Nem túlzás kijeleteni, hogy Szima Gábor „jött, látott és győzött”. Egy összeomlás szélére került klubot nem csupán megmentett, hanem egyenesen felvirágoztatott. Elhivatottságának, pénzének és elképzeléseinek köszönhetően a DVSC-t, mint a legjobb magyar klubot emlegetik a hírforrások. Emellett a Loki az a klub, ahol immár tíz éve nem lehet anyagi gondokról beszéni, ami elsősorban az általa képviselt üzleti modellnek köszönhető. A Loki az FTC után másodikként jutott el oda, ami magyar csapatoknak már-már az elérhetetlen álom-kategóriát jelentette. Górcső alá kerül a DVSC működtetése, s átfogóan érintem az egész magyar klubfinanszírozást.
Közhely, de a futballban alapvetően két lábra van szükség ahhoz, hogy sikeres lehess, szakma és gazdálkodás. Egervári Sándor mondta egyszer, hogy a nyugat-európai és a magyar klubok között talán még a pályán van a legkisebb különbség. Ez a megállapítás az 1990-es években semmiképp sem áll távol az igazságtól. Az állam a felgyülemlett köztartozás kezelésének érdekében, először 1992-ben engedte el a sportszervezetek, de leginkább a futballszakosztályok által felhalmozott, mintegy 900 millió forintot kitevő köztartozás-állományt. A sportról szóló 1996. évi LXIV. törvény az állami támogatást már ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a támogatottnak nincs lejárt köztartozása. Ennek ellenére 1998-ra újra több mint 10 milliárd forint köztartozást szedett össze a magyar sportszféra, s benne élenjróan a futballcsapatokat működtető egyesületek, társaságok. A kamatok és a bírságok elengedése után fennmaradt összeg rendezésére kormányhatározat keretében kiírt pályázat által került sor. Szintén a közterhek megfizetésének kikerülését szolgálta a labdarúgók betéti társaság keretében való foglalkoztatásának gyakorlata, illetve hogy a fizetést gyakorta kötvények formájában kapták. Nem volt olyan klub, amely ne küszködött volna anyagi problémákkal a 2000-es évek elején. Tucatszámra lehett olvasni a külföldre igazolt játékosoktól azt a mantrát, hogy az egyik legkellemesebb változás a honi közeghez képest, a járandóságuk időben történő megérkezése. Teljesen elcsépeltté vált az a mondat, hogy a magyar labdarúgást üzleti alapokra kell helyezni. A költségvetés bevételi oldalán a jegy- és bérletbevételekkel, a játékosértékesítés bevételeivel, közvetítési jogokból származó bevételekkel és a kereskedelmi bevételekkel (merchandising, szponzoráció). Ám nem keletkezett semmiféle kényszer arra vonatkozóan, hogy a klubok magukat tartsák életben. A vezetők azt várták(várják), hogy a tuladonos betegye a pénzt, amit aztán elkölthettek. A jegybevételek csökkentek, játékospiaci bevétel hazai oldalon alig volt, hiszen a klubok szinte csak lejárt szerződésű játékosokat igazoltak. Egyedül a külföldre történő értékesítésből származott komolyabb pénzösszeg, amelyet viszont sokszor adósságrendezésre, a napi működés költségeinek előteremtésére fordítottak. Az ilyen jellegű stratégia azonban zsákutcába torkollik, csakis kényszermegoldásra alkalmas. A játékoseladásból érkező bevétel ugyanis egyszeri, így a pénzügyi gondok reprodukálódnak.
