A magyar futball egy olyan különleges közeg, ahol hónapról hónapra, de legalábbis évről évre változhatnak az erőviszonyok. Igen, még a Fradi esetében is, ugyanis simán el tudom képzelni azt a pálfordulást, ami után kirúgnák a sámlit a IX. kerületiek lába alól, és akár egy éven belül nagyot eshetne a színvonal a fővárosban. De hagyjuk most az FTC-t, mert nem velük játszunk szombat este, hanem egy vidéki riválissal: azzal a Videotonnal, amely az elmúlt bő tíz évben szintén kiemelkedett a magyar foci pöcegödréből, bár kevésbé sikeresen lovagolta meg a kivételezett szerepet, mint tették azt a Fradinál.
Az elmúlt tíz év ennek fényében székesfehérvári dominanciával telt ebben a párharcban. Míg a 2000-es években rendre megfricskáztuk a Vidit, pláne itthon (2004 és 2013 között zsinórban 11-szer vertük meg őket Debrecenben, de ebben az időszakban a párharc teljes 22 mérkőzése közül is csupán hármat veszítettünk el), a Vidi mesterséges felpumpálásával, és a DVSC aranykorszakának hanyatlásával átbillent ez a fajta dominancia a túloldalra: ritkán látható mumussá vált számunkra a Videoton. 2015 és 2018 között zsinórban 10-szer vertek meg minket, és bár többször is közel voltunk egy bravúrgyőzelemhez vagy döntetlenhez, általában a meccsek végén mindig szívtunk valami szar góllal, amivel vagy ikszre mentették a meccset, vagy épp behúzták.
Tavaly februárban, egy nap híján napra pontosan egy éve viszont megtört ez a komoly negatív széria: zsinórban 17 nyeretlen mérkőzés után meg tudtuk verni a Vidit, ráadásul idegenben. Ez azért is volt nagyon nagy szó, mert mi újoncnak számítottunk, a Vidinél pedig épp egy utolsó próbálkozását láttuk a habzsidőzsinek (Salec mint sportigazgató, Szabics mint vezetőedző, jól csengő játékosok mint új igazolások). A Szécsi duplával viszont végre megtörtük ezt a komoly átkot, amire aztán most ősszel rátettünk még egy lapáttal, és végre itthon is elkentük a szájukat, nem is akárhogy, hiszen közvetlenül Janeiro menesztése után, Dombi Tibivel a kispadon vertük meg őket 1-0-ra. Azért is volt még édesebb a siker, mert az volt az idénybeli első győzelmünk a gyötrelmes szezonkezdetet követően.
A tavalyit megelőző uccsó idegenbeli sikerünk a Vidi ellen – Kulcsár dupla, Carrillo az ellenfél kispadján
Ezzel az egésszel arra akartam csak rávilágítani, hogy alighanem felnőtt már egy generáció, aki hozzá volt szokva ahhoz, hogy a Vidi ellen mindig szívunk. Szeretem visszanézni, hogy adott párharcokhoz annak idején hogy álltunk hozzá, így most is végigpörgettem, hogy az elmúlt tíz évben milyen címeket adtunk a Vidi elleni meccsek beharangozóinak. Jellemző, hogy a sorsolásnál már jóelőre beírtuk magunknak a nulla pontokat a Vidi ellen, mindenesetre íme pár beharang címe, amik árulkodóak:
- Megszakad-e a nyeretlenségi sorozat?
- Kell a bravúr!
- Mission: Impossible – Pontszerzés Székesfehérváron
- Ebből vajon mi fog kisülni?
- Lehetetlen küldetés?
- Szuperrangadóra készülve
És ez utóbbi volt annak a cikknek a címe, ami a tavalyit megelőző utolsó előtti, 2014-es fehérvári diadalunk előtt született. Akkoriban ez a párharc még szuperrangadó volt. Mi épp a bajnoki címért voltunk harcban (be is húztuk), a Vidi meg a dobogóért (lecsúsztak róla). Sok víz lefolyt azóta a Dunán, és a két csapat játékereje ismét összeért – az már más kérdés, hogy nem mi nőttünk fel a Vidi szintjére, hanem ők süllyedtek le szürke középcsapattá. Nem magaslik már ki ez a VIdi a mezőnyből, még ha egyébként ránézésre azt is hinné az ember. Van egy ősrégi mag, akiknek utolsó poros darabjai hirdetik a régmúlt sikereit (Stopira, Fiola, Nego), és vannak még jónak számító légiósaik most is (Serafimov, Kodro), de az elmúlt években pocsékabbnál pocsékabb döntéseket hoztak játékosigazolásoknál, sokszor félrementek az erősítések, és ez a Vidi jelenleg tényleg nem emelkedik ki semmivel a mezőny többi tagjából. Vannak persze húzónevek, úgy mint Dárdai, de a keret nagyja egy jóllakott, kivénhedt, motiválatlan társaság látszatát nyújtja. Nem véletlen panaszkodott Huszti is erre a legtöbbet az ősszel, és fenyegetőzött sokszor azzal a meccsek után, hogy legszívesebben a fél keretet elküldené. Apropó Huszti, azért az is sokatmondó, hogy egy olyan edző ül most a Vidi padján, aki alig másfél éve bukott meg itt Debrecenben.
Szóval lényeg a lényeg, senkit ne tévesszenek meg a nevek. Nem kell beszarni Hangyától, Heistertől, Besétől, Schöntől, Makarenkotól, Bumbától. Ők csak a nevükből élnek, valós teljesítményt nem igazán tettek le az asztalra az elmúlt bő egy évben. Valószínűleg komoly gond van öltözőn belül is a csapatnál, tehát fejben sincs rendben ez a társaság. Motiválatlan, kiégett játékosok, zsoldosok alkotják ezt a Vidit. Ezért merem azt kijelenteni, hogy most, kábé tíz év után igenis esélyesként utazunk Székesfehérvárra. Lehet, hogy nevekre ez a DVSC nincs olyan jó, mint a Vidi, lehet, hogy a transfermarkton a keretünk csak fele annyit ér, mint az övék, és lehet, hogy még a költségvetésük is nagyobb volt idén. Leszarom, a tények teljesen mást mutatnak: ez a Loki most egy egységes, motivált társaság képét mutatja, látszik, hogy van tudatosság a játékunkban, van taktika, és ami a lényeg, hogy egy jó szakember ül a kispadunkon. Tehát a neveket és a pénzt leszámítva mindenben jobbak vagyunk náluk pillanatnyilag – még pontszámban is, hiszen perpill néggyel előzzük őket.
Úgyhogy nem kell a külsőségekkel és a múlttal foglalkozni, ki kell menni a pályára és focizni kell, mint ahogy tettük azt egy hete a ZTE ellen. Gond pedig ez esetben nem lehet. Ha meg végül mégis úgy alakul, hogy a Vidi győz, és teszi mindezt megérdemelten, jobban játszva, akkor megemeljük előttük a kalapunk – még ha fájó is lesz. A lényeg, hogy a Loki játékosokon lássuk a küzdeni akarást, legyen meg a felszabadultság, és ne legyen görcsösség. Szerintem ebben az esetben nincs is az az Isten, hogy kikapjunk holnap. A kezdőt illetően nem várok változást a múlt héthez képest, legfeljebb Baráth kerülhet be a kezdőbe Varga Józsi kárára, de szerintem nem fogunk a győztes csapaton változtatni.
Úgyhogy előre, hajrá, és csapjuk meg a Vidit megint!
