LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

Ez a szezon a megkoronázásáért kiált!

Elérkeztünk a 2022/23-as labdarúgó NB I utolsó fordulójához, és az Újpest elleni hazai búcsúnk a szezon elején nem remélt téttel bír: egy gőzelemmel biztosan dobogós helyen zárunk. Hosszú utat tett meg az elmúlt egy évben a DVSC, és ennek méltó állomása lenne ez az esetleges siker. Persze a mutatott fejlődést és az elért eredményeket az sem veszi el, ha nem úgy alakulnak holnap a dolgok, ahogy szeretnénk, de ez a szezon a megkoronázásáért kiált!

Így, egy ilyen bajnoki idény végén hálás dolog az utolsó találkozó beharangozóját megírni, mert lehetőséget ad a visszatekintésre. Most pedig tényleg van mire! Elképesztően sok feledhetetlen esemény, élmény áll debreceni szurkolóként mögöttünk, talán elsőre nem is érzékeljük, mennyi mindent éltünk át az elmúlt egy esztendőben. Kíváncsiságból rákerestem, mi történt a DVSC-vel napra pontosan egy évvel ezelőtt: aznap jelentette be Tőzsér Dániel Dreskovic leigazolását. Ekkor már túl voltunk az előző szezon zárófordulóján, ahol hiába kaptunk ki bicskanyitogató hozzáállással egy számunkra tét nélküli mérkőzésen simán, 3:0-ra a végül kieső MTK otthonában, ez is elegendő volt a – papíron sima – bennmaradáshoz, sőt, egyenesen a 7. helyhez. Carrilloval nem játszottunk ugyan látványos focit, de a csapat összességében kompaktabb, stabilabb lett, mint korábban, így reménykedhettünk benne, hogy a következő szezonban sem mi leszünk az egyik kieső.

Aztán jó egy hónappal később – addigra már túl voltunk Manrique leigazolásán, Bényei Ágoston fájdalmas és dühítő távozásán, a válogatott kapcsán pedig Anglia oda-vissza elpáholásán – az egyre sűrűsödő pletykák konkrét alakot öltöttek, és bejelentették a tulajdonosváltást. Érkezett az örmény befektetői csoport, a NOAH Group, és ezzel együtt komoly személyi változások történtek, lecserélődött szinte a teljes vezetőség és szakmai stáb. Ráadásul – a korábbi években megszokottaktól teljesen eltérő módon – igazoltunk egy rakat játékost, nagyrészt fiatal légiósokat. Az új vezetőedzőnk, Joao Janeiro ugyanakkor nem találta meg a csapatát, és az eredmények sem jöttek; még amikor jól játszott a csapat, akkor sem. Így 6 meccs után, amikor is mindössze 4 ponttal, győzelem nélkül álltunk, távozott portugál trénerünk. A helyét a 9. fordulóban egy teljesen ismeretlen, de viszonylag erős csapattól, a kazah Astanától érkező szerb edző, Srdjan Blagojevic vette át, akitől egyáltalán nem tudhattuk, hogy mire számítsunk. Így utólag nem kockáztatunk sokat azzal az állítással, hogy nála alkalmasabb személyt nem lehetett volna a kispadra találni, és azt sem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy már most a Loki valaha volt legjobb külföldi edzője. Irányításával meglepően hamar látványos változáson ment keresztül a csapat játéka: ősszel a sok lőtt gól, tavasszal pedig a kevés védelmi kapitulálás jelentett érdemi előrelépést. Mindeközben pedig nem volt a regnálása alatt olyan meccsünk, ahol ne tette volna oda 100%-osan magát a csapat; még ha esetleg ki is kaptunk, a hozzáállás miatt sosem érhette szó a ház elejét. Ráadásul látványos taktikai fejlődésen mentünk keresztül, élvezetes és jól felismerhető karaktere lett a csapatnak. Blagojevic megmutatta, miként is kell valójában játszani azt a focit, amivel már Husztiék is próbálkoztak, és higgadt, hátulról építkező labdakihozatalokkal, mélységi indításokkal, domináns széljátékkal, ügyes háromszögelésekkel, illetve a gyakori és tudatos oldalváltásokkal olyan, a korábbi évekhez képest űrfocit játszottunk néha, hogy az ember csak dörzsölte a szemét: ezek tényleg ugyanazok a játékosok? Tényleg tudunk egymás után 30-40 passzt csinálni úgy, hogy ne veszítsük el a labdát?

