Egész tavasszal sorsdöntő meccsekről beszéltünk szinte minden bajnoki forduló előtt – de legalábbis akadt már minimum 2 olyan, amire ezt ráhúztuk -, most viszont tényleg egy ‘last chance’ típusú meccset játszottunk Kecskeméten: a vesztes kiszáll a bennmaradásért folytatott harcból, az iksz senkinek nem jó. Nyerni kellett tehát. Ilyen előjelekkel, no meg egy rakás sérülttel vártuk a válogatott szünet utáni nagy hajrá első állomását, ami a remények életben tartása miatt volt létfontosságú.
A válogatott szünet tehát nemhogy jót tett volna nekünk olyan szempontból, hogy végre felépülnek a sérültjeink, hanem egy rakás új sérültünk lett. Hegyit elvesztettük a tavasz hátralévő részére, Megyerit a hírek szerint szintén műteni kell annak érdekében, hogy tavasszal még láthassuk őt, így újoncot avattunk a kapuban: a 25 éves Pálfi Donát debütálhatott az NB I-ben. Megyeri leülhetett a padra, de a játékára szinte semmi esély nem volt. A védelemben Vajdát ugyan összefoldozták, de vele együtt Bárány és Maurides sem teljesen egészségesen vállalták a játékot, és biztos vagyok benne, hogy Youga sincs még 100%-os állapotban. A meccskeretből így a régebb óta hiányzók mellett még Szűcs maradt ki, aki a hírek szerint 2-3 hétig nem lesz bevethető. Némileg (kellemes) meglepetés volt, hogy Dzsudzsák ezúttal sem kezdett, a kispadon kapott csak szerepet. Ezt rendkívül fontos húzásnak éreztem, majd kitérek rá, hogy miért.
A dolgunkat nehezítette, hogy a Kecsó november óta összekapta magát, gyakorlatilag a debreceni 2-2-es meccsük óta stabilan gyűjtögették a pontokat. Hogy ennek ellenére is utolsó helyen állnak, az annak köszönhető, hogy addig boldog, boldogtalan megverte őket. Viszont ezt a 11 meccses etapot (tehát mindenkivel játszva egyszer) úgy hozták le, hogy háromszor nyertek, hatszor ikszeltek és csak kétszer kaptak ki: az első két helyen álló együttes, a Fradi és a Felcsút győzte le őket, saját környezetében. Ebből az is következik, hogy a Kecskemét hazai pályán október óta veretlen volt, tehát egyáltalán nem volt magától értetődő a győzelmünk. Egy dologban viszont bíztam: legutóbbi hazai meccsükön, két körrel ezelőtt úgy veszítettek két pontot a Vidi ellen, hogy már 2-0-ra vezettek, és volt labdájuk a 3-0-hoz is, a vége viszont 2-2 lett. Ez mintha megtörte volna őket lélektanilag, mert utána a Fradi meglepően simán gázolt át rajtuk (ez a jelenlegi Fraditól mindenképp meglepőnek számított). Mi viszont legutóbb Győrben egy négymeccses vereség-szériát zártunk le, és úgy végeztünk 0-0-ra, hogy a kihagyott helyzetek miatt egyértelműen mi bosszankodhattunk az eredményt látva.
Rátérve a meccsre, további nehezítő tényező volt az időjárás. Pénteken országszerte esett az eső, de ennek Kecskeméten nagyobb jelentősége van, hiszen az elmúlt években ott egy kisebb zápor is használhatatlanná tudta tenni a pályát. Szerencsére a nemrég elvégzett gyep felújításnak hála ennek most nyoma sem volt, ennek ellenére a felázott talajon sokkal nehezebb volt „játszós” focit játszani, de azt gondolom, hogy ebben a helyzetben talán ez nem is volt célunk. Minden esetre egyértelműen mi alkalmazkodtunk jobban a körülményekhez, és 20 perc után kényelmes előnyre tettünk szert két átlövésgóllal. Szécsi 8. perces találatánál a labdát könnyelműen elvesztő hazai csapat gondjait tovább tetézte, hogy a védelmük királyi kíséretet biztosítottak Szécsi számára: ha Zeke a mi játékosunk lenne, és így hátrált volna az ellenfél támadója elől, hagyva őt lőni, biztos, hogy kurva mérges lennék rá. Szécsi viszont köszönte szépen és kilőtte a hosszút. Vajda találatát szépen készítettük elő, túltöltöttük a jobb oldalt, a balon üresen érkező szárnyvédő üresen kaphatta a keresztlabdát Szécsitől, és ő is a hosszút célozta meg, ám laposan. A labda pont a vetődő kapus előtt pattant meg a vizes füvön és kötött ki a hálóban. Szép lövés volt, de szerintem ez nagy kapushiba is volt.