A magyar klubok költségvetésének bevételi szerkezete az 1990-es évek végén:
– Önkormányzati támogatás/Tulajdonosi befizetés 35%
– Reklámbevétel 25%
– TV-jogok értékesítése 15%
– Jegyeladás 10%
– Központi marketingbevétel 10 %
– Játékoseladás 5%
Nem sikerült átállítani totálisan a működési mechanizmust. Folytatva a sort ott van a szponzorálás példája. A szponzorálás két fél közötti üzleti kapcsolatot jelent, ahol az egyik fél pénzt vagy más segítséget ad a másik fél részére, aki cserébe bizonyos lehetőségeket nyújt, ami a szponzort kereskedelmi előnyökhöz segíti. Ehhez képest egy 2010 eleji közvéleménykutatás megállapította, hogy senki nem tud felsorolni lealább 5 saját klubjában reklámozó céget. Aki esetleg tud, azt állítja, hogy semmilyen formában nem befolyásolja a fogyasztását. Fontosabb szerepet játszik a mecenatúrában a tulajdonos kapcsolatrendszere, valamint vélt gazdasági-politkai előnyök kiaknázása. Hiába mondja Orbán Viktor, hogy Csányi Sándor garancia az üzleti alapú működésre. Nem ez látszik. Amíg nálunk még mindig azon paroláznak, hogy le lehet-e 3 nap alatt takarítani a havat a pályárol, máshol a lehető legrövidebbre igyekeznek redukálni a téli szünetet, mert pénz abból van, ha fociznak. Aztán itt van az adócímkézési kérdéskör, amely a forrásbevonás újabb lehetséges eleme, de azért van rá szükség, mert a magyar foci nem tud tisztán üzleti alapon működni. Ha klubok ebből a tételből szeretnének 100 millió HUF nagyságrendben bevételhez jutni, ahhoz kb. 50-100 céget kellene megtalálniuk. A cégek számára mindez pedig erősen minimalizált PR-t jelent, a fentebb említett okból kifolyólag. További gond, hogy a klubok vajmi kevés energiát fordítanak arculatépítésre. Szinte valamennyi csapatnak hatványozottan nagyobb annál a szurkolótábora, mint ahányan a stadionba kijárnak. Már pedig a futball, szurkoló nélkül soha nem lesz üzlet. Így a magyar foci belátható ideig nem lesz meg a velünk élő állami modell „vadhajtásai” nélkül (önkormányzati támogatás, stadionépítési támogatás, szponzori támogatás kijárása, adókedvezmények).
Várszegi Gábor (FTC) illetve Szima Gábor 2001-es feltűnése hozott magával némi fordulatot, ők ismerték fel elsőként, hogy paradigmaváltásra van szükség a klubműködtetésben. Ebből következően változtatásokat eszközöltek. E két klub módosította például elsőként működési formáját részvénytársaságira. Szima mindig tudta, hogy mire és mennyit kell ésszerűen költeni. Hosszú távú befektetésként kezelte a klubot, ahol a befektetett pénzmennyiség csak évek múltán térülhet meg szisztematikus munkával, mint egy étteremnél. Ezért a cél a főtáblára kerülés lett a nemzetközi porondon. Zárójelben megjegyezve, a Videoton tulajdonosa is kijelentette már, hogy jelen pillanatban tartósan csak úgy lehet profitábilis egy magyar klub, ha ezt a célkitűzést teljesíti. Végig óvatos volt, kerülte a kockázatos, illetve drága sztárigazolásokat, amelyek ha mégsem válnak be csupán óriási ablakon kidobott pénzt jelentenek. Túlzott elvárásai miatt egyszerűen nem hosszabbított Sidibével sem, aki pedig szerintem az elmúlt 10 esztendő 3 legjobb légiósában benne van André Alves és Kink mellett. Tudta, ha az itthoni kaotikus viszonyok közepette rendezett hátteret alakít ki, ahol van jövőkép, de nincsenek csúszások, akkor akár néhány tízmillió forintért a legjobb magyar játékosokat szerezheti meg. Másrészt a játékoseladásokból befolyú bevételt nem működési költségekre fordította, hanem visszaforgatta később eladható játékosok megvásárlásába. Mindig olyan piacképes játékosokat igyekezett megszerezni, akiket később jó eséllyel haszonnal adhatott tovább, hogy a transzferegyenleg végül pozitív előjellel zárjon. Például: Halmosi, Leandro, vagy éppen Laczkó és Farkas Balázs.
