A labdarúgásban is vannak olyan háttéremberek, akiket nem ismerünk, akik szinte láthatatlanok számunkra – de nem úgy a munkájuk gyümölcse, ami kikerülhetetlenül jön szembe velünk. Ilyen Kovács Péter sportfotós is, aki már több mint tíz éve ott van szinte minden DVSC meccsen, hogy fotóit aztán a Hajdú-Bihari Napló, a Cívishír, vagy épp a Nemzeti Sport digitális és nyomtatott hasábjain láthassuk viszont. Peti pár éven keresztül nekünk is készített képeket, most pedig külföldi tanulmányai miatt jó pár mérkőzés el fog telni, mire ismét láthatjuk majd őt a pálya szélén. Ebből az apropóból és az eltelt tíz évről kérdeztük őt.
– Melyik volt az első Loki meccs, amin fotósként voltál jelen?
– Egészen pontosan 2012.09.22-én egy nem várt vereség alkalmával voltam először a pálya szélén. A régi diósgyőri stadionban meglepetésre 1-0-ra nyert az Eger. Akkor még csak 13 éves voltam, a csillagok nagyon szerencsés együttállása kellett hozzá, hogy fotózhattam a mérkőzésen.
– Melyek voltak a legrangosabb, legkülönlegesebb mérkőzések, amelyen fotósként voltál jelen?
– A debütálásom után nem sokkal fotózhattam a Győri ETO-DVSC mérkőzést. A győri és a debreceni szurkolók, no meg a csapatok között is óriási volt a feszültség és nagyon furcsa volt 13 éves fejjel azt fotózni, hogy a lelátón egymásra borogatják a sört és közben hallgatni miket és milyen vehemensen kiabálnak a két csapat szimpatizánsai egymás felé. Aztán ahogy életem részévé vált a Loki, úgy szoktam hozzá, hogy ez is a labdarúgás része, ettől lesznek még pikánsabbak a párharcok.
Azután ott van az idei bronzmeccsünk az Újpest ellen, de a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár tavaly nyári Szuperkupa döntője Aradon szintén különleges volt számomra. A DVSC-Torino volt talán a legrangosabb. És mindenképpen idevenném az összes Ferencváros elleni mérkőzésünket is, ezeknek a pálya széléről összehasonlíthatatlanul különlegesebb hangulata van, mint bármely más Loki meccsnek. Sosem felejtem el például, hogy mikor a DVSC a Puskás Stadionban 1-1-es döntetlent játszott a Ferencvárossal 2014-ben – mert még épült a Groupama Aréna -, egy hanggránáttal megdobták a hátam és akkorát durrant mellettem, hogy három napig csengett utána a fülem.
– Hogyan lettél sportfotós?
– Gyakorlatilag belenőttem. Akkoriban édesapám volt a Napló főszerkesztő-helyettese és az egyik hétvégén már az összes fotósnak volt beosztása valamilyen eseményre, és senki nem maradt, aki a Loki meccsére el tudott volna menni. Felvetődött, hogy kivételesen én fotózhatnék ott, mint lelkes amatőr. Mivel ez egyáltalán nem bevett szokás, csak az volt a kérdés, hogy valaki, aki nem is a Napló munkatársa, fotózhat-e a Napló megbízásából a mérkőzésen. Végül az a döntés született, hogy igen, ezért fotósként lehettem jelen az Eger elleni mérkőzésünkön. A következő időszakban, amikor a Napló hivatalos fotóst küldött a hazai mérkőzésekre, én is vele tarthattam, és mellette én is fotózhattam saját kedvemre, így tapasztalatokat gyűjtve. Ebből alakult ki, hogy egy idő után egyre többször engem bíztak meg azzal, hogy idegenben én fotózzam a csapatot. A többi aztán már jött magától. Számomra az igazán komoly áttörés akkor jött el, amikor egy éven át a Debreceni Labdarúgó Akadémia hivatalos fotósa lehettem, majd ezt követően 2019 év végétől a Nemzeti Sportba is bedolgozhattam külsősként. Bár ekkorra már 2-3 éve a Hajdú-Bihari Napló hivatalos fotósa voltam, de igazából innentől kezdve mondhatom azt, hogy úgy igazán megérkeztem a sportfotózásba.
