TOP 10 rovatunk mostani epizódjában csapatunk eddigi legemlékezetesebb, legfontosabb diadalait szedtük csokorba. Jól tudjuk, hogy a kettő néha nem fedi egymást, sőt, de ez nem is baj. Szerencsés helyzetben voltunk, hiszen a Loki közelmúltbeli feltörekvésének hála inkább kihagynunk kellett néhány nagyszerű sportpillanatot, mint napokig kutatni a nosztalgiára méltó események után. Ezek azok a momentumok, amikor senkit nem érdekel, hogy milyen színvonalú az NBI, vagy hogy milyen kevés pénz van a labdarúgásban, mert úgy érezzük, hogy ha most lenne a BL döntője, azt is simán behúznánk. Jóllehet, az összeállítás szubjektív jellegű, valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a tíz itt szereplő mérkőzésből hatot-hetet mindenki elkülönítve őriz a többitől emlékeiben.
10. DVSC – Videoton (2010)
Első kiszemeltünk a kettővel ezelőtti bajnokság „döntője”. Bár az ominózus meccs után volt még hátra forduló, s a fejlemények tudatában el is bukhattuk volna a címet, akkor mindenki készpénznek vette ötödik aranyérmünk bekebelezését. Igaz a győzelem némiképp szerencsés, a pillanat, amikor a Videoton egyes, már akkor is – finoman fogalmazva – önbizalomtól duzzadó játékosai sírva vonultak le a pályáról, megfizethetetlen.
9. Honvéd – Debrecen (2008)
Alighanem a legfurcsább kupadöntőt bonyolították le nálunk három évvel ezelőtt. A 0-7-re – még most is hátborzongató leírni – megnyert összecsapás után volt még hátra 90, teljesen felesleges perc, Debrecenben. De a szabály az szabály, ez pedig gála.
8. DVSC – FTC (2003)
2003-ban csapatunk dicsőséglistáján még csak két kupagyőzelem szerepelt, de már nyoma sem volt az élvonalban bizonytalanul mozgó vidéki kiscsapatnak, mint a kilencvenes években. Biztos jelei mutatkoztak annak, hogy ez a gárda többre hivatott, mint csupán a dobogó. Ezek egyike volt az alábbi rangadó is.
7. DVSC – Wolfsburg (1999)
Ez a találkozó azért nagyon fontos a klub történetében, mert ez volt az első igazi európai kupapárharca (az Intertotót most nem vettük ide). Mivel az odavágón, Németországban kikaptunk 2-0-ra, nagyon fontos volt valami kapaszkodó itthon, hogy se a játékosok, se a közönség ne kenődjön el. A továbbjutás nem sikerült ugyan, de a válasz kellőképpen csattanósra sikeredett.
6. DVSC – Sampdoria (2010)
A genovaiak ugyan cserecsapattal érkeztek hozzánk, ez a találkozó mégis csak egy mérföldkőnek tekinthető. Egy hosszú fejlődés betetőzése, ami után már nem kell, hogy gyötörjön minket az első győzelem hiányának terhe. A klubnak azért, mert elérte első csoportgyőzelmét egy nemzetközi kupában, az ultráknak meg azért, mert mindez az egyik legnagyobb szurkolói hagyományokkal rendelkező ország valamely együttese ellen történt. A Kabát Péter duplájával megnyert találkozóról sajnos nem találtunk megfelelő minőségű összefoglalót, de talán a két gól is megteszi.
5. DVSC – Bordeaux (2001)
A 10 évvel ezelőtti franciák elleni párharcot azt hiszem, senkinek nem kell magyarázni. Bár az idegenbeli első meccsen kaptunk egy jókora pofont, a visszavágón 3-0-nál a gallok arcán tükröződő félelem – ahogy Bernáth Csaba mondta – mindenkit kárpótolt, még ha a továbbjutás végül nem is sikerült. A meccs értékét jelzi, hogy a három gólos előnyünknél bizony a vendégek jelen lévő drukkerei is a mi kedvenceinknek tapsoltak.
4. MTK – DVSC (1993)
Az előző szezon nagy vesztesei most azt az utat járják, amit mi ezt a találkozót megelőzően. A feljutást követő első nagy diadalunk látható most, aminek az ad külön pikantériát, hogy idegenben vittük véghez egy fővárosi gárda ellen. Akkoriban az ilyen végkimenetelű játszmák ritkaságszámba mentek.
3. DVSC – FTC (1999)
Mennyi is Budapest körzetszáma? 06-1, bizony. Ez az, amit ’99 óta azok is tudnak, akik nem nagyon találkoznak telefonkönyvvel. Merthogy a debreceni ultrák nem voltak restek még 1-2 évig egy hatalmas drapival emlékeztetni erre a nagyérdeműt – különös tekintettel a vendégtáborra. Arról nem is beszélve, hogy ha azért nem is ettől a meccstől, de ettől a szezontól kezdődött az FTC máig tartó lejtmenete és vesszőfutása.
2. DVSC – Levszki Szófia (2009)
Nem zeneművészeti remekmű, mégsem volt szebb hang több tízezer magyar futballbarátnak abban a pillanatban, amikor Bo Larsen játékvezető lefújta az akkori bolgár bajnok elleni BL rájátszásunk visszavágóját. Hazánk klubfutballjának legnagyobb pillanata volt az 1995 után.
1. Hajduk Split – DVSC (2005)
A selejtező emlékére álljon itt ne csak a horvátországi 0:5, hanem az itthoni 3:0 is. Megérdemlik. A csapat is, meg a Hajduk is, még ha fikarcnyi esély sincs arra, hogy bárki, aki kötődik hozzájuk, erre a blogra tévedjen. Nekünk máig tartó eufória, nekik pedig kitörölhetetlen szégyen. Sosem felejtem el, milyen pofátlanul legyezték felénk kezüket ötöst szimbolizálva. Hát megkapták. Más kérdés, hogy nem egészen úgy, ahogy ők elképzelték. Olyannyira nem, hogy akkor és ott a Torcida felgyújtotta a Poljudot. (Szerencsére a beton elég nehezen ég…) A MU utáni zakót követően kialakult egy olyan teória, hogy kár volt így elintézni a horvátokat, mert ezzel nagyon magunkra vontuk Sir Alexék figyelmét. Sokak szerint egy összesített 3:0-val nagyobb sanszunk lett volna. Vagy jobban mondva, egyáltalán lett volna egy kicsi. Szerintünk ez az elmélet nem áll valami közel a valósághoz, így mi örülünk a 8:0-nak – de még hogy! – s az angolok elleni kiesést sem bánjuk.
