LOKOMOTIVBLOG | A DVSC SZURKOLÓI BLOGJA

A szerencse az, amikor a felkészülés találkozik a lehetőséggel

Sok nagy és epikus diadalra emlékezhetünk Loki szurkolóként az elmúlt évtizedekből: a teljesség igénye nélkül a ZTE ellen 0-2-ről 5-2-re megfordított találkozó; az utolsó két megnyert Magyar Kupa döntőin a Szakály és Coulibaly által a sírból visszahozott meccsek; Zsóri Puskás-díjas ollózása a hosszabbításban a Fradival szemben; de az idei szezonban is hoztunk már pontokat az utolsó percekben (Kisvárda, Mezőkövesd). Mégis, ki merem jelenteni, hogy ami most a Paks ellen történt, példa nélküli és kivételes még ezekhez viszonyítva is, és a valaha volt talán legemlékezetesebb fordítást láthattuk tegnap este a Nagyerdei Stadionban. DVSC – Paks 2-1.

Szerdán nagyon fontos mérkőzést játszottunk az ETO Parkban, tekintve, hogy nem titkolt célunk a Magyar Kupa megnyerése. Ennek megfelelően erős kerettel utaztunk el Győrbe, ahol végül túlóra után sikerült legyűrnünk ellenfelünket. Félő volt ugyanakkor, hogy ennek az értékes győzelemnek áldozatául eshet a Paks elleni meccs: ismerjük jól azt az effektust, hogy a hétközi kupameccsen 120 percet játszó csapatok jellemzően utána való hétvégén fáradtabban, tompábban mozognak. Nem véletlen, hogy Blagojevic is csak annyit ígért a meccs előtt, hogy kimegyünk a pályára és minden tőlünk telhetőt megteszünk a győzelemért, még ha fáradtak vagyunk is, és rosszak az időjárási körülmények. A kezdőcsapatunk mindenesetre a fehérvári bajnokinkat idézte, azzal az eltéréssel, hogy az időközben megsérülő Baráthot Varga Józsi váltotta.

A mérkőzés első félideje aztán teljes egészében beigazolta a félelmeinket. Mindkét csapat rengeteg pontatlansággal, lassan játszott, de különösen rajtunk érződött a mentális és fizikai fáradtság. A pálya fagyott talaja sem segített persze minket, mivel a kombinatív játékhoz és labdakihozatalhoz, amivel rendszeresen próbálkozunk, elengedhetetlen lenne a jó minőségű gyepszőnyeg. A gólhoz mindenesetre egyértelműen a Paks által közelebb, egy ízben pl. csak Megyeri bravúrja és a kapufa mentett meg minket együttes erővel attól, hogy hátrányba kerüljünk. Egyedüli pozitívumként azt lehetett kiemelni, hogy bármennyire rossz napot fogtunk ki, még így is látszott, mit akarunk játszani: helyenként kifejezetten szép passzjátékkal hoztuk ki a labdát és nyitottuk meg a területeket a paksi középpályán, illetve védelem mögött, csak aztán rendre jöttek a borzalmasan sikerült indítások. Nagy reményeink tehát nem lehettek a meccs hátralevő részével kapcsolatban; nem volt világos, miként tud majd megújulni a csapat, az pedig végképp nem érződött, hogy ebből a mérkőzésből egy életre szóló emlék lehet.

Aztán a fordulás után tovább romlott a helyzet. A paksiak egyre jobban beszorítottak minket a kapunk elé, és ugyan az egész mérkőzésen remeklő Megyeri előbb még hatalmas bravúrral védett ziccerben, de pár másodperccel később már ő is tehetetlen volt Varga Barnabás közeli lövésével szemben. A bekapott gól után benne lógott a levegőben egy újabb vendég találat, de végül valamennyi szituációt sikerült megúsznunk. Ezzel együtt nem érződött, hogy egyenlíthetünk, ráadásul pár játékosunk teljesen elkészült az erejével. Ezen némileg segített, hogy Loncar és Bódi beálltak Varga és Sós helyett, majd Mance váltotta Szécsit. Összességében viszont a Karakó spori sorozatos következetlenségein és a saját rossz formájukon egyre jobban kibukó játékosaink a gólhelyzetek helyett inkább a sárgákat gyűjtötték szorgosan (a már emlegetett sporttárs hathatós közreműködésével). Két nagy helyzetünk még így is adódott: előbb Ferenczi fantasztikus egyéni villanással hozta helyzetbe Dzsudzsákot, akinek lövését bravúrral védte a vendégek kapusa, majd a 90. perc környékén Lagator ívelte szépen Dreskovic fejére a labdát, aki kicsivel csúsztatta csak a kapu felé. Az említett két lehetőségünk ellenére mégsem állíthatnánk, hogy benne lógott a levegőben az egyenlítés: én pl. már ki is találtam az összefoglalónak a remek cikkcímet („Győrben maradtak a pontok”), a – mérkőzést végig Karakó tevékenységéhez hasonlóan magas színvonalon közvetítő – kommentátor pedig a 91. percben nostradamusi magasságokba emelkedve megállapította, hogy a paksiaknak a sorminta alapján ezen a mérkőzésen a vereség következett volna, de itt még a döntetlen is nagyon elképzelhetetlen.

