A Győri ETO-t fogadtuk vasárnap este a Nagyerdei Stadionban, egy olyan meccsen, amely mindkét csapat számára kiemelt jelentőséggel bírt: nekünk a dobogó, a vendégeknek pedig a bajnoki cím miatt kellettek a pontok. Egész pontosan legalább az egy pont, amit végül mindkét együttes bezsebelt.
A kezdőcsapatot elnézve felszaladhatott az ember szemöldöke: legalábbis az mindenképp meglepő volt, hogy a bajnoki aspiráns ellen védekező középpályás nélkül futottunk ki a pályára. Egyébként még az érdemelt említést, hogy ismét Demjén állt a kapuban.
A találkozó első 30 perce kapcsán nagy bajban lennék, ha igazán komolyan vehető jelenetet kellene találnom az összefoglalóba; mindkét csapaton látszott, hogy inkább kerüli, semmint keresi a kockázatot. Ennek ellenére nem volt rossz színvonalú a mérkőzés, mindkét oldalon akadtak kifejezetten szép és kulturált labdajáratások.
Aztán a Győr tudott egyet villanni, és a 39. percben Vitális gyönyörű egyéni megoldásából előnybe kerültek. Ezt követően a félidő lefújásáig már inkább a vendégek domináltak, de újabb igazán komoly helyzetig nem jutottak.
A fordulás után ismét kellett egy kis idő, mire a játékosok elérték az üzemi hőfokot. A 65. perc után először Guerrero fejesét védte hatalmas bravúrral Petras, majd rá kicsivel Demjénnek is nagyot kellett mentenie. A 73. percben viszont már gólt ünnepelhettünk: Kusnyír beadását Cibla fejelte gyönyörűen kapura, és a vendégek kapusa ezúttal már csak beleütni tudott a labdába, amely a felső lécről a gólvonal mögé vágódott. Fiatal játékosunk a DVTK meccset követően újból gólt fejelt, bizonyítva, hogy 176 cm-es magassága ellenére ilyen módon is kifejezetten érzi a kaput.
A gól meghozta a kedvünket és mentünk előre a győzelemért. A csereként beállt Komáromi szokás szerint új lendületet adott a játékunknak (nem igazán értem, miért nem kap több lehetőséget), de igazán nagy ziccereket már nem sikerült kialakítanunk. A Győr is eljutott párszor a kapunk elé, főleg pontrúgások után veszélyeztettek, de az ő játékukban sem érződött a direkt gólveszély.
Végül igazságosnak mondható 1:1-es döntetlen született, ami tulajdonképpen egyik csapatnak sem rossz, mivel továbbra is saját kezében van a sorsa mindkét együttesnek. Számunkra egyébként kedvezően alakult a forduló: közvetlen riválisaink – a ZTE és a Paks – pont nélkül maradtak, így minimálisan növelni is tudtuk az előnyünket.
A játékosok közül kiemelendő a gólpasszt adó Kusnyír és a gólt fejelő Cibla, ha másért nem, emiatt a koprodukció miatt mindenképp. Mellettük nekem nagyon tetszett Komáromi meccsbe szállása is. Említést érdemel még Szűcs, aki szokás szerint rengeteget melózott és agilis volt. Esetében viszont kritikaként említhető, hogy ezúttal a szokásosnál is többször elnyomták testtel.
Záró gondolatok:
Habár ez az 1 pont viszonylag kevés forgatókönyv szerint számít majd a végén, de alapvetően lélektanilag nem jön rosszul, hogy nem szenvedtünk vereséget, hanem vissza tudtunk jönni a meccsbe, hasonlóan a Nyíregyháza elleni hazai találkozóhoz. A dobogó immár karnyújtásnyira van, és a jövő heti, Paks elleni idegenbeli mérkőzés kulcsfontosságú lesz annak eléréséhez. Menekülőútként ott van még persze a Fradi-ZTE kupadöntő is: egy esetleges fővárosi siker nyomán ugyanis a 4. hely is kupaindulást érhet. A szezonunk alapján ugyanakkor szerintem megérdemelnénk a dobogót, mert sokat tett a csapat érte, így nagyon szurkolok, hogy az utolsó két mérkőzésen sikerüljön bebiztosítani azt.
A tavalyi szezon után különösen örömteli, hogy a záró fordulóban nem a bennmaradásért, hanem a nemzetközi kupaindulásért küzdünk majd. Remélem, hogy a 3 évvel ezelőtti, Újpest elleni hazai fináléhoz hasonlóan ezúttal is a lila-fehérek ellen ünnepelhetjük majd a dobogós helyezést. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy jövő héten ne kapjunk ki Pakson.
Hajrá, Loki!
Enderson
