Sorozatunkban a DVSC egykori legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó, vagy annak végéhez közeledő labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. A tizenkilencedik alanyunk az első bajnokcsapat legendás hátvédje, Éger László.
Éger Laci Pakson született 1977-ben, itt is lett belőle profi futballista, első klubja ugyanis a Paksi SE volt 1993-ban. Egy rövid szekszárdi kitérőt követően három évet húzott le a Paksnál 1995 és 1998 között, mielőtt szerződtette őt a Dunaferr 1998-ban. Csapatában rögtön alapember lett, 1999-ben ötödik helyen végeztek a szezon végén. Az áttörés a következő szezonban érkezett, a Dunaferr toronymagasan gyűjtötte be a bajnoki címet, Égerrel a soraiban, aki tehát 23 éves korára már magyar bajnoknak mondhatta magát. További két évig szerepelt még a Dunaferrnél, a következő szezonban épphogy lecsúsztak a bajnoki címről, egy évvel később viszont már „csak” a negyedik helyen végzett csapatával. A Dunaferr viszont egyre nehezebb anyagi helyzetbe került, és bár Éger a következő szezont még itt kezdte el, 2003 januárjában aláírt a DVSC-hez. Mintha csak ráérzett volna, hogy mikor kell váltani, hiszen abban a szezonban a Dunaferr simán kiesett az élvonalból, míg a Lokival rögtön egy bronzéremnek örülhetett.
Az ideigazolása egyébként nem volt zökkenőmentes, de nem előzmény nélküli volt, bemutatkozó interjújából idézünk:
„Nem volt könnyű úgy döntenem, hogy távozok, és igyekeztem a végsőkig kitartani a Dunaferr mellett. Rossz érzés volt utoljára kijönni az öltözőből, hiszen nemcsak egy csapatot alkottunk a többiekkel, hanem barátok is vagyunk. A debreceniekkel már hónapok óta kapcsolatban vagyok, a tulajdonos, Szima Gábor többször is elmondta nekem, hogy mindenképpen szeretne a csapatában látni. Az is sokat számított, hogy a csapatkapitány, Böőr Zoltán rendszeresen hívott telefonon, és igyekezett meggyőzni, szerződjek a Lokihoz.”
Az első teljes debreceni szezonja tehát a 2003-2004-es volt, ami rögtön jól is sikerült számára: a csapattal egészen a legjobb 32-ig menetelt az UEFA-kupában, mindmáig utolsó magyar klubcsapatként megélve az európai kupatavaszt. Rendszeres tagja volt Szentes Lázár kezdőcsapatának, és kiváló rúgótechnikája miatt ő volt a csapat elsőszámú büntetőrúgója, abban a szezonban négyszer is sikerült betalálnia (a PAOK ellen ugyan kihagyta, de a kapufáról kipattanó labdát Bajzát bevágta). A bajnoki címet sajnos az utolsó fordulóban vitatott körülmények között elbuktuk, de később emiatt sokszorosan vígasztalódhatott Éger. A 2004-2005-ös évad a Loki első bajnoki címét hozta, Éger pedig kirobbanthatatlan volt a kezdőből, az edzőváltás után Supka Attilánál is alapembernek számított. Abban a szezonban öt góllal segítette csapatát a történelmi elsőséghez, ami neki már a második volt a gyűjteményében. A következő szezont is Debrecenben töltötte, és természetesen részese volt a Hajduk Split 8-0-s kiütésének, majd a Manchester United ellen is játszhatott. A Lokinak sikerült megvédenie a bajnoki címet, Éger ebben a szezonban is meghatározó játékosa volt a csapatnak.
A 2006-2007-es szezont még a Lokival kezdte meg, de augusztusban jött egy külföldi lehetőség, kölcsönbe került a spanyol másodosztályban szereplő Club Polideportivo Ejidohoz. A Borsodi Liga 3. fordulójában, a Vasas elleni mérkőzésen búcsúzott a csapattól, ami után így nyilatkozott:
„Nagyon szép, de fájdalmas volt a búcsú. Minden előzetes várakozásomat felülmúlta az a légkör, ami Debrecenben fogadott: rengeteg szeretetet kaptam a várostól, a szurkolóktól és ezt nem született debreceniként óriási élmény volt átélni. A Vasas elleni meccs méltó megkoronázása volt a Lokinál töltött közel négy évnek. Amikor a melegítéskor megláttam a drapériát, amin a szurkolók köszönetet mondtak a teljesítményemért, amellett, hogy kicsit zavarba ejtett, el is érzékenyültem. Az egész meccsen végig néztem az órát, de nem tudtam megállítani az időt és így sajnos gyorsan lepergett a 90 perc. Jóleső érzés volt, hogy góllal köszönhettem el a hazai közönségtől. Amikor a B-közép elkezdte skandálni, hogy „Visszavárunk!”, annyira meghatódtam, hogy jobbnak láttam, ha gyorsan bemegyek az öltözőbe – ez a szeretet minden pénznél többet ér. Köztudomású, hogy a drukkerekkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, s ez a barátság megmarad akkor is, amikor már Spanyolországban játszom. Többször is nyilatkoztam már, ha visszatérek Magyarországra, akkor csakis szülővárosomban Pakson, illetve a Lokiban tudom elképzelni a pályafutásom folytatását, s ezt a kijelentésemet továbbra is vallom.”