És akkor a 92. percben szöglethez jutottunk. Bódi fantasztikusan betekerte a labdát, érkezett Dreskovic és gyönyörűen a kapu fejelt. 1-1, és már ez is valószínűtlenül jó eredménynek tűnt a látottak fényében. Viszont ami igazán hihetetlen volt: a gól hatására a csapat hirtelen felébredt abból a fáradt, szenvedő állapotából, amiben egész meccsen játszott, és extázisba kerülve próbálkoztak a játékosaink menni előre. És a 94. percben, a legvégén jött még egy lehetőség. Nem volt ez olyan nagy helyzet, egy kiharcolt szabadrúgás az ellenfél térfelének közepén, de arra tökéletes, hogy mindenki a kapujuk elé tömörülhessen. Dzsudzsák lágyan beívelte a labdát, Babunski és Mance is rárobbantak, és végül előbbi becsúszva, egy nagyon furcsa mozdulattal a kapuba sodorta, kanalazta. Elképesztő, felfoghatatlan pillanat volt, ahogyan egy sokszorosan elveszített mérkőzést megnyertünk… Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy megnyerhetünk, de még a VAR is hosszasan vizsgálta a szituációt, aztán végül megadta a győztes gólt, aminek így végül kétszer is lehetett örülni. A csapat és a szurkolók extázisban ünnepeltek, és a focistáink reakciója tökéletesen tükrözte, amit egyébként is lehetett érzékelni, hogy a meccs során mutatott gyengébb teljesítmény mögött sem az alibizés vagy rossz hozzáállás állt.

Ha kikapunk, valószínűleg automatikusan nekiadtam volna Megyerinek a csapat legjobbja díjat, mivel egész mérkőzésen nagyon magabiztos volt, mellé pedig 2 hatalmas védést is bemutatott. Így viszont érdemes kiemelni több játékosunkat is: Kusnyírt, aki végig hatalmasat küzdött; Lagatort, aki számomra eddig a tavaszi fordulók kellemes meglepetése; Dreskovicot, aki védekezésben ugyan most sem volt 100%-os, de fontos gólt szerzett; Ferenczit, aki a sok szurkolói kritika ellenére az utóbbi időben rengeteget fejlődött; Dzsudzsákot, aki igazi vezére volt ezúttal is a csapatnak, még ha nem is fogott ki annyira jó meccset; vagy éppen Babunskit, aki a győztes gólt jegyezte.

Záró gondolatok:

Amikor a lehetetlen megtörténik

A bevezető gondolatokban már pedzegettem, hogy talán ez a valaha volt (vagy legalábbis az elmúlt kb. 30 év) legemlékezetesebb fordítása. Ez talán meredek kijelentés, elnézve azt a rengeteg fantasztikus mérkőzést, gólt, teljesítményt, amelyekhez viszonyítva ezt állítom. Vannak, akik felemlegetik a DVSC – Siófok mérkőzést az 1993/94-es szezonból, mondván, hogy azon nyertünk nagyon hasonló forgatókönyv végén, akkor Gracsov ikonikus ollózása nyomán. Nekem élénk emlékem egy DVSC-Videoton 3:1, amikor 0:1-ről álltunk fel még az Oláh Gabin Yannick vezérletével. De volt pl. egy Pécs – DVSC 2-3 is, ahol Sidibe és Coulibaly hozták vissza a mérkőzést 0-2-ről. Mint látható tehát, Loki szurkolóként a bevezetőben hozott példákon felül is nagyon sok emlékezetes diadalt élhettünk át, és ezek az epikus pillanatok kicsit talán hozzá is tartoznak az identitásunkhoz: hogy nekünk olyan csapatunk van, amely az utolsó perecekben, vagy éppen nagyon reménytelen, vesztes helyzetből is képes győzni. Mégis, továbbra is állítom és ki merem jelenteni, hogy ez a tegnapi győzelem messze felülmúlta azokat is. Hogy miért? Két okból is.