A tehetséges saját nevelésű játékosainkkal igyekszik hosszú távú szerződést aláíratni, olyan kitétellel, hogy megfelelő ajánlat esetén külföldre azért távozhatnak. Azt a vékony határmezsgyét próbálja eltalálni, ami még elegendő a játékosállományt illetően a bajnoki címre, de brutális kiadás nélkül. Koncepciója a következőképp foglalható össze mostanság: támaszkodni az utánpótlásra, jó korban lévő piacképes játékosokat igazolni, valamint hozni 3-4 olyan légióst, akik megfizethetőek és segítenek is a csapaton. Mindezt nem kizárólag pénzügyi okokból, hiszen ha valaki kiugró bérezést kap, az feszültségeket szül a csapaton belül. Komoly teljesítményarányos bérezés került bevezetésre. A realitásoktól elrugaszkodó fizetésigényeket nem teljesítik a klubnál, lásd Szélesi. Ha valaki nem teljesít, az mehet, vagy maximum ugyanannyiért maradhat, lásd most Kiss Zoli. S ugyanez vonatkozik a klub egyéb alkalmazottaira is. A szakmai munkába olyan debreceni kötődésűeket von be, akik a szívükön viselik a klub sorsát. Külön szakembert alkalmazott 2005-ben az erőnléti felkészítésre, Jámbor László személyében, aki előtte 10 évig dolgozott Hollandiában. Abban az évben búcsúztatta a csapat 8-0-al összesítésben a Hajduk Split gárdáját. A BL-szereplést követően sem kapta el a hév, mivel ha az abból eredő forrásokat nem számoljuk, akkor az árbevétel cirka 300 millió körül volt. A szponzori bevételek ugyanis nem növekedtek, s az önkormányzat sem járult hozzá a költségvetéshez. Inkább az utánpótlásba forgatta a pénz nagy részét, az Akadémia építtetésébe, ami helyeselendő döntés. Fejlesztések történtek a klub egészségügyi infrastruktúrájában is. Mindezek ellenére infrastrukturális szempontból még így is az NB 1-ben csak az utolsó három-négyben vagyunk. Ezért rendkívül fontos lépés, hogy végre a lobbizás célba ért, s megvalósul az új stadion régi álma. Sikerült hosszabb távú partneri együttműködést tető alá hozni a TEVA-val. Ráadásul úgy tűnik, fanatizmusa nem csappant meg.
A kifundált koncepciót azonban nem lesz könnyű tartani, mert radikálisan megugrott a játékosok ára az elmúlt időszakban. Egy meghatározó magyar játékosért ma már minimum 500.000 eurót kell kiperkálni, de gyakran elhangzik az 1 milliós vételár is. Nyáron a ZTE 800.000-t kért egyik csatáráért (valószínűleg Pavicsevics). S igazából itthon pusztán a bajnoki cím fizet jól. Az előző szezonban a két kupasiker 14 milliót eredményezett, de a prémium 25 millió volt ugyanazért a klubon belül. Továbbá van hátránya is, hiszen sokan a „sztárocskákért” mennek ki a stadionba. Az olyan játékosokért, akiket tiszta szívből lehet szeretni, s azonosulni velük. Önmagában a sikeresség nem elég a teltházhoz, ezt bizonyítja a mi esetünk, vagy idén a Vidié. Valamint az új marketing vezető komoly feladata lesz, hogy jelentősen előrelépjünk e téren, főként imázsépítésben, mert az új stadiont valahogy meg is kéne tölteni. S árulkodó, hogy a merchandising (sálak, trikók, s egyéb ajándéktárgyak értékesítése) mindössze 30 millió forintot hozott a konyhára, még a BL-szereplés évében is. Ami a klub kb. 800 milliós költségvetéséhez képest elenyésző tétel. Meggyőződésem szerint elengedhetetlen a további előrelépéshez, az esetleges következő nemzetközi kupaszereplések hozamát egy kisebb játékosmegfigyelői