Az Atlantic Cup szombati játéknapján 2-0-s győzelmet arattunk a dán Aarhus ellen, e győzelem okán pedig az is kiderült, hogy hiába kaptunk ki szűkön a svéd Djurgardens ellen, mégis második helyen végeztünk a horvát Rijeka mögött, ami azt jelenti, hogy egy számunkra már ismerős egylettel, az ukrán Sahtar Donyeckkel mérkőzünk meg a harmadik helyért. Valljuk be, ez egy olyan 90 perc lehet, ami kiváló erőfelmérő lehet számunkra, hogy hol is tartunk a felkészülésben. Vélhetően aligha kell e meccs előtt a játékosainkat motiválni. Ezek után ismerjük meg őket is egy kicsit jobban, azaz nagyító alá rakjuk az egykori bányászcsapatot.
A Kelet-Ukrajnából származó csapat eredetileg a Kalmiusz folyó mellett elhelyezkedő Donyeck városában székelt egészen a 2014-es kelet-ukrajnai háború kitörésének azon pillanatáig, amíg otthonukat, az 52 ezer fő befogadására is képes Donbasz Arénát tüzérségi találat érte és komoly károkat szenvedett a létesítmény. Ezek után szedték a sátorfájukat és a fővárosban, Kijevben tartották az edzéseiket, hazai meccseiket pedig egy ideig Lvivben, majd ez év januárja óta az azóta csapatként megszűnő Metalist Harkiv otthonát, a 38 ezer férőhelyes Metalist Arénát használják az ukrán első osztályban.
Vissza a kezdetekhez: a klubot 1936 májusában alapították a híres Donyeck-vidéki szovjet szénbányász, Alekszej Sztahanov tiszteletére Stahanovec Stalino néven. Első sikerét viszont 1951-ben már elhagyva az élmunkás nevét Sahktar Sztalino néven érte el a szovjet labdarúgó-bajnokságban harmadik helyével. Ekkortájt a bányászok csapata híres volt nagy lelkesedéséről és elhivatottságáról. Ez a mentalitás az 1960-as években Oleg Osenkov vezetőedzővel a fedélzeten kifizetődött, hiszen három alkalommal is bejutottak a szovjet kupa döntőjébe, amit 1961-ben és 1962-ben meg is nyertek. Így aztán ha már ilyen jól ment nekik a szekér, rájuk is ragasztották a kupacsapat bilétát az újságírók, habár az igazi sikertörténetük még csak ezután íródott. Ugyanis Sahtar 1975-ben második helyet ért el a szovjet labdarúgó-bajnokságban, így először képviselhette a hajdani Szovjetuniót az európai kupaporondon. 1978-ban bronzérmet, majd egy évvel később a kiemelkedő szereplésének köszönhetően ismét ezüstérmet szerzet, a 26 gólt szerző Vitalij Staruhint pedig a szovjet élvonal legjobb labdarúgójának és csatárának is jelölték. Ezt követően 1980-ban és 1983-ban újfent elhódította a szovjet kupát a vakondok gúnynévvel is illetett narancs-fekete mezes alakulat. Negyedik kupagyőzelmük évében a szovjet szuperkupa döntőjében legyőzték a szovjet bajnok Dnipro Dnyepropetrovszkot, ami nagy szó volt akkoriban.
1992-ben aztán a Szovjetúnió megszűnése után immáron a független Ukrajnában a Dinamo Kijev legnagyobb vetélytársává léptek elő az ukrán pontvadászatban. Ez részben az ukrán üzletember és milliárdos, Rinat Leonyidovics Ahmetov nagylelkűségének köszönhető, hiszen a klub infrastruktúráját, játékstílusát és átigazolási politikáját 1996 óta jelentősen megváltoztatta Ukrajna leggazdagabb embere. Megépítette többek között 1999-ben a Kirsha Training Centre nevezetű akadémiát a városban, ami a klub összes korosztályának és a felnőtt csapatnak nyújtott edzési lehetőséget. A tatár származású elnök továbbá ígéretet tett arra, hogy európai kupát hoz Doneckbe a Sahtar szurkolóknak, ami 2009-ben be is következett: megnyerték utolsó UEFA Kupát, amikor Isztambulban hosszabbítás után a brazil Jádson góljának köszönhetően 2-1-re verték a német Werder Bremen csapatát. Mindent összevetve 9-szeres ukrán bajnoknak, 10-szeres kupagyőztesnek és 7-szeres szuperkupa győztesnek vallhatják magukat, így méltán nevezhető az egyik legjobb ukrán labdarúgócsapatnak manapság.
Ezeknek a sikereknek legfőbb letéteményese a román Mircea Lucescu volt, aki 12 év szolgálat és megannyi trófea után pont tavaly intett búcsút a bányászoknak és a Zenit Szentpétervárhoz igazolt. A román tréner ült akkor is a kispadon, amikor a Lokival összekerültek 2005-ben az ukránok és 6-1-es összesítéssel búcsúztatták az akkor még Supka Attila edzette egyszeres magyar bajnokcsapatot. Utódja a portugál Paulo Fonseca lett, aki a Braga csapatát hagyta ott a kedvükért. Egy biztos, neki nem lesznek nyelvi nehézségei az öltözőben, hiszen a csapatban, csak úgy, mint az UEFA kupagyőztes társaságban, hemzsegnek a brazilok, csak most nem Ilsinho, Fernandinho, Jádson, Luiz Adriano és Willian viszi a prímet, hanem Bernard, Facundo Ferreyra, Taison, Marlos, Dentinho, Fred és Ismailly. Rajtuk kívül meg lehet még említeni csapatkapitányukat, a 134 szeres horvát válogatott Darijo Srnát, aki 2003 óta szolgálja őket, valamint az ukrán válogatott két oszlopos tagját, a védő Jaroslav Rakitskijt, és a kapus Andrij Pjatovot. Erejüket jól jelzi, hogy az Európa Liga csoportkörében veretlenül masíroztak tovább a Braga, Gent, Konyaspor alkotta csoportból, és a papírforma alapján spanyol Celta Vigo sem számíthat sok jóra ellenük tavasszal. Legeredményesebb játékosuk fél távnál az argentin Facundo Ferreyra, aki 11 gólt már berámolt az ellenfeleknek a bajnokságban és az Európa Kupában összesen, de Dentinho és Kovalenko 4-4, illetve Marlos és Taison 3-3 gólja sem elhanyagolható. A csapat legértékesebbje Bernard a maga 14 millió eurós értékével. Őt követi szorosan Taison, Marlos és Fred 12, illetőleg 10-10 millió euróval.
