„Ha Messi nálunk játszana, mi nyertünk volna” – nyilatkozta egyszer Diego Simeone, az Atlético Madrid vezetőedzője az argentin klasszisról, érzékeltetve, mennyit is jelenthet egy igazán jó (napot kifogó) játékos egy kiélezett helyzetben. Sajnos nekünk, Loki szurkolóknak az utóbbi időben ritkábban adatik meg, hogy kiemelkedő egyéni teljesítményeknek tapsolhassunk, de azért eléggé sok emlékünk lehet egykori (és jelenlegi) játékosainkkal kapcsolatban, amikor szinte egymaguk jelentették a különbséget az ellenfelünkhöz képest. A nosztalgiázás jegyében most ezeket a mérkőzéseket idézzük fel új sorozatunkban, melynek második részében egykori csapatkapitányunk, Szakály Péter legjobb Loki-meccsére tekintünk vissza.
Ritka az akkora népszerűség-zuhanás, mint amilyet Szakály Péter produkált az évek során a Loki szurkolók szemében. Egykori csapatkapitányunk tevékeny részese volt számos bajnoki címünknek, nemzetközi kupamenetelésünknek, aztán viszont egyre rosszabbul teljesített, és szép lassan megromlott a nézőkkel való kapcsolata is. Csapatkapitányként korábban igazi vezér tudott lenni, a vége felé viszont már inkább tűnt kerékkötőnek. Eligazolását követően pedig feltette az „i”-re a pontot azzal a fantasztikus nyilatkozatával, mely szerint, ha a Puskás Akadémiával megnyernék (megnyerték volna…) a Magyar Kupa döntőjét, az nem csak a felcsúti klub életében, hanem az övében is kiemelt fontosságú, talán a legszebb siker lenne.
Ebben a cikkben viszont nem erről a lejtmenetről, hanem sokkal inkább arról szeretnék írni, miért is volt annak idején igazán nagy értéke a Lokinak Szakály Péter. Több emlékezetes bajnoki teljesítménye, fontos gólja is az eszembe jutott, mikor a legjobb debreceni mérkőzésén gondolkoztam, de aztán elég egyértelműen egy másik emlék került az előtérbe: az MTK elleni Magyar Kupa döntő, 2012-ből. Azt a mérkőzést ugyanis teljesen biztosan elveszítjük, ha nincs Szakály: a csereként beálló Bouadla elképesztő bombagólja ugyan nagyon kellett a visszakapaszkodáshoz, de utána az egyszemélyes Szakály-show következett. Először ugyanis vezetést szerzett egy szöglet utáni fejessel az 55. percben, majd 3-2-es hátrányban, a 89. percben, amikor már a csapat szemmel láthatólag kezdte feladni, egyenlített egy átlövéssel. Teljesítményét végül azzal koronázta meg, hogy a büntetőpárbajban elvállalta az első büntetőnket, és nagyon higgadtan be is varrta a felső sarokba. Ez a kupadiadal egy nagyon emlékezetes és katartikus élmény volt szurkolóként (a helyszínen izgultam végig a mérkőzést), és lenyűgözött az az akarat és elszántság, amivel Szakály csapatkapitányként a vállára vette az egész csapat sorsát, és magával húzta a szokásosnál fáradtabban és dekoncentráltabban játszó társait, egészen a diadalig. Ha egykori játékosunk szóba kerül, én mindig próbálom inkább ezt a mérkőzést felidézni vele kapcsolatban, és nem a későbbi, kevésbé szép emlékeket. (Miközben egyébként éppen egy ilyen Magyar Kupa sikerben játszott szerep után különösen fájó Loki szurkolóként a fent idézett nyilatkozata…)
Hajrá Loki!
Enderson
