Eljött és elillant, amire oly régóta vártunk. Nem csak a bajnokság folytatása, hanem a győzelem az Üllőin is. Az egész egy pillanatnak tűnik most már, mint egy felvillanó képkocka, amelynek nem emlékszünk minden részletére, csak az igazán kimagasló, szembetűnő momentumokra. Mégis velünk van még mindig az érzés, a meccshangulat, nem tudunk szabadulni tőle, de nem is akarunk. Ott voltunk, megküzdöttünk és győztünk!
A reggeli felkelésnél is olyan izgatottság fogott el, amit csak egy kisgyerek érezhet, mikor megkapja az első kisautóját. Feszült várakozás, indulás, majd pontos érkezés a találkozóhelyre, ahol a haverok és cimborák együtt teszik meg a maradék utat a stadionig. A vendégszektor kapuja persze zárva volt, így öt percet kellett állnunk a Fradisoktól hemzsegő Üllőin a bejárat előtt. A tömegből egy félmondatot csíptünk el: „Te, ezek debreceniek…”. Igen, innen üzenném, hogy azok vagyunk… Jegyvétel, dupla motozás és bejutás.
Fél öt felé
Korán érkeztünk, de legalább nem maradtunk le semmiről, a rendezők is kimondottan illedelmesek voltak. Lassan gyülekeztünk, csöndes várakozással telt el az idő, a konvoj is csak fél hat előtt tíz perccel futott be, így eleinte úgy tűnhetett, hogy kevesen érkeztek a cívisvárosból. Ám a meccsen nem volt már gond se a létszámmal, se a hanggal. Nálunk a szokásos csapat kezdett, a Fradinál bemutatkozott Kulcsár, Kunsági, Beliczky és Busai is, tehát az újak.
A kezdőrúgást sikeresen elmulasztottam, de nem is ez volt a lényeg. Az idő szaladt, a meccs haladt, de nyomot hagyó mozzanat nem nagyon volt. Mi meg csak kiabáltunk, énekeltünk és tapsoltunk. Látni amúgy se lehetett sokat, Bódi kapufa, veszélyes lövés és egy-két ferencvárosi kontra maradt meg az első félidőből. Egy dolog azért feltűnt, Simacot kétszer is ápolni kellett, akkor megkondult a vészharang bennem, de szerencsére végig tudta játszani a meccset. Persze aztán jött a csattanó, a pattogó labda hol itt, hol ott bukkant fel, végül pedig Adamo testvér keselyű módjára lecsapott, és a hálóba pofozta a lasztit. Ugráltunk és ordítottunk, hirtelen nem is tudtam, hogy éppen hol vagyok, nem számított semmi, csak az, hogy vezetünk!
Az első félidő vége
Szünet mintha nem is lett volna, folytatódott a meccs. A Fradi – várható volt – hazai pályán kitámadott, kötelezte őket a név és a közönség. Hiába gyengébb a csapat, nekik nyerni kell. A nyomás meghozta – számunkra csöppet savanyú – gyümölcsét, egyenlítettek a zöld-fehérek. Sajnos Nagy Zoli is súlyos hibákat vétett, Korhutnak is ki kellett segítenie. Elemér le is cserélte Zolit, muszáj volt, Bernáth pedig szépen „befoltozta a rést”. A nehezebb periódus alatt a szektorban eluralkodott a csalódottság, de nem volt mit tenni, bele kellett adni apait-anyait. A decibel szint csökkent, de ha mi, magunktól nem tudtunk átlendülni a holtponton, akkor segített a csapat. Szaki végre vezérhez és csapatkapitányhoz méltóan eldöntötte a meccset, most a jól hangzó mondatokat tett is követte. A gólból nem sokat láttunk, de a játékosok magasba lendülő kezei és Szaki felé irányuló rohanásuk jelezte, hogy itt örülni kell.
Közvetlenül a lefújás után
Hármas sípszó, a meccs véget ért, a győzelem a zsebünkben. Öröm és boldogság a lelátón és a pályán, legalábbis piros-fehér részről. A zöldek csendben elkullogtak, helyesen is tették, nem akarták látni az önfeledt ünneplést. A hazai szurkolók távozását meg kellett várni, de a hosszú percek alatt elszórakoztattuk magunkat a „Megy a vonat…” kezdetű nótával. A stadion mögötti edzőpálya mellett tereltek ki minket, volt akinek nem igazán tetszett: „A szántóföldön kell sétálnunk? Nekünk?!”
A hangulat kitűnő volt, a meccs élvezhető, de a játékon kell még javítani. Láthattuk a szokásos jó teljesítményeket, mint Novakovic, Korhut, Mészáros vagy Selim, de voltak gyengébbek is. Szaki jól indított tavasszal, csak ne higgye el, hogy ez elég is lesz a hátralévő időszakra. El kell ismerni a Fradit is, támadólag léptek fel, néhol egész szépen játszottak. A vereség az vereség, megviseli a szurkolót. A buszon ülve egy részeg Fradi drukker pityergett – szó szerint könnyezett -, miközben barátnőjének énekelte félhangosan az indulójukat. Ezalatt mögötte egy tízéves kisgyerek Loki-sálban üldögélt, talán mégiscsak jobban örül neki, mint egy kisautónak. Én pedig majdnem megsajnáltam szegény férfiembert, elfordultam és elmosolyodtam. Azt mondtam magamban: Kit érdekel? Győztünk!
(A képeket készítette: Sipos Ákos)
