Képzeljünk el egy mérkőzést, ahol némi túlzással több vendégszurkoló van kint, mint hazai. Adjunk hozzá egy olyan pályát, amely még a sokak által gúnyos kontextusban emlegetett répaföldnek is alkalmatlan lenne. Turbózzuk fel egy récepárral és egy kidurrant labdával, egy értelmetlen piros lappal és egy mérkőzés végkimenetelét befolyásoló partjelzői tévedéssel, valamint pár kihagyott zicerrel és rengeteg rossz passzal, technikai hibával, aztán ha mindezt már látjuk is magunk előtt… akkor felejtsük el, amilyen gyorsan csak tudjuk.
Mielőtt azonban a múlt homályába engednénk (mi több, löknénk) ezt a meccset, érdemes kicsit elidőzni felette. Ahogyan azt a facebook oldalunkon is írtuk a mérkőzés után, érthetetlen, hogyan tudunk két, egymástól ennyire eltérő meccset produkálni egy szombat-kedd periódusban. Többek között ennek az okait is érdemes boncolgatni, és számomra erre is választ adott némileg ez a 90 perc (horror).
Először essünk túl a szükségesen: a mérkőzés tárgyilagos leírásán. Mivel a csapatok sem fektetettek túl sok energiát ennek a résznek a felépítésébe, ezért én sem erre helyezem majd a hangsúlyt.
Két helyen volt igazán meglepő a kezdőnk: a kapuban Verpecz váltotta Radosevicet, míg Mészáros helyett Szatmári kapott lehetőséget. Némileg hiányoltam Ferenczit is a csapatból, az elmúlt meccseken mutatott játéka alapján megérdemelte volna a lehetőséget. Ezen kívül nagyjából a várható kezdő futott ki a pályára. (Holman sérülés miatt hiányzott.)
Azt lehetett egyébként sejteni, hogy nem túl sok hazai szurkolót vonz majd ez a párosítás (általában őket egyik ellenfél sem szokta tömegesen kihozni a stadionba), az azonban még így is döbbenetes volt, hogy nem maradtunk kisebbségben velük szemben a lelátókon. Erre érdemes lesz még visszatérni a későbbiekben.
A képen látható lokisták csak töredékét képezték a meccsre kilátogató vendégszurkolóknak
Térjünk rá a mérkőzés rövid, tömör összegzésére:
Kicsit bővebben:
- Az első félidőben nem volt túl sok közünk a meccshez, a Vasas pedig túlzottan béna volt ahhoz, hogy gólt szerezzen, pedig lettek volna lehetőségeik, mégsem éreztük azt, hogy tényleg bemehet bármelyik is.
- A második félidő elején egész értékelhető periódust mutattunk, amit Takács teljesen értelmetlenül összeszedett piros lapja rombolt le,
- viszont még így is nyerhettünk volna, ha megadják Horvárh doki teljesen szabályos gólját (pont vonalban álltam, és nagyon egyértelműen látszott, hogy nem volt les),
- vagy a végén nem hagyja ki a kihagyhatatlant a már említett delikvens.
Tartok tőle, hogy ezzel szinte túl is ragoztam az eseményeket. Őszintén szólva már az 5. perc környékén az órámat néztem, hogy mikor érnek véget a szenvedéseink, és a helyzet valahogy csak nem akart javulni. Ha azt lehetett mondani az őszi DVSC-Honvéd 0-0 után, hogy az a meccs nézhetetlen volt, akkor ez is csak egy hajszálra volt attól a szenvedéstől. (Mindkettőt én foglalom össze: lehet, hogy nem szabad rám bízni a fővárosi csapatok elleni meccseit a Lokinak…) Aki esetleg nem látta a meccset, az A magyar tiki-taka tv két felvételéből tökéletesen átérezheti, miről maradt le:
Fontos hangsúlyoznom, hogy az összefoglaló érdemi része a játékosok értékelése után következik, érdemes tehát lentebb görgetni azt követően is.