Egyfelől ezt a győzelmet nem egy játékos, egy egyéni villanás hozta. Nem Zsóri ugrott fel egy hihetetlen nagy ollózáshoz, nem a csapatkapitányunk vette a hátára a csapatot és nem is az ügyeletes gólvágónk hozta élete meccsét, hanem a csapat, együtt, egymásért küzdve. Nem tudnék senkit kiemelni a focistáink közül, aki miatt végül nyerni tudtunk. Ez tényleg a csapat diadala volt, kiemelkedő teljesítmény nélkül.

Másfelől, ami még fontosabb, ez egy teljesen lehetetlen győzelem volt. Lehetetlen abból a szempontból is, hogy amikor egy csapat a 92. percben vereségre áll, ráadásul úgy, hogy csak 4 perc a hosszabbítás, már a döntetlenben is alig reménykedhet, nemhogy a győzelemben. De még lehetetlenebb, ha megnézzük a körülményeket: ez tipikusan az a meccs volt, amikor semmi nem jön össze, rossz napot fogunk ki, enerváltan mozgunk, és a végén 1-2 góllal kikapunk. Bármelyik másik mérkőzésen, amit példaként felhoztam fentebb, vagy még fel tudnék hozni, sokkal jobban játszottunk, mint itt. Azokon a meccseken daráltunk, mentünk, felőröltük az ellenfelet, és ennek (vagy egy egyéni villanásnak) az eredményeként végül győztünk vagy egyenlítettünk. Vegyük pl. az emlegetett Siófok elleni 2-1-et. Ott 3, azaz három darab kapufánk volt már a mérkőzésen korábban, csak a 89. percig semmi nem jött össze. Itt semmi ilyesmiről nem beszélhettünk, értelmezhető helyzetünk volt vagy 2 összesen a meccsen.

Szóval összességében tényleg lehetetlennek tűnt, hogy nyerjünk: egy fáradt, rossz napot kifogó csapat 2 és fél perccel a mérkőzés vége előtt hátrányban van, és nincs egy olyan játékosa, aki valami igazán nagy, heroikus egyéni villanásra képes lenne (ráadásul önmagában már az is csak 1 pontot érne). És mégis nyerünk. Érthetetlen, hogy miként, de nyerünk. Ettől annyira egyedi és felejthetetlen ez a mérkőzés, bármelyik másik korábbi diadalhoz is viszonyítok.

Érdemtelen és szerencsés győzelem?

Ez viszont felveti az örök kérdést, hogy megérdemeltük-e a győzelmet, érdemes-e egy ilyen szerencsés sikernek ennyire örülni. Az érzelmek ilyenkor nyilván elviszik az embert, és nem érdekli az, hogy a Paks szerencsétlenkedése is nagyban kellett a fordításunkhoz, mint ahogy az sem, hogy most erre rászolgáltunk-e vagy sem. Viszont mégis érdemes foglalkozni a kérdéssel, mivel ha 2-3 perccel kevesebb ideig tart a mérkőzés, akkor most nyilvánvalóan más szájízzel gondol vissza bármelyik szurkoló a történtekre (még ha az elmúlt időszakban látottak miatt valószínűleg megbocsátóbban is).

Vagy fordítsuk meg a kérdést: ha mi lettünk volna a Paks helyében, és egy ilyen mérkőzés végén, amit már rég eldönthettünk volna, és ahol az ellenfelünk ennyire rossz napot fogott ki, mit gondolnánk egy ilyen vereség után? Mennyire éreznénk igazságosnak a történteket vagy gondolnánk megérdemeltnek a másik csapat győzelmét? Vagy ha már a DVSC-Paks párosításnál járunk: mi a helyzet azzal, amikor pár éve a kiesésünkhöz vezetett, hogy egymás után kétszer is a kapufát találtuk el ellenük a hosszabbításban, 1-1-es állásnál? Erre valami olyasmit tudtunk mondani annak idején, hogy abban a szezonban egyszerűen nem dolgoztunk meg azért, hogy szerencsénk legyen az adott szituációban. De ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor miként magyarázhatóak azok a mérkőzések, amikor egy csapat hatalmas energiákat mozgósít, jól játszik, mégsem jön neki össze semmi? Mint mondjuk a szezon elején több hazai mérkőzésünkön is történt (lásd KTE vagy Vasas elleni 1-1)?