Persze így is voltak kevésbé jól sikerült vagy peches meccseink (miközben számtalan esetben mellénk állt a szerencse), de még olyan mérkőzéseket is meg tudtunk adott esetben nyerni, amikor nem ment úgy a játék. Nehéz eldönteni, hogy mi volt a szezon csúcsa: számtalan látványos találat és emlékezetes találkozó jut eszembe. Ha mégis választani kellene, a két csúcspont talán a Paks elleni drámai és csodaszerű fordításunk és a Fradi ellen a múlt fordulóban aratott győzelmünk volt. Reméljük, hogy harmadikként csatlakozik ehhez az Újpest elleni zárómérkőzés is.

Ez csak egy megérzés. Nem biztos, hogy Megyeri és Dzsudzsák játékát megkockáztatják kezdőként; mint ahogy Loncar kimaradása sem fix, bár neki az előző meccsek nem sikerültek jól, miközben Lagatorral a középpályán, valamint a Romancsuk-Dreskovics védőpárossal stabilabb volt a védelmünk.

Mindenesetre, függetlenül attól, miként alakul ez a mérkőzés, bizakodóak lehetünk a jövőre nézve, különösen akkor, ha Blagojevic mesterrel is sikerül egy hosszabb kontraktust aláírni. A megjelent hírek ellenére én ezzel kapcsolatban alapvetően bizakodó vagyok: ha egy edző jól érzi magát valahol, remek az összhang a csapat és közte, a szurkolók szeretik és egy izgalmas projektet akarnak építeni rá a klubnál, akkor valami irreálisan jó alternatív ajánlat kell ahhoz, hogy ezt racionális döntés legyen feladni érte. Az mindenesetre tény, hogy Megyeri Balázs a napokban már 2+1 évre hosszabbított, így remélhetőleg a kapusposzt rendezett lesz jó ideig. A játékoskeretünk többi része is meglepően használható; ha sikerül elküldeni azt a pár játékost, akik létszámon felüliek, és a helyükre minőséget igazolni, akkor jövőre tényleg reális célkitűzés lehet a dobogó. Ehhez persze jól jönne az Újpest elleni győzelem és a nemzetközi kupaindulás, mert az mindig vonzó érv egy játékossal való tárgyalás során.

Egyetlen, apró hiányérzetem egyébként a szezon kapcsán  talán csak az, hogy az elmúlt évekkel ellentétben ezúttal egy fiatal, saját nevelésű játékosunkat sem sikerült beépíteni a csapatba. Ugyanakkor a Villarreallal kötött akadémiai együttműködés és a kis Loki remeklése bizakodásra adhat okot ezen a téren is.

Rátérve a holnapi meccsre, a nagy kérdés az lesz, hogy sikerül-e végre átlépni saját árnyékunkat, és esélyesként megragadni a lehetőséget. Az elmúlt években és ebben a szezonban is állandó problémát jelentett, hogy amikor a legfontosabb lett volna valamilyen okból a győzelem, akkor szinte sosem sikerült. Ahhoz viszont, hogy magasabb szintre léphessünk, muszáj ezt a lécet is megugrani, az igazán nagy csapatok egyik legfontosabb ismérve ugyanis a jó formaidőzítés. A Fradi ellen abban már sikerült előrelépni, hogy egy nálunk erősebb riválist győztünk le, most a következő feladat egy még nagyobb ellenfél, a tét legyűrése. Bár ez csak megérzés a részemről, de valahogy mintha az látszana a csapaton, hogy a múlt heti hatalmas sikerélmény tényleg repíti őket, és emiatt most szerintem össze is jön majd a siker. Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy újra futball-láz van Debrecenben, és a hírek szerint valahol a félház és a teltház között lesz a nézőszám. Ez a csapat pedig tényleg nagyon megérdemli ezt, mint ahogy a győzelmet és a dobogót is megérdemelné.

Bár a ma esti, KTE – Kisvárda mérkőzésen eldőlt, hogy „csak” a bronzérem lesz a holnapi találkozó tétje, de bárhogy is alakul, mindenki, aki teheti, szurkoljon a helyszínen a csapatnak! A mérkőzés szombaton 20:00-kor kezdődik, párhuzamosan a Felcsút – Honvéd és a Vasas – Vidi meccsekkel, melyek a dobogó mellett a kiesésről is döntenek. Reméljük, hogy szombat este 10-kor elmondhatjuk majd, hogy az utolsó találkozó méltó volt a szezonunkhoz.

Hajrá, Loki!

Enderson