Tavaly nyáron még az is foglalkozott a magyar futball eseményeivel, akit korábban ez teljesen hidegen hagyott. Az EB-láz és az ott elért sikerek olyan mély nyomokat hagytak bennünk, amiről még évtizedek múltán is jó lesz nosztalgiázni. Akkoriban debreceni szurkolóként mindössze ennyi fociélmény és izgalom adatott. Miközben Marseille-ben büszkén vonultunk, sőt, hömpölyögtünk a stadionba menet, és katarktikus örömmel tomboltunk az egyenlítő gólunknál, addig a Loki csak konstans fájdalmat okozott nekünk. Mennyi minden változott azóta…
Debreceniként két csapatnak tudok igazán, tiszta szívemből szurkolni, történjék bármi: a Lokinak és a válogatottunknak. Személyes véleményem, hogy lehet szeretni külföldi klubokat is, de egy picit mindig elmarad ez az érzés a saját városunk vagy országunk kapcsán érzett hűségtől. (Juvefan sem a Juventusnak szurkolna a Loki ellen, pedig ő eléggé elkötelezett a torinoi csapat mellett…) Adja tehát magát az a logikus megállapítás, hogy a futball legnagyobb és legmélyebb örömeivel minket, lokistákat ez a két együttes tud megajándékozni.
Tavaly nyáron érdekes helyzetben találtam magam: életemben először az elsődleges kapcsolódási pont a focival (az aktuális érzéseim alapján) a válogatott volt, és nem a Loki. Kijutottunk egy nagy tornára (sikerélmény), ahol veretlenül, első helyen továbbmentünk a csoportunkból (még nagyobb sikerélmény), és mindeközben olyan jól és bátran fociztunk, amit tényleg öröm volt nézni. Ugyanezen időszakban a Loki viszont pár évvel korábban elképzelhetetlennek tűnő mélységbe süllyedt: nihil, a legjobbak távozása, állandósuló lélektelen játék, egy olyan edző irányításával, aki mestere a kifogásgenerátor használatának, és egy kanál vízben meg tudná folytani a saját szurkolótáborát. A Zhodino elleni csúfos, kettős vereséggel abszolvált kupabúcsú már szinte nem osztott, nem szorzott; többet nem is nagyon lehetett várni a csapattól.
Adva volt tehát egyik oldalról egy lelkes, motivált, a szurkolók felé elkötelezett, és egyúttal magyar szinten kifejezetten sikeres válogatott, amely egy egész országnak okozott mámoros pillanatokat; másik oldalról a kis magyar „rögvalóság”, a komoly munka és alázat hiánya, a nihil, a nemtörődömség, na meg persze az ehhez társuló sikertelenség. Míg a válogatott kispadján az a Dárdai Pali ült pár meccs erejéig, aki nemzetközi szinten is komoly szakembernek tekinthető, emellett végtelenül őszinte és hiteles, majd az őt váltó Storck is remekül felkészítette az EB-re az együttest, és sorozatban arannyá vált, amihez nyúlt, addig a Loki edzőjét Kondás Elemérnek hívták… Tudom, hogy nem lehet egy lapon emlegetni egy magyar klubcsapatot a válogatottal, de a különbség akkor is drasztikus volt.
A katarzis…
Aztán jött az újabb bajnoki évad, elkezdődtek a VB-selejtezők is, és úgy látszott, hogy eltűnik a különbség a két kedvenc csapat között, csak sajnos nem az ideális módon: a válogatott süllyedt le szép lassan a mi szintünkre, és nem a Loki nőtt fel hozzájuk. Az immáron Leonel Pontes által irányított gárda végig a kiesés ellen küzdött, míg Magyarország nagyon hamar elveszítette a reális esélyét a kijutásra. A bentmaradás kiharcolása ugyan hozott némi fényt az éjszakába, ám nem sokkal ezt követően a válogatott Andorra elleni döbbenetes és érthetetlen fiaskója újabb mélypontot jelentett.
