Nem vagyok szurkolásban megöregedett agglegény, se megalkuvást nem tűrő ultra, de még csak azt sem mondhatom el magamról (sajnos), hogy kedvenc csapatom minden meccsén ott lennék. Vagyok viszont egy debreceni gyökerekkel rendelkező – és a származásomnak megfelelő csapatot támogató – feltörekvő egyetemista, és feltétel nélkül szeretem az én Lokikámat, melynek igyekszem minél több megmérettetésén jelen lenni, kerüljön arra sor akár az Oláh Gabin, akár idegenben. Ennélfogva pedig van pofám magamat fanatikusnak titulálni. Már annak is jó pár hónapja, hogy részese lehetek e blog alakulásának, tiszta szívvel remélve, hogy sikerül kedvében járnom az idetévedő Olvasóknak. Ez alkalommal egy kis nosztalgiával teszek erre kísérletet – személyes élményeimet sem rejtve véka alá. Minthogy számunkra a jelen idényben nem adatik meg a nemzetközi szereplés lehetősége, gondoltam felidézem a szép emlékű „hazai” találkozót a Liteksz Lovecs ellenében, amikor is megalapoztuk a későbbi EL csoportköri karrierünket.
No de ne szaladjunk ennyire előre. 2010. aug. 19-ét írtunk, s a Debrecen belvárosának peremén található családi ház nappalijában három férfiú – két középkorú és egy sihederebb – küszködött a forrósággal. Illetve csak egy, mert a másik kettő vidáman sörözgetett, miközben negyedik társuk érkezésére vártak. Kisvártatva befutott Látens is. Már csak annyi ideje maradt, hogy indulás előtt egy jóféle házi pálinkát felhajtson, a többi lemaradást útközben pótolhatta. Édesapám és a cimbije, akik már rutinos versenyzők, ugyanis gondoskodtak útravalóról is. Innen már nem nehéz kitalálni, hogy a lúzer, akinek a folyékony kenyér helyett a volán jutott, én voltam. Arra meg azért volt egyáltalán szükség, mert a saját stadionunk alkalmatlansága miatt szeretett szomszédainknál, Nyíregyházán kellett összecsapnunk a friss bolgár bajnokkal.
Alighogy kifordultunk a 4-es főút kivezető részére, egy gyönyörű látványt nyújtó konvoj közepén találtuk magunkat, de hát nem is számítottunk másra. Rengetegen kerekedtek fel megnézni a srácokat, ráadásul Nyíregyre átruccanni pénzben sem annyi, mint a fővárosba. De annak se kellett elkeseredni, akinek erre se futotta, mert a klubvezetés régi, ótvar buszokból álló ingyen járatot biztosított a rendezvényre a Főnix Csarnoktól, csupán előzetesen fel kellett rá iratkozni.
Kényelmesen, letekert ablakkal lopakodtunk tirpákék felé a másfél évtizedes Vectrában, a srácok nyelve is egyre oldottabbá vált a sörök hatására. Legalább én sem unatkoztam, jobb volt mint rádiót hallgatni – na, nem mintha az lett volna a kocsiban. A szabolcsi és a hajdúsági főváros között nem nagy, 50 km a távolság, mégis örök emlékű marad számomra az odaút. Történt ugyanis, hogy a két megyeszékhely között félúton, ahol a 4-es főútról rá lehet térni az M3-asra – ahogy arra egyébként lehetett is számítani – rendőrök vártak minket, hogy a már amúgy is sűrű kocsisort még jobban összetereljék. A gördülékenyebb koordináció végett egy tagbaszakadt kék ruhás – nem tudom, hogy a bátorsága volt ekkora, vagy csak ő vesztett a kőpapírollóban – állt ki az úttest közepére, s botjával bőszen integetve soroltatta ki a leállósávba a népeket, hogy meglássák, mennyien is vagyunk. Fateromnak se kellett több! Éppen fordítanám a kormányt, hogy akkor mi is szépen kiálljunk, mire ő átnyúl az anyósülésről és tekeri azt vissza egyenesbe, közben kiabálva kifelé a rendőrnek, hogy takarodjon a jó büdös francba, mi bizony nem a meccsre megyünk – mindezt az ablakon kihajolva, sörrel a másik kezében! Szegény zsernyák – na ilyet se írtam még le eddig soha – őszinte csodálkozással kérdezi, hogy akkor mégis hova igyekszünk mi így négyen piros-fehér mezben, ennyi sörrel felszerelkezve. Mire édesapa lelkesen mondja – miközben bal kezével még mindig a kormány feletti uralomért tusakodik – , hogy neki (mármint a rendőrnek) ahhoz semmi köze, erre ő nem köteles válaszolni, de amúgy meg üzleti találkozóra sietünk, úgyhogy engedjen minket elfele. Az egyenruhás ezt nem vette be – ki gondolta volna? – és a volán is ismét az enyém volt, de drága szülőm nem adta fel! Az egyik frontot kénytelen volt ugyan feladni, de miután félreálltam, kipattant az autóból, hogy meggyőzze vitapartnerét az igazáról. Még jó pár percig folyt köztük a nagy hangerejű diskurzus, mielőtt apa dühösen becsapva az ajtót visszaült volna. Kitartását dicséri, hogy még ekkor is győzni akart, s nagy vehemenciával torkollt le aljas rendőrpárti cselekedetemért.
– Mi van apa, beütött a melegben a sör? – próbáltam lazára venni a figurát.
Mire figyelmeztetett, hogy ne vicceskedjek, mert mit tudom én már melyik (erre tényleg nem emlékszem) dunántúli, idegenbeli túrájuk alkalmával úgy tudták kicselezni az őket beváró rendőröket és a felvezetés okozta idő- és benzinpocsékolást, hogy az őket megállító jardoknak azt állította, csupán üzleti útra érkeztek a városba.
– Hja – mondom – az lehet, de akkor se ittasak nem voltatok, se piros-fehérek, és négy helyett ketten ültetek a kocsiban, ami mégis csak hihetőbb.
– De akkor is!
Kábé ez volt a végszó a vitában, s közben elkezdtünk gurulni a konvojjal a helyszín felé, kis híján másfél óráig tartott még az út. Bizony jó lett volna kimaradni belőle, de azon a rövidke útszakaszon, ami a két települést összeköti, alapból nem sok esély kínálkozott erre.
A stadion környékén annyi és olyan felszereltségű rohamsisakos sorakozott fel, mintha valami elvetemült éhséglázadást kellene rövidesen leverniük, sokan jót is mosolyogtunk ezen. Aztán kiderült, hogy nem a bolgár huligánok miatt a nagy készültség – tőlük még csak a rokonok se jöttek el – hanem néhány Szpari-drukker akart bepofátlankodni és konfliktust szítva provokálni. Öt percig tartott a lelkesedés, aztán elvonultak. Mint a meccs után kiderült, ezután sem unatkoztak, jó pár debreceni kocsiját szétverték – vajon ekkor hol ácsingóztak G.I. Joe-ék??? -, sőt állítólag még piros mezbe öltözött kisgyerekes családokat is inzultáltak. Mi baj nélkül kijutottunk, a hazaút már sima volt.
Ja, a meccset amúgy Coulibaly és Laczkó góljával simán nyertük, bár a végén volt egy kis izgulás. A lényeg, hogy ezzel nagy lépést tettünk a csoportkör felé, ahová végül 4-1-es összesítéssel be is jutottunk.