Hátra viszont nem dőlhettünk, Pászka is pókhálózott egyet – hogy kapná be, hogy ellenünk tud ekkora gólokat lőni. Ebben az időszakban a Kecskemét már átvette a kezdeményezést, jobbára a mi térfelünkön zajlott a játék, intenzív letámadásoknak nyoma sem volt a részünkről, de igazából nem is indokolta semmi az előny tudatában. Tudatosan húzódtunk vissza, és vártunk a kontrákra, illetve az átmenetekből történő veszélyeztetésre. A hazai szépítő találat után túléltünk pár necces szitut, viszont közvetlenül a félidő lefújása előtt ismét visszaállítottuk a kétgólos előnyt, Bárány szép lefordulása és lövése után Malinov vágta be a kipattanót. Megnyugtató kétgólos előnnyel vonulhattunk tehát szünetre.
A második játékrészre Gera hármat cserélt, és itt jegyezném még, hogy szerintem ordas nagy öngólt lőtt a hazai stáb a kezdőcsapatukkal. Ha van két olyan támadóm, mint Lukács és Camaj, akkor mindegy hogy ki milyen válogatott meccsen játszott, vagy erőállapotban van, akkor egy ilyen sorsdöntő meccsen nem a padon kezdetem őket. Talán az lehetett a meccsterve a hazaiaknak, hogy az első félidőt valahogy iksz körüli eredményen tartják, és a második félidőre behozzák a két ászt előre, akik egyébként gyorsak is. Hát szerencsére ez nem jött be. Ha pedig már edzői húzások, akkor itt térnék ki Dzsudzsák szerepére: semmi nem indokolta, hogy a kezdőcsapatban kapjon helyen. Kurva jó lövőtechnikája van még mindig, most is képes még forintos labdákat adni, de ez előzetesen is egy „birkózós”, fizikális meccsnek ígérkezett, és akár pressingelni, akár kontrázni szerettünk volna, egyikhez sem illett Dzsudzsi játékstílusa.
Mindenesetre a második félidőt okosan menedzseltük le. Akadtak még helyzetek mindkét oldalon, Bárány például egy ízben átemelte a kapust, de gyengére sikerült a pöccintés és a visszaérő védő kivágta a labdát a gólvonal előtt, de közben mi is úsztunk meg necces szitukat. Féltem nagyon Pálfi szerepeltetésétől, de szerencsére rajta semmi nem múlott: a gólról nem tehetett, próbára pedig gyakorlatilag alig tették, ha pedig ziccerbe került a hazai csapat, akkor vagy a hatalmasat játszó Lang blokkolt önfeláldozóan, vagy kaput sem találtak a támadók.
A győzelmünk nem forgott veszélyben, a Kecskemét kilátástalanul próbált támadni, de igazából esélyük sem volt a jól záró védelmünket feltörni. Kicsit olyan érzés lehetett nekik, mint nekünk volt nemrég a Vidi elleni meccsen. Felállt védelem ellen szinte minden magyar csapat szenved. Nekünk pedig most jól állt ez a fajta stílus. A meccs embere nálam a gól + gólpasszal záró Szécsi, de mint említettem, Lang is nagyot játszott. Döntsetek ti a meccs legjobbjáról.
Ezzel még nem vagyunk kint a vízből, de látszik a fény az alagút végén. Ma szurkolunk, hogy a Szpari és a ZTE is kapjon ki, jövő héten pedig akár előzhetünk is. A Diósgyőrt illene már végre ismét megpicsázni itthon, a riválisok pedig ismét nehéz meccset játszanak majd a következő körben. Ha pedig a vonal fölé kerülnénk, az lélektanilag is rohadt sokat számítana.