Játékosok értékelése:
Verpecz István – 0
Lázár Pál – 4
Szatmári Csaba – 4
Dusan Brkovic – 4
Korhut Mihály – 4
Bódi Ádám – 4
Aleksandar Jovanovic – 4
Szakály Péter – 4
Horváth Zsolt – 4
Tisza Tibor – 4
Takács Tamás – 2 
Kulcsár Tamás – 4
Varga József – 4
Ferenczi János – 0
Ezúttal rendhagyó módon értékelem a játékosokat. Egyrészt annyira karaktertelen és „arctalan” volt a játékunk, hogy a fotókat emiatt mellőzöm. Másrészt feleslegesnek érzem ez után a meccs után nagyon részletesen kifejteni a játékosok teljesítményét külön-külön is, inkább csak egy általános értékelést adok a csapatról. Nem véletlen, hogy szinte mindenki 4-est kapott, ez alibi volt a javából. Verpecz ezúttal nem hibázott, igaz, olyan sok dolga nem is volt. A védelmünk annak ellenére tragikusan játszott, hogy nem kaptunk gólt. Ez nem rajtunk, sokkal inkább a hasonlóan gyenge Vasason múlott. A középpályánk is inkább egy láthatalan légióra emlékeztetett, elől pedig Takács Tamás az egész meccsen való kilátástalan szenvedését egy nagyon buta szabálytalansággal tetézte, amely miatt emberhátrányba kerültünk: ezzel kivívta a -2 pontot és a citromdíjat. Kulcsárról a későbbiekben részletesebben is írok majd. Mérkőzés legjobbját csak akkor tudtam volna választani, ha Horváth dokinak vagy megadják a szabályos gólját, vagy belövi a végén a ziccerét, így viszont ő is sokat rontott az összképen.
Kondás Elemér
Most megint a legrosszabb arcát mutatta meg. A kezdőcsapat még úgy-ahogy elment, de amit utána a cseréknél művelt (főleg Ferenczi megalázó időhúzó cseréjére gondolok), az kiverte a biztosítékot. A meccs utáni nyilatkozata pedig erre is rátett egy lapáttal, erről lentebb írok is pár keresetlen szót.
A mérkőzés összefoglalója
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
A mérkőzés színvonala még az elégtelen szintet sem ütötte meg, a csapatunk játéka pedig ehhez igazodott. A játékvezető osztályzatát partjelzőjének súlyos tévedése rontja le, mivel joggal kérhetünk számon a játékvezetői csapaton egy gólt (értsd: mérkőzés végkimenetelét befolyásoló tévedés), ezért ez sem üti meg az elégséges szintet.
És most lássuk, milyen érdekességei voltak ennek az esti mesének, amitől inkább csak sírnának a kisgyerekek.
- Az átrendeződött szurkolói struktúrák: Furcsa időket élünk… Míg a hazai meccseink látogatottsága sosem látott mélységekbe süllyedt, addig idegenben szinte növekvő tendenciákat tapasztalok. (Végre egy idegenbeli mérkőzésről én írhatom az összefoglalót, és megoszthatom ezt a hosszabb ideje érlelődött gondolatomat a kedves Olvasókkal.) Benne lehet persze mindebben az is, hogy a hazai kevés nézőhöz képest arányaiban ez többnek tűnik, de valahogy mégis az az érzésem támad, hogy valamiért átalakultak a szurkolói szokások. Fontos szerepet játszhat egyébként az is, hogy sokan elszakadtak Debrecenből, főleg a fővárosra, olyanok, akik egyébként szeretnek meccsre járni, és nekik idegenbe sokszor könnyebb kimenniük, mint a hazai meccsekre. Ugyanakkor érzek én ebben egy kis titkos szimpátiát is: míg a debreceni meccsekre kijárni szinte ciki lett sajnos mostanra („Te még mindig szurkolsz ezeknek?” stb.), addig idegenben ez nem érvényesül, sőt, sokszor kohéziót erősítő tényező és találkozási pont a Debrecenből elszakadtak számára.