Negatív előjelekkel vághattunk tehát neki az idei szezonnak, félve tőle, hogy túl sok örömben ezúttal sem lesz részünk szurkolóként. Ami viszont ezután következett, az még az előzmények tükrében is váratlan volt. A két csapat ugyanis szép lassan „helyet cserélt” a bő egy évvel ezelőtti állapothoz képest. Bernd Storck Kondás Elemér szintjére emelkedett a kifogásgenerátor túlpörgetésében, miközben nemzetünk legjobbjai (?) sokszor már-már lélektelen, de mindenképpen dekoncentrált és gyenge játékot mutattak. Érdemes egyébként szövetségi kapitányunknak a Feröer meccs utáni nyilatkozatát meghallgatni, amiben számomra egyértelműen visszacsengtek a „nem trendi” gondolatmenet bizonyos elemei. (Itt érdemes feltenni egyébként egy érdekes kérdést magunknak: ezek a reakciók egyszerű jellemgyengeségek, vagy esetleg valamiféle kilátástalanság és tehetetlenség okozta frusztáció csapódott le a szurkolókon?)
Ennél is nagyobb meglepetést okozott azonban a DVSC, amely újból megtanult hajtani, küzdeni, csapatként viselkedni, időnként közönségszórakoztatóan játszani, ráadásul ez az utóbbi fordulókban még eredményességgel is párosult. Újra megélhettük többször is Loki meccsen, milyen katarzist tud okozni egy-egy fontos vagy gyönyörű gól, a játékosaink kapcsán pedig ismét van kikért lelkesedni. (Nagy dolog ez, mert ugyan a válogatott egy nemzet ügye, és fontosságát nehéz elvitatni, de némi elfogultsággal kijelenthetem, hogy a lokis élmények még többet tudnak nekem adni; mert közelebbi, személyesebb, sokkal inkább a miénk, debrecenieké.)
Nagybetűs csapat
Hogy miért annyira érdekesek az eddig leírtak? Ha kicsit a dolgok mögé nézünk, és megvizsgáljuk, miből fakad mélyebb szinten ez a kiegyensúlyozatlanság, talán jobban megértjük, ami körülöttünk történik. Bizonyos égető kérdések ugyanis jócskán okozhatnak fejtörést. Tényleg most ásta meg a saját sírját a válogatott, és összeomlott minden, ami eddig működött? Végre valóban kezd kijönni a Loki a gödörből, és újra olyan nagy klub leszünk majd, mint voltunk? Véleményem szerint a válasz mindkét esetben egy (némileg bizonytalan) „nem”.
A válogatott és a Loki valójában ugyanazt az utat járja be, csak némi időeltolódással. Nagy és látványos siker(-ek), majd az azt követő hanyatlás, stagnálás. (Talán csak annyi a különbség, hogy nemzeti tizenegyünk alapállapotára sokkal inkább jellemző évtizedek óta a lejtmenet, mint a DVSC-re.) Akkor most melyik a valóság? Mi állhat a nagy ingadozás hátterében? Mi okozta pl. a két csapat életében a tavalyi nagyon sikertelen szezont?
Ezekkel a kérdésekkel már csak azért is érdemes foglalkozni, mert a személyes életünkről is szólnak. A látszat és valóság ütközése, a sokszor érthetetlen sikerek és kudarcok, a külvilág által alkotott vélemény minket is elkísér utunkon. Tényleg attól leszek értékes, ha elérek valamilyen eredményt? Vagy megfordítva: velem van a gond, ha nem jönnek össze a dolgaim? Ismerhetünk érdekes emberi sorsokat is: gondolok itt pl. azokra az elképesztően gazdag és sikeres bankárokra, akik a nagy gazdasági összeomlás következtében egyik pillanatról a másikra zuhantak „mennyből a pokolba”, és sokan közülük öngyilkosak lettek. Művészekre, akiket a saját kortársaik lenéztek, jelentéktelennek tartottak, de az utókor számára etalonná váltak. Emberek, akik nem lettek híresek, csak szép csendben éltek és munkálkodtak, de valamivel mégis előremozdították a világot. Vagy fordítva: politikusok, akiknek a kezében felelősség és hatalom volt, tömegek rajongtak értük, mégis: a történelem szemében lehet, hogy a legnagyobb bűnösök. Gondoljunk bele: ha az életünkben is ennyire nehéz kérdés, hogy mit jelent a siker és kudarc, mi értékes és mi nem, minek lehet igazán örülni, és a hétköznapokban olyannyira nehéz a dolgok mögé látni, a lényeget nézni; mennyire nehéz lehet akkor a sportban, szurkolóként ezeket a helyükön kezelni, miközben az egész játék az érzelmekről, a pillanatnyi sikerekről szól! (Az eredmények mögött lévő rengeteg munka és áldozat pedig sokszor láthatatlan marad.) Mikor ezeken gondolkoztam, óhatatlanul is eszembe jutott egy idézet.