Éger Lacit tehát megszerette a közönség, dacára annak, hogy nem volt debreceni kötődésű, és „csak” négy évet játszott itt. Beláthatjuk, hogy ritka az ilyen, és ez kivételes egyéniségre vall. Én személy szerint abszolút egy szimpatikus és szerethető játékosnak ismertem meg őt, amihez természetesen kiemelkedő futballtudás is társult. Nem véletlen hát, hogy ilyen hamar befogadta őt a közeg.
Nagy reményekkel igazolt a spanyol másodosztályba, de amire felvette a tempót és helyet követelt volna magának a csapatban, megsérült, kálváriája pedig azután megkezdődött. Felépülését követően ugyanis nem került vissza a csapatba, majd anyagi vitába is keveredett a klubvezetőkkel. A Poli Ejidonál eltöltött szezonban csupán kilenc bajnoki mérkőzésen léphetett pályára, így mondhatjuk, hogy nem jött össze neki a külföldi kaland. Spanyolországból azonban egy sajnálatos esemény miatt nem Debrecenbe vezetett az útja. Bár szerződése év végéig még a Debrecenhez kötötte, hosszas egyeztetés végén mégiscsak visszatérhetett nevelőegyesületébe, Paksra, ahol négyéves szerződést írt alá. Édesapja ugyanis nagyon beteg volt, és bár ez az állapot nem volt újkeletű, megvolt már egy évvel ezelőtt, a játékos Spanyolországba történő szerződése idején is, ebben az időszakban csak rosszabbodott. Úgy érezte, csak akkor tud száz százalékban a futballra koncentrálni, ha szabadidejét beteg édesapja mellett töltheti, amire Debrecenben nem lett volna lehetősége. Szilágyi Sándor, a DVSC akkori cégvezetője eképp vázolta fel a nehéz helyzetet:
„Nehéz helyzetben voltunk, hiszen annak ellenére, hogy Éger Lászlóval még érvényes szerződésünk volt, a védő mindenképpen haza akart menni Paksra. Terveink között szerepel, hogy bekkel erősítsük meg a csapatunkat, éppen ezért jól jött volna Éger visszatérése, ám tiszteletben tartottuk az elhatározását és méltányoltuk a kérését, így elengedtük a Paksi SE gárdájához. Mivel Éger egy válogatott szintű futballista, éppen ezért nagy értékű játékos, nem tehettük meg, hogy ingyen elengedjük. Ezért találtuk ki azt a megoldást, hogy Égerért cserébe, Heffler vagy Csehi játékjogát kérjük. Ezt a lehetőséget mi találtuk ki, de ebből a helyzetből a Paks is jól járhat, hiszen a fent nevezett két labdarúgó minden bizonnyal azon lesz, hogy a következő egy évben a lehető legjobb teljesítményt nyújts.”
Arról már korábban írtunk, hogy Heffler Tibor hogyan nem lett végül a Loki játékosa, azt viszont nem tudjuk, hogy végül miképpen lett a DVSC kártalanítva a Paks részéről. Ez vélhetően egy soha fel nem táruló rejtély marad. Ami viszont tény, hogy Éger Laci 30 évesen visszatért szülővárosába, az ekkor már NB I-ben szereplő Pakshoz, ahol profi pályafutásának utolsó szakaszát töltötte: egészen 2014-ig erősítette a tolnai csapatot, összesen 183 bajnoki mérkőzésen 19 gólt szerzett az atomvárosi csapatnál. A 2014-2015-ös szezonban már a megye I-ben szereplő tartalékcsapatban játszott, majd a 2015-ös szezontól kezdődően Böde Dániel csapatában, a Madocsa SE-ben rúgja a bőrt. Itt egyébként a mai napig is aktív játékos, 42 évesen is tagja a megye II-ben szereplő együttesnek, az idei szezonban 12-szer lépett pályára.
„Amióta abbahagytam a profi játékot, akkor a Böde Daninak tettem egy ígéretet, hogy itt fogok játszani, ezt én nem bántam meg, hiszen nagyon jól érzem magam itt. Igazából ez már a hobbiról szól és arról, hogy érezzük jól magunkat a hétvégéken.”
Éger László tehát úgy lett a Loki egyik legendás játékosa, hogy viszonylag kevés időt töltött Debrecenben. Itteni pályafutása elismerését jelzi az is, hogy 2004 és 2006 között 9-szer a magyar válogatottban is pályára léphetett, ezek közül négyszer ráadásul tétmérkőzésen. Személyes véleményem, hogy talán a valaha volt legjobb belső védőnk volt. Talán azt sajnálhatja, hogy a külföldi karrier nem jött össze számára, hiszen karrierje csúcsán, 29 évesen vágott bele a kalandba. Hiányérzete azonban így sem lehet, hiszen háromszoros magyar bajnoknak mondhatja magát, több ízben megmérettethette magát a nemtezközi porondon is a válogatottság mellett. Megtartotta azon ígéretét is, hogy Magyarországon a DVSC mellett csak szülővárosa csapatában hajlandó szerepelni. Ebből is látszik, hogy szerethető karakter volt, és aligha bánná bárki is, ha a későbbiekben esetleg újfent Debrecenbe vezetne az útja akár a felnőtt csapat, akár az akadémia életében való szerepvállalás szempontjából.
(Az interjúk forrása: dvsc.hu, magyarfuttbal.hu)
