A beharangozót a következő mondattal zártuk: Rosszul játszani lehet, de lélektelenül soha. Akik rosszul játszottak – a többség -, lélektelenül is tették mindezt. Hiába a négy gólos hátrány, a lehetetlen küldetés, a tüzet, az akaratot, amely a profi játékost jellemzi, minden esetben meg kell mutatni a pályán. Az önérzetet és a becsületet kellett volna a mai kilencven percben megvédeni. Ez sajnos csak keveseknek sikerült.
A kecskemétiek azt hozták, amit vártunk. Nem csináltak igazából semmit, csak ott voltak a pályán. Védekeztek, de nem álltak be, lett volna terület a játékosok között. Ezt nem tudtuk kihasználni, hiába játszottak azok az ellenfélnél, akik a bajnokin is pályára léptek. Egy dinamikus, gyors letámadást bemutató első húsz perccel teljesen összezavarhattuk volna őket, de a kezdő tizenegyünk alkalmatlan volt erre.
A védelem bizonytalan és nemes egyszerűséggel lomha volt, még Tökölinek is sikerült lefutnia a két belső védőt. Ludánszki szempontjából azonban a helyzet nem tragikus annyira, mivel még fejlődhet. A szélső játékunk is pocsék volt, Bernáth azért még próbálkozott, ment előre becsülettel, de Nagy Zolit meg sem közelíti. Eljárt felette az idő. Rezes is többször középre húzódott a jobb szélről. A középpálya is gyengén muzsikált, Ramos harciassága dicsérendő, de rajta látszódik a krónikus meccshiány. Nem voltunk képesek összhangot teremteni a sorok között, ami elsősorban a belső középpályások feladata lett volna. Rengeteg egyéni és technikai hibát láthattunk, pontatlanság jellemezte a játékunkat. Hiányzott a lendület és az agresszivitás.
Kevesek mutattak olyan teljesítményt, amellyel bizonyítani akarták, hogy ők érdemesek a kezdőbe kerülésre. A mai játék alapján nem is fog senki, de az igyekezetet láthattuk néhány játékoson. Ramost már említettük, Farkas üde színfolt volt a vergődés közepette. Ami még öröm volt számunkra, hogy Szécsi pályára lépett, aki nagyon ígéretes játékos.
(A kép forrása: dvsc.hu)