„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult.”
Ismerősek lehetnek ezek a mondatok: nem csak az alapműveltség vagy egyéni meggyőződés mentén, hanem a cikk témája kapcsán is. A tartósan működő, megmaradó értékek, és a mögöttük lévő szenvedés versus a könnyű, gyorsan elért siker, aminél aztán hirtelen minden összeomolhat. Hát nem éppen ez a probléma a válogatottal (vagy mondhatjuk a magyar focit is) és a Lokival? Megvan a kőszikla alap, ami ellenáll a megpróbáltatásoknak, ami kitart a nehezebb időkben is? Vállalják az „építők” a nehéz munkát, a keményebb utat, hogy valami tartós jöjjön létre? Én nem igazán látom.
Tudatos koncepciót követve építkezünk? Megfogalmaztunk egy célt, és látjuk tisztán, mik az oda vezető út állomásai, mit kell tenni azért, hogy elérjük? Tisztáztuk magunkban, mik a gyengeségeink és erősségeink? Építünk a saját identitásunkra, és már a legfiatalabb játékosokat is ezen mechanizmusok szerint neveljük? Ezek jelentenék a magyar labdarúgás kőszikla alapját, na meg az elkötelezettség, türelem, összefogás, megújulni képesség, egészséges önbizalom és önkritika együttes jelenléte.
Sajnos azonban a feltételes mód indokolt a Loki és a válogatott esetében egyaránt. Mit látunk ugyanis egyik és másik esetben? A DVSC-nél a legnagyobb sikert, a BL csoportkört követően nem építettük tovább a csapatot, hanem beletörődtünk, hogy eligazoltak a legjobbjaink. „Jó lesz az úgy…” Pedig az EL csoportkörnél, egy évvel később egyértelműen kiderült, hogy kb. 3 minőségi igazolás kellett volna ahhoz, hogy komolyabb eredményeket érhessünk el. Ne feledjük, hogy ilyen magas szinten már egy győzelemért is jó kis pénzek járnak, szóval megéri befektetni, pl. egy Malinauskasnál jobb kapus fizetésébe. Ugyanez történt meg pár évvel később, amit azóta is nyög a klub. A BATE ellen egy jó csatárral és egy magabiztos középhátvéddel meglehetett volna a továbbjutás, Bouadla piros ide vagy oda. Aztán évekig maradhatott a demotiválttá és ötlettelenné váló Kondás Elemér, illetve a hozzá hasonló cipőben járó, korábban meghatározó játékosaink, hogy végül egyszerre távozzon nagyjából mindenki, elhagyva a süllyedő hajó fedélzetét. Innentől jött a kapkodó ötletelés, meg a sok légiós, egy külföldi edzővel együtt, akit hatalmi harcok mentén folyamatosan fúrtak. Persze, mint tudjuk, idén visszatértünk a gyökerekhez, építünk a saját értékeinkre, és innentől minden szép és jó lesz. A ház azóta valóban sokkal szebben csillog. Herczeg András és a lelkes csapatunk lefestette a falakat, újraüvegezte az ablakokat, kijavította az egyenletlenségeket, sőt, még pár mutatós szobor és díszítés is felkerült az épületre. Csak éppen homokra épült az egész, mert nincs koncepció, tudatosság, következetesség, csapat és klubépítés. Ideig-óráig ez a generáció és szakmai stáb még karban tudja tartani a külsejét, hogy ne romoljon az állaga, de ha már nem lesz Herczeg András, eligazolnak ismét a legjobbjaink, akkor erre sincs garancia. Amikor pedig majd ismét jön egy áradás, mint amiről az elmúlt 1-2 évünk szólt, félő, hogy teljesen kimossa a talajt a ház alól. Az pedig tudjuk, mit jelent…