Egy jól elkapott pillanat az U14-es korosztály bajnokcsapatáról
– A fotózás számodra csak egy hobbi, vagy inkább kőkemény hivatás és munka?
– A fotózás számomra mindig is sokkal inkább volt hobbi. Egy olyan szabadidős tevékenységnek éltem meg, amivel akár még pénzt is lehet keresni. Így a középiskola majd később az egyetem mellett ez egyszerre volt kikapcsolódási tevékenység, illetve munkalehetőség. Az, hogy a fotózáson belül a sportfotózás mellett kötöttem ki, nem volt tudatos, sokkal inkább sorsszerű, mivel a sport egyébként sem áll tőlem távol. Hobbiatléta is vagyok, illetve a Debreceni Egyetemen a sportszervező alapszak után sportközgazdász mesterszakot végeztem el. Bár nem feltétlenül a fotózásban látom a jövőmet, de elszakadni sem szeretnék tőle, mert nagyon szeretek fotózni.
– Mesélj kérlek róla, hogy néz ki egy átlagos munkanapod, amikor Loki meccsen fotózol?
– A hazai meccsekre két órával a meccs előtt indulok el, majd a Nagyerdei Stadionban kikészítem a fényképezőgépeimet, laptopomat. A mérkőzés kezdete előtt 20 perccel már a pályán vagyok, beállítom a kapu mögötti kamerát, illetve a meccs kezdetekor a játékoskijárónál várom a játékosokat. A meccs közben, szünetében és a végén is küldenem kell 8-10 képet az online közvetítéshez. A lefújás után jön a munkám második fele, az utómunka. Képek válogatása, megvágása, elküldése. Ez nagyjából egy 2 órás folyamat, azaz ha este 18-kor kezdődik a mérkőzésünk, akkor 16 és 22 óra között gyakorlatilag csak a munkával foglalkozom. Az idegenbeli meccsek éppen ezért már egész napos programok az utazás miatt, azok átlagosan 12 órás munkanapnak feleltethetők meg.
Nemzeti Sport címoldalak – ekkor még csak kisebb címlapfotóval, lentebb már nagy címlapfotóval
– Nagyjából hány fotó készül el egy meccsen, és ebből mennyi lesz végül nyilvános?
– Egy átlagos mérkőzésen 300-400 kép készül el, de bizonyos esetekben ez ennél jóval több is lehet. Például az Újpest elleni májusi találkozón a nagyobb tét és a bronzérem átadása miatt több mint 2000 képet készítettem. Ebből olyan 10 kép megy online galériába és 100-150 fotó kerül be digitális archívumba, amit a későbbiekben tudnak majd felhasználni az újságok. Úgy tűnhet, hogy nagyon sok kép megy veszendőbe, de mivel a sorozatképeknél másodpercenként akár 10-15 képkocka is készülhet, ezeknek érthető módon csak kis része az, amit végül az olvasóknak is érdemes látniuk.
– Van-e olyan kulisszatitok, érdekesség, amit megosztanál velünk?
– Lehet ez furcsán fog hangzani és remélem senki nem fog érte megkövezni, de amikor fotósként vagyok jelen egy mérkőzésen, sokszor nem tudom, hogy pontosan mi is történik a meccsen. Másoktól szoktam megkérdezni, hogy ki lőtte a gólt, mi és hogyan történt egészen pontosan, mert ha egy olyan lencsén keresztül dolgozol, aminek csupán 4-6 fokos látószöge van, akkor nem látod a játék egészét, csak egy-egy mozzanatra fókuszálsz. Általánosságban persze tudom, hogy mi történik, de nagyságrendileg nem látom a mérkőzést, nem tudnám elemezni, vagy értékelni a találkozót.
Mivel sokszor tőlem csak pár méterre zajlanak az események, gyakorlatilag hallom a játékosok egymás közötti beszédét, és az sokszor aranyos, vicces és egyben érdekes, hogy hogyan kommunikálnak egymással bizonyos játékosok. A DVSC játékosai különösen, mert a többi csapathoz képest is sokkal többet beszélnek a meccsek alatt. Munkámból adódóan nem csak a DVSC találkozóin, hanem igen sok kecskeméti, kisvárdai és mezőkövesdi mérkőzésen is fotózok, és az egész NB I-es mezőnyből kitűnünk szerintem ilyen szempontból. Kívülállóként ezek alapján számomra úgy tűnik, hogy más csapatokhoz képest nagyon nagy egyetértést van és jó a csapatszellem is nálunk.
