört adtunk neki, mire már végre megszokhatta a hátvéd pozíciót? A 90. perctől kezdve miért nem cserélünk, hogy húzzuk az időt? Miért kontrázunk és megyünk előre percekkel lefújás előtt, vezetés és továbbjutás birtokában? A válasz számomra itt sem lehet más, mint amit a címben említettem.
4) A játékosok. Tisztelet a kivételnek, többek között Báránynak, Dzsudzsáknak, Vargának, de talán ide venném az új szerepkörben helytálló Baráthot, vagy a nagyot hajtó Bévárdit, illetve a csereként is mindig küzdő Tischlert vagy a megsérüléséig több meccsen is óriási védéseket bemutató Kosickyt. Mert lehet bármilyen gáz a taktika, meg rossz a helyzet, meg válság, meg probléma, de ennyire beleszarni és akarat, alázat és jó megoldások nélkül hétről hétre játszani, gyalázat. Nem a vereség a baj. Az csak tünet. A betegség a baj, ami a tünetet okozza. Hogy a védelem egy tákolmány, oda nem illő játékosokkal, hogy a hajtás, akarat jelét sem látni a kezdőjátékosok több mint felén. Hogy nem tudunk felépíteni egy támadást, még a legskillesebbnek gondolt játékosaink sem képesek megcsinálni egy egy-az-egyet. Amint nem fújnak be nekünk egy szabadrúgást, felkapjuk a vizet. Rugdosódunk, elesünk, hátha szabadot kapunk, nulla alázattal mindenki mást okolunk, csak magunkat nem. Nem érünk vissza védekezni, önzőzünk, elvárjuk, hogy majd a társ oldja meg. Beadjuk, amikor nincs középen senki, passzolgatunk hátul a kapussal, amikor gólhátrányban vagyunk. Dzsudzsákot keressük, még ha hárman is fogják, és nem futunk be az emiatt kialakult üres területekre. Lőni nem merünk, a szögleteink és pontrúgásaink találomra szállnak be a kapu elé, vagy épp mögé. Mi ez, ha nem a játékosok amatőrsége? Hogy egy NB II-es csapat ellen nem tudunk labdát tartani vezetésnél? Hogy 120 perc alatt összesen egy gólt tudunk lőni, azt is egyéni villanásból? Amatőrök, amatőrök mindenütt.
A Kecskemét elleni meccset ennél rosszabbul nem veszíthettük volna el. Beáldoztuk érte a nyugodtabb felkészülést az MTK elleni szombati meccs előtt, lejáratta magát újfent az edzői stáb, de magával húzta még a klubvezetést is. Nem elég, hogy kikaptunk, de a játékosok lábába 120 perc került, nem csak 90. A vezetés és az utolsó perces gól miatt mentálisan is még mélyebbre kerültünk. De a lényeg, hogy épül a brand. Kérdés, kinek? Hisz egyre több szurkoló unja meg az örökös reménykedést, hogy hátha most, na majd ezután. Másfél éve felizzott a remény. Az én szememben mindenképp. Ma azonban a remény utolsó szikrája is újból meghalt. Nem a kiesés miatt. Azért, mert a DVSC jelenleg nem család, nem klub és nem csapat, de pláne nem brand. A DVSC egy amatőr társulat, minden szinten. S ugye nem kell mondanom, hogy mindez hova vezet…
VÁLTOZÁST, AMÍG MÉG NEM KÉSŐ!
Hajrá, Loki!