A válogatottnál is hasonló a helyzet, sőt, talán még rosszabb. Ebben az esetben ugyanis az egész magyar futball minden hibája, problémája befolyásolja a szereplésüket. Évtizedek óta azzal próbálkozunk, hogy újabb és újabb szövetségi kapitányoktól várjuk a csodát, azt, hogy majd hirtelen sikercsapatunk lesz. A valóság azonban ugyanaz, mint amit fentebb Herczeg András és a csapat kapcsán leírtam. A szakmai stáb és a focisták legfeljebb a ház külsejét tudják szépítgetni. Új ajtó, ablakok, eltüntetett falhibák és repedések, friss festés, esetleg díszítés. Az építmény statikai, alapozási kérdései azonban túlmutatnak rajtuk, ráadásul az sem garantált, hogy mindig el tudják majd látni megfelelően a feladataikat. Ha folyamatosan rogyadozik a ház, akkor újabb és újabb repedések keletkeznek, és amint nincs, aki orvosolja ezeket a tüneteket (hozza az eredményeket), egyből napvilágra kerülnek a mélyebb gondok. Ez történt most, a VB-selejtezők során is, és naivitás azt gondolni, hogy Storck távozása hirtelen mindent megold, bár a döntés ettől függetlenül nehezen vitatható. Főleg szakmai igazgatóként ugyanis követett el komolyabb hibákat, mulasztásokat. Rögtön itt van pl. az a stratégia, amit többek között Dárdai dolgozott ki, és a magyar futball fejlesztését célozta nagyjából 8-10 éves távlatban, különös hangsúlyt fektetve a fiatalok képzésének megújítására. Ezt a tervet azonban Storck lesöpörte az asztalról. Valószínű, hogy ezzel többet ártott a magyar focinak, mint az Androrra elleni vereséggel. De még ha nem is söpörte volna le az asztalról, ki segített volna a megvalósításban? Az akadémiai képzés fellegvára, a Puskás Akadémia, amelynek felnőttcsapatában pont annyira kevés fiatal szerepel, mint amennyire sok légiós? Az uram-bátyám rendszerben szocializálódó, gazdag-szegény szülő kategóriákban gondolkozó utánpótlás „szakemberek”? A Bognár Gyuri féle zsenik, akik mindig a legjobb érzékkel kritizálják azokat a játékosokat és edzőket, akik képesek kiemelkedni a magyar posványból? A kősziklára építkezés első lépése a teljes megújulás. Olyan emberek keresése, akik dolgozni és fejlődni akarnak, akik számára a jelen és a jövő többet jelent a múltnál. Lehet, hogy kemény talajra nehezebb építeni, de kifizetődő.
A válogatott nagy építőmesterei
Ennek azonban jelenleg még a jeleit sem nagyon látni. A magyar válogatottnál el lehet tusolni a dolgot azzal, hogy megindult a fejlődés, és ez most csak egy pillanatnyi megtorpanás, míg a Lokinál csak annyi történt, hogy kipróbáltunk egy másik utat is, ami nem jött be, de már minden a legnagyobb rendben van. Ideig-óráig lehet húzni ezekkel a hazugságokkal, önámításokkal. Bevallom, tényleg kényelmes, nekem is sokkal jobb érzés csak arra fókuszálnom, hogy milyen jól és tudatosan játszik a DVSC. De mi lesz akkor, ha mondjuk kijutunk a nemzetközi porondra? Megvonjuk a vállunkat, hogy legalább nívósak az edzőmeccsek a bajnokságra? Vagy esetleg van valami elképzelésünk erre az esetre, miként lehetne ebből profitálni? És mi lesz akkor, ha 2020-ban EB-csoportmeccset játszhat Budapesten a magyar válogatott? Minden megoldódik a jövőre nézve? (Abba meg belegondolni is rossz, ha nem jön össze, pedig jelenleg sajnos ez is egy reális forgatókönyv…)
Az elmúlt éveink szurkolóként hihetetlen érzelmi hullámvasutat hoztak, megismertük az eufóriát és a letargiát is. A magam részéről valószínűnek tartom, hogy a következő két-három esztendőnk is valami hasonlót tartogat. Fontos, hogy ezekben az időkben, járjon bármennyire is hasonló vagy eltérő úton a Loki és a válogatott, mindig próbáljunk a dolgok mélyére nézni. Tényleg annyira jó vagy rossz irányba tartunk? A mélyben történnek mindeközben változások? Homokra vagy kősziklára építkezünk?
Ha ezeket a kérdéseket szem előtt tudjuk tartani, akkor nem téveszthetnek meg minket az alternatív valóságok. Éljük meg az örömeinket és fájdalmainkat, de ne nőjenek túl rajtunk, ne uraljanak minket. Reménykedjünk benne, hogy egyszer végre eljön az őszinteség és a feldolgozás ideje, amikor nem menekülünk többet hazugságokba, látszatmegoldásokba. Ennek az egész életnek ugyanis csak így van értelme. Szurkolóként és emberként egyaránt.
Hajrá Loki!
Hajrá Magyarország!
Enderson