Továbbá érdekes számomra megfigyelni az edzők reakcióit is egy-egy játékszituációban. Az ő fotózásuk különösen nehéz, hiszen egy félidő alatt nem sétálgathatunk át egyik térfélről a másikra, ezért csak bizonyos szögből tudjuk őket fotózni és csak akkor, amikor azon a térfélen van támadás, ahol mi is fotózunk, hiszen akkor néznek a vezetőedzők a mi irányunkba. De éppen ezért nem egyszer jártam úgy, hogy hiába tudtam volna jó képeket készíteni egy gólról, vagy góllal végződő támadásról, mivel éppen a felém forduló edzőt fotóztam, teljesen lemaradtam a találatról és csak a közönség reakciójából tudtam, mi is történt éppen.
Vezet a Loki!
– Loki szurkolóként mennyire könnyű elvonatkoztatnod a találkozótól és csak a munkára, a legjobb elkapott pillanatokra koncentrálni?
– Muszáj elvonatkoztatni, és többnyire ez sikerül is. De általában nagyjából a 70-80. percig már elegendő fotó készül, és olyankor néha kicsit belelustulok és kevesebbet kattintok, de azért olyankor is igyekszem a fotózásra koncentrálni. Viszont amíg történhet mérkőzést nagyban befolyásoló jelenet, a munka az első és igyekszem elfelejteni, hogy legbelül a DVSC-nek szurkolok.
– Hogyan élted meg májusban, hogy a csapat bronzérmes lett?
– Miután 3-1-re nyertünk a Fradi ellen, ott volt előttünk az esély, hogy különleges módon zárjuk a döcögősen induló szezont. Végül sikerült, ami hatalmas dolog. Fotózás szempontjából egy kifejezetten hálás téma volt, mert lényegében a Debrecen egykapuzott, nekem pedig debreceni fotósként amúgy is a mieinkre kellett fókuszálnom. Teljesen más olyan mérkőzést fotózni, ahol kinn van 14-15 ezer ember, mint amikor csak pár ezren ülnek elszórtan. Ilyenkor sokkal nagyobbnak hat a Nagyerdei Stadion és képileg is sokkal szebb a végeredmény, hiszen nem üres székeket, hanem szurkolást, embereket, tömeget látunk a háttérben, amitől sokkal mozgalmasabb és sokkal hangulatosabb képek születnek. Furcsa ilyen eseményt fotósként megélni, teljesen más a légkör ahhoz képest, mint amikor csak pár ezer néző van a lelátón. Szinte kézzel fogható a feszültség és a hangulat, főleg ha van egy kis görögtűz, vagy pirotechnikai elem. A bronzérem átadását közvetlen közelről megélni fantasztikus volt, különösen a felszabadult lelátói légkör miatt.
4. MediaWorks fotópályázat – Sport akció kategória III. hely
– A DVSC úgy tűnik nehezen engedett el, utolsó meccsed az Alashkert elleni visszavágó több mint 140 percen át tartott és éjfélre ért véget. Hogyan élted meg?
Megmondom őszintén, nem igazán örültem neki, mert másnap egy 17 órás autóút várt rám. Ilyen izgalmak és ilyen hosszú mérkőzés után autóba ülni nem volt csábító gondolat. A mérkőzésen viszont szurkolóként nagyon komoly extázison estem át. Merőben új dolog volt, mert ilyen kiélezett, büntetőpárbajjal végződő Loki meccsen még nem voltam. Szerencsére a fiúk tettek arról, hogy még ha túlórázni is kellett, örömmel, jó szájízzel utazhattam másnap Belgiumba.
– Ha csak a sportfotózásnál maradunk, mi a legnagyobb álmod, milyen mérkőzésen, sporteseményen vennél részt legszívesebben fotósként?
– Annyi esemény van, hogy igyekszem csak a következő feladatra koncentrálni. Persze jó lenne Európa-bajnokságon, világbajnokságon, adott esetben olimpián fotózni, de konkrétan ilyen céljaim nincsenek. Ha viszont ezt hozná az élet, az tényleg hatalmas boldogságot jelentene.
Köszönjük Peti a válaszokat, sok sikert a karriered következő állomásain, és reméljük még sok Loki sikert örökítesz majd meg a jövőben!
Csibu