- Pár szó a Vasas pályáról: Kiábrándító. Tragikus. Borzalmas. Használhatatlan. Omladozó. Göröngyös. Hideg. Mindezek a szavak látszólag megerősítik az MLSZ által vallott elveket, miszerint majd több néző lesz, ha jobb minőségű stadionokba járhatnak. Remek példa erre a Loki és a Fradi esete… Ja, nem. A gond ugyanis ott kezdődik, hogy az igazán hűséges szurkolók nem a pálya minősége miatt járnak meccsre, hanem identitásból és a társaság miatt. Meg a hangulat miatt, de erről már nem nagyon lehet beszélni sajnos. Arra persze remek módon rámutatott a tegnapi meccs, hogy kellenek jobb játékterek és stadionok ahhoz, hogy növekedjen a színvonal. (Tisza Tibor és Bódi Ádám is ebben keresték meccs utáni nyilatkozatukban a gyengébb teljesítmény okait, előbbi játékosunk Nso Tv-nek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „a Nagyerdeiben sokkal jobban kijön a minőségbeli különbség”.) A nézőszám emelkedéséhez viszont annak a felismerésére lenne szükség, hogy az élet nem szólhat mindig a makulátlanságról és polkorrektségről. Erről írok a következő pontban.
- A hangosbemondó és a szurkolók kapcsolata, avagy a „Köszönöm” és „Szívesen” újraértelmezése: Érdekes kérdés továbbra is ez a sportszerű szurkolás. Nem teljesen értem a koncepciót, amikor felhívják a szurkolók figyelmét a sportszerű szurkolásra. Ez olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre, abban bízva, hogy attól majd elalszik. Ilyenkor csak még jobban felhergelik a szurkolókat, akik „csakazértis” jobban rákezdenek. Lehet vitakozni arról, hogy mi fér bele a lelátókon a sportszerű keretekbe és mi nem, de úgy tenni, mintha az ellenfél heccelése, akár szidása nem lett volna mindig is minden országban része a szurkolásnak: álszentség. Továbbra is az a probléma, hogy ezek miatt devalválódik a ténylegesen negatív tendenciák ellen való küzdelem is.
- Kondás Elemér nyilatkozata: „A vártnak megfelelően alakult a találkozó, küzdelmes mérkőzést játszottak a csapatok. Ennek oka a mély talajú pályában keresendő, ezért is adódott kevés helyzet. Az első félidőben a Vasasnak volt két lehetősége, de a mérkőzés gólszerzési esélyét mi hagytuk ki emberhátrányban. Ebben a meccsben ennyi volt.” Nekem valahogy egyből egy régi reklámszlogen jutott az eszembe: „Annyi a világ, amennyit beletöltesz.” Valóban, ebben a meccsben tényleg csak ennyi volt, mert ennyit tettünk bele. Kicsit azt lehetett érezni a legelejétől, hogy túl akartunk lenni az egészen, lehetőleg úgy, hogy ne kapjunk ki, ha pedig mégis sikerült volna gólt szerezni, akkor pláne jó, de ha nem, az sem baj. Így viszont nem megy… Felháborító ugyanis valahol az a hozzáállás, hogy a végén húzzuk az időt a kiesés ellen harcoló Vasas ellen úgy, hogy döntetlenre állunk. Az ellen a csapat ellen nem merünk kockáztatni, amelynél nem kell félni attól, hogy véletlen betalál, mert egyszerűen érezhetően képtelenek rá. Bármilyen patináns csapatról is beszélünk, őszintén ki kell mondanunk, hogy jelenleg ennek a Vasasnak semmi keresnivalója nincs az első osztályban. De mint hallhattuk, „ebben a meccsben ennyi volt”.
