Sorozatunkban a DVSC egykori legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó, vagy annak végéhez közeledő labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. A huszonegyedik alanyunk a csapatot tavaly nyáron elhagyó Aleksandar Jovanovic.
Aleksandar Jovanovic 1984-ben született az akkori Jugoszlávia területén, Szarajevóban, ami napjainkban Bosznia és Hercegovina fővárosa. Profi karrierjét 2002-ben kezdte az FK Leotar csapatánál. Az együttes egy bosnyák falu, Trebinje csapata, amely zömében szerbek lakta település. Három évvel később Szerbiába tette át a székhelyét, egy évig az OFK Beogradban focizott. 2006-ban egy másik szerb együtteshez, a Hajduk Kulához került, itt egészen 2011-ig játszott. 27 éves volt tehát, amikor „ténylegesen” légiósnak állt, és elhagyta az egykori Jugoszlávia területét: 2011-ben az akkoriban még formálódó Ferencvároshoz került. Mint ismert, a zöld-fehérek 2009-ben jutottak fel az NB I-be három évnyi másodosztályban tengődést követően. Ezt követően évekbe telt, mire a napjainkban látott formáját elérte a csapat, az első években egy stabil középcsapat voltak, ebben az időben pedig a csupaszív, több poszton is bevethető Jovanovic nagy segítségükre volt.
A Fradiban már első évében alapemberré vált, a 2011-2012-es szezonban 25 bajnokin lépett pályára. Már akkor is „jolly jokernek” számított a csapatában, hiszen az évad során számos poszton bevetették őt. Kezdetben jobboldali középpályást játszott, a szezon második felében már jobbhátvédként kapott szerepet, de láthattuk őt középső középpályásként, azon belül szűrőként és támadóként egyaránt. A következő másfél esztendőben Ricardo Moniz kezei alatt is alapember volt, eleinte jobbhátvédként, majd a 2013-2014-es szezonban többek közt ellenünk is balhátvédként lépett pályára. Kis túlzással tényleg nem volt olyan poszt, amin ne kapott volna szerepet.
2014 nyarán lejárt a szerződése a Fradinál, ekkor került képbe a Loki, amely bajnoki címvédőként szerződtette őt. Nekünk első sorban a jobbhátvéd poszton volt akkor szükségünk rá, de később láthattunk, hogy több pozícióban is helyt állt, amikor szükség volt rá. Kezdetben tehát Lázár Pál volt a posztriválisa, de egészen hamar kiszorította saját nevelésű labdarúgónkat, és a BL selejtezőknek már Jovával a kezdőben futottunk neki. Szépen helyt is állt, mind a Cliftonville, mind a BATE elleni meccseken a csapat egyik legjobbja volt. Abban a szezonban kirobbanthatatlan volt a kezdőnkből, 26 bajnokin én 6 nemzetközi mérkőzésen kapott szerepet. Külön öröm volt számára, hogy a Kecskemét ellen megszerezte első gólját a DVSC színeiben, mellyel megduplázta az NB I-ben szerzett góljainak számát.
Első gólja a Lokiban 2:38-tól
A következő években is rendre alapember volt, de már nem csak a védelem jobb oldalán. A 2015-2016-os szezonban zömében már a középpályán kapott szerepet, hol a szélen, hol pedig középen, szűrőként. Ebben a szezonban háromszor is sikerült az ellenfelek kapujában találnia, a csapattal pedig bronzérmet ünnepelhetett a szezon végén. A 2016-2017-es szezonban Leonel Pontes is bevetette őt több pozícióban is, a joker posztjai ekkoriban a jobbhátvéd, a jobboldali középpályás, és a védekező középpályás voltak, mindhárom szerepben többször is láthattuk őt a pályán. Ebben az évadban kétségkívül a legemlékezetesebb mérkőzése a DVTK elleni szezonzáró volt, amin a bennmaradásunk forgott kockán. Ezen a mérkőzésen góllal és gólpasszal vette ki a részét a 3-1-es sikerünkből.
A következő szezonban Herczeg András vette át az irányítást, és a klub történetének legsikeresebb vezetőedzőjénél is alapembernek számított Jova, a már tőle megszokott három poszton is rendelkezésére állt vezetőedzőnknek. A 2018-2019-es évad hozta meg a nagy változást a karrierjében. Az őszi szezon nagy részét ki kellett hagynia sérülés miatt, később pedig már nem tudta magát visszaverekedni a kezdőbe, ahol Haris Attila és Tőzsér Dániel is kirobbanthatatlannak számított, miközben már Kusnyír Erik is feltűnt ekkoriban az ő posztjain, tehát a jobbhátvéd és a szűrő középpályás szerepkörben egyaránt. Így a szezon során jóformán csak epizódszerep jutott neki, elvétve láttuk csak őt a kezdőben, jellemzően akkor, amikor az előbb említett futballisták közül valamelyik megsérült. Ennek ellenére nem lehetett azt mondani, hogy ne lett volna tevékeny részese annak, hogy a DVSC három év után ismét bronzérmet ünnepelhetett, aminek a hányattatott évek után különösen nagy értéke volt.
Legjobb és legemlékezetesebb mérkőzése a Lokiban
A csupaszív Jovanovics tavaly nyáron már 34 éves volt, viszont úgy érezte, hogy van még a pályafutásában 2-3 év, amit alapemberként tölthet egy csapatnál. Ezért arra kérte a DVSC vezetését, hogy engedjék el őt egy másik együtteshez. Ez a csapat az NB II-es Szeged lett. A kék-fekete együttesben szeptember és november között alapembernek számított, az azt megelőző és követő időszakban vélhetően sérülések miatt nem állhatott az edző rendelkezésére. A félbeszakadt szezonban eddig 11 mérkőzésen kapott szerepet, mérlege 2 gól és 2 gólpassz.
Összegezve debreceni pályafutását, 127 bajnoki mérkőzésen kapott szerepet öt év alatt, ezeken 8 gólig jutott. 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban is dobogón végzett a szezon legjobb játékosa szavazásunkon, mindannyiszor ott volt tehát a legjobb játékosaink között. Miként lehet egy légiós, akinek nincs semmilyen kötődése a városhoz, és „csak” öt évet játszott itt, tagja a Büszkeségeinknek? Erre egyszerű a válasz: ritka az, amikor egy idegenlégiós ennyire alázatosan és tisztelettudóan képes képviselni a csapatát. Jovanovics soha nem volt egy zsoldos, mindig odatette magát a pályán, és nála az alibi nem játszott. Nem volt egy labdazsonglőr, nem voltak szemkápráztató cselei, nem rúgta tucatjával a gólokat, mégis megszerette őt a közönség a hozzáállása miatt. Ilyen légiósokra lenne szükség minden NB I-es csapatnál!