hálózat kiépítésére felhasználni. Legalább azokban a környező országokban, ahonnan a legtöbb légiós érkezik. Tudom, ez nem kevés pénz. De egy felturbózott DVD-t szinte bármelyik focistáról lehet készíteni, s Hajdúböszörmények elleni edzőmeccseken sem lehet kellő visszacsatolásokat szerezni. Már pedig a kispadot koptató légiós ugyanúgy pénz, ráadásul ablakon kidobott. Az Újpestnél történtek ezirányú lépések határon belül, Pető Tamás szerepvállalásval. Nem utolsósorban szintén hagy kívánnivalót maga után a szurkolókkal kialakított partneri viszony. Teljes mértékben érthető, hogy valaki nehezen viseli a szidalmakat, ha ennyit tesz egy klubért. Mégsem lehet rendszeresen „királyi leiratokban” kommunikálni a drukkerekkel, mert az üzlet alapja a fogyasztó, tehát a focinál a szurkoló. Végül nélkülözhetetlen az egész Bohócligának az erősödése. A kívánatos állapot az volna, ha a Videoton és a Loki mellé még fellépne 3-4 stabil működésű klub. Emellett én egyetértek Kovács Zoltánnal, aki szerint szükséges lenne a légiósok számának egy ésszerű(nem túl alacsony) korlátozása. Mert a Paks példája mutatja, hogy pofás csapatot akár légiósok nélkül is össze lehet eszkábálni. De ami talán a legfontosabb, hogy növekedjen a piaci bevételek aránya. Az európai élcsapatok fizetésajánlataival ugyan sohasem fognak tudni a honi klubok versenyezni, de létfontosságú a szakadék mérséklése, s egy olyan állapot megteremtése, amelyben legalább néhány évig Magyarországon játszanak a patinás tehetségek. Utána a lehető legnagyobb bevételt generálva a klub mérlegében.
Melléklet:
BL bevételek 2010:
- 3.8 millió euró járt klubonként a csoport küzdelmekbe kerülőknek
- 550 ezer minden egyes csoportmérkőzésért
- Mindösszesen 3.3 millió a hat mérkőzésért
- A csoport küzdelmekbe jutott csapatok 7.1 milliót kaptak szerzett pont nélkül
- Győzelemért 800 ezer járt
- 400 ezer a döntetlenért
- Azaz a csoportmérkőzésekért 4.8 milliót lehetett bevenni hat győzelem után
- A Bordeaux került a legközelebb ehhez a csúcshoz, 4.4 milliót termelt a csoporttalálkozókon
- 3 millió járt a legjobb 16-ba kerülésért
- 3.3 millió a legjobb nyolcba kerülőknek
- 4 millió az elődöntőbe kerülteknek
- 9 millió a győztesnek, 5.2 a másodiknak
EL bevételek 2010:
Mindegyik klub amelyik részt vett a sorozatban, függetlenül attól, hogy továbbjutott-e vagy sem 90 ezer eurót kapott fordulónként. Ez három forduló után 270 ezret jelentett a továbbjutóknak.A rájátszásban kiesettek 90 ezer eurót kaptak költségtérítésként.
- Valamennyi klub, amelyik a csoportküzdelmekbe jutott, 600 ezer eurót kapott.
- A csoportküzdelmeken belül, mindegyik mérkőzésért 50 ezer járt, azaz 6 mérkőzésért 300 ezer.
- Győzelemért 120 ezer, 60 ezer a döntetlenért.
- Az FC Salzburg 720 ezret keresett a maximális 6 győzelmével.
- A legjobb 32-be kerülésért 180 ezer járt klubonként.
- A legjobb 12-be jutás további 270 ezret hozott.
- A nyolcad döntőbe kerülés újabb 360 ezret jelentett.
- A legjobb négybe került csapatok újabb 630 ezret kaptak.
- A Bajnok Atletico Madrid 3, a második FC Fulham 2 millió eurót nyert.
- 54 milliót osztottak még ki a végelszámolásnál a csoportküzdelmekben résztvevők és a BL kiesett 8 csapata között – két egyenlő részben.
(A kép forrása: origo.hu)
(A melléklet forrása: uefa.com)