- „Harcoljatok a bajnoki címért!”: A debreceni tábor a meccs vége felé keserű cinizmussal erre a nótára zendített rá. Talán egyébként ebben keresendő a válasz arra, miért játszunk ennyire hektikusan. Kicsit mindig is jellemző volt ez a Lokira, de olyankor tudtuk ezt a problémát visszább szorítani, amikor a bajnoki címért harcoltunk. Amikor volt bennünk ambíció, hittünk abban, hogy sikerülhet, tenni akartunk érte. A veretlen bajnoki szezonban sem a miénk volt a legnagyobb költségvetés vagy a legerősebb keret. Akkor is voltak szenvedős, gyenge meccseink. Olyan meccsre viszont nem igazán emlékszem, amikor ne küzdöttünk volna meggyőződéssel. Mostanában viszont ez a domináns. Már eszünkbe sem jut a bajnoki címért küzdeni. Elkönyveltük, hogy erős középcsapat vagyunk, és tökéletesen meg is elégszünk ennyivel. Néha, ha van kedvünk, akkor focizunk egy jót, egyébként pedig elvagyunk, és arra várunk, hogy legyen már vége a meccsnek.
- Mosolygó játékosok: Ez csak egy rövid megjegyzés lesz. Pár játékos odajött hozzánk, és mikor látták, hogy félig gúnyosan megtapsoljuk őket, akkor önkéntelenül is mosolyra húzódott a szájuk. (Főleg Lázár Pálé.) Érződött, hogy ezt az egész bajnokságot nem tudják a játékosaink sem igazán komolyan venni.
- Kulcsár Tamás játéka: A meccs végét követően felszálltunk a Hajdú B. István által is szóba hozott 14-es villamosra. (Videó fentebb látható.) Már közelítettünk a Lehel térhez, amikor hirtelen megállt a villamos, és a vezető bemondta, hogy sajnos nem tudunk tovább közlekedni, szálljunk le, mert egy autó elállja az utat. Valóban, egy nagyon bölcs sofőr pont úgy parkolt le a sín mentén, hogy az autó belógó orra akadályozta a villamos továbbhaladását. Azóta megvilágosodtam: ebben a jelenetben Kulcsár játékának egy gyönyörű metaforája jelent meg. Az autó oda állt, ahová kellett neki, a parkolóba, csak egy kicsit lógott előrébb a kelleténél, mégis, ezáltal egy egész (utazó) közösség előrejutását akadályozta. Meccsről meccsre ezt láthatjuk Kulcsártól is. Oda áll ő, ahová elvileg kell neki (előre), azonban az alibizésével vagy éppen a rossz helyre történő mozgásával, a hibáival és a kihagyott helyzeteivel épp annyit rondít bele az összképbe, hogy egy egész közösség (a csapat) és a közönség boldogulását, dinamikáját akadályozza.
- Végszó – a récepár tolmácsolásában: Beszélhettem volna még az öngyilkos (kidurrant) labdáról, a tragikus passzokról, a Vasas játékosok csillagászati érdeklődéséről (mindig az égbe lőtték a labdákat) vagy arról a dilemmáról, hogyan nem fáztak meg a játékosaink ilyen kevés futással ebben a nagy hidegen. A showt azonban egyértelműen a récepár lopta el, amely a fejünk felett repült be az első félidő derekán, hogy aztán a pálya túloldalán boldog lubickolással rövid időre horrormeséből gyerekmesét varázsoljon. Összegezzék tehát ők – Mr. Réce Béla és Mrs. Réce Béláné Margit – mi is történt tegnap este Abszurdisztánban:
A háttérben Réce Béla fején a szurkolók arckifejezésének tökéletes lenyomata látszik
Kondás Elemér nyilatkozata után szabadon…
Zárszóként csak annyit tudok mondani, hogy meggyőződésem, a Honvéd ellen sokkal jobban fogunk játszani, mivel arról a meccsről nem én írom majd az összefoglalót, és egyébként is, „a Nagyerdeiben sokkal jobban kijön a minőségbeli különbség”.
Hajrá Loki!
Enderson
(a récékről készült fotók forrása: nso.hu)