Nehéz igazán jó válaszokat adni ezekre a kérdésekre, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy itt jön a képbe Blagojevic szerepe. Azé az emberé, aki szép lassan felépített egy csapatot, amelynek még akkor is van egy jól felismerhető és szerethető karaktere, amikor rossz napot fognak ki a játékosok, és amely bármikor képes az akarással és küzdéssel kompenzálni az egyéb képességek hiányát. A szerb edzőnk érkezése óta nem volt olyan találkozónk, amire azt lehetett volna mondani, hogy alibiztünk, ahol ne tettek volna meg mindent a focistáink. De ennyi elég ahhoz, hogy megérdemeljük a győzelmet, még ha az ellenfelünk érzésre jobb napot is fogott ki?

Ezekre a kérdésekre maga Blagojevic is kitért a mérkőzés végi sajtótájékoztatón, és kifejezetten érdekes válaszokat adott rájuk. Egyrészt szerinte nem kellene ilyet mondani, hogy egy csapat megérdemelte vagy nem érdemelte meg a győzelmet, mert a játékosok és edzők dolga „csak” annyi, hogy fejlesszék magukat, tegyenek meg mindent, és próbálják meg kontrollálni a pályán történteket, de ennek ugyanúgy lehet győzelem és vereség is a vége. Másrészt, ami talán még érdekesebb volt, hogy a szerencse szerepét ugyan elismerte, de Senecát idézte, miszerint „a szerencse az, amikor a felkészülés találkozik a lehetőséggel”, és ezen a meccsen az edzéseken elvégzett rengeteg munka, felkészülés találkozott azzal a lehetőséggel, amiben azt kamatoztathatták.

Az ominózus kérdés és válasz 4:15-től kezdődően hallható

Blagojevic gondolatai amennyire távol állnak az átlagos (magyar) fociedzők nyilatkozataitól (és itt nem csak a váratlan Seneca idézetre gondolok), annyira közeliek ahhoz, amit mi, szurkolók is érzünk és szeretnénk. Nekünk csak annyit fontos tudni, hogy az adott héten és mérkőzésen mindent megtettek a játékosok azért, hogy a lehető legjobb eredményt érjék el; hogy küzdenek, hajtanak, eredményt akarnak elérni. És aztán lesznek mérkőzések, amikor ilyen vagy olyan okból ez nem jön össze, amikor pontokat veszítünk, sőt, olyan is, mint most 70 vagy 90 percig, amikor egyáltalán nem megy a játék. És lehet is ilyen. De soha ne azért történjen, mert nem tettek meg mindent a focistáink, amit csak lehetett.

Ez a tegnapi győzelem nem a három pont miatt annyira fontos, és még csak nem is feltétlen a mentális löket okán, amit remélhetőleg ad majd ez a siker a játékosoknak. Sokkal inkább azért, mert mi, szurkolók kaphattunk egy bizonyítékot arra nézve, hogy ha ennek a csapatnak nem megy, ha szenvedés nézni, ahogy éppen játszanak, akkor sem azért történik mindez, mert ne akarnának. És amikor majd nem jön a végén a csoda és a dráma, és esetleg 0-1 marad a meccs, akkor is lesz mibe kapaszkodva elhinnünk, hogy ezzel nem minket vettek semmibe, és ez nekik ugyanolyan csalódás, mint nekünk. Blagojevic csapatának ezt el lehet hinni, és emiatt ezeknek a játékosoknak a kudarcokat is jobban meg lehet bocsátani.

Csak amikor azt mondom, hogy ezeknek a játékosoknak, akkor az a furcsa mindebben, hogy részben ugyanezek a focisták alibiztek végig az elmúlt években mérkőzéseket. De most végre jött valaki, aki megmutatta nekik és elhitette velük, hogy érdemes dolgozni, felkészülni, és ezt minden egyes meccsen meg kell tenni, nem elég csak időnként. Ez pedig egyszerre vet fel óriási kérdéseket a múlttal, és egyszerre ad okot reménységre a jövővel kapcsolatban.

Hajrá, Loki! Hajrá, Blagojevic!

Enderson