2024. március 2. sokáig emlékezetes marad a Loki-szurkolók életében. Ezen a napon elsötétült az ég, és az apokalipszis lovasai rohantak elő a négy égtáj felől, kivont, lángoló kardokkal. A Nagyerdei Stadion alapzata megrogyott, a lelátók meghasadtak; a nagy riadalomra még a szomszédos állatkert barnamedvéje is felébredt a téli álmából. Ekkor történt ugyanis, hogy a tizedakkora költségvetésből gazdálkodó Mezőkövesd felmosta velünk a padlót hazai pályán, a kiesés szélére sodorva minket. DVSC-Mezőkövesd összefoglaló.
Amennyiben csak a szurkolók élménybeszámolóira hagyatkozva kellene megírnom az összefoglalót, anélkül, hogy láttam volna a meccset és tudnám a pontos számadatokat, biztosan bajban lennék. Nagyjából arra tippelnék, hogy a két évvel ezelőtti 1:4 ismétlődött meg, vagy talán valami annál is csúnyább pofonba szaladtunk bele. Annyira alacsonyan szállnak a „Blagojevic, takarodj!” jellegű kommentek, hogy kizárt dolognak tartanám, hogy ne valamilyen évszázados botrány történt volna; pl. felmosták velünk a padlót, a végére azt sem tudtuk, hol vagyunk. Ha nem ismerném a konkrét kontextust, abban is biztos lennék, hogy a kiesés réme fenyeget minket vagy konkrétan ezen a mérkőzésen el is dőlt negatív irányba a sorsunk.
Valójában annyi történt, hogy tegnap kikaptunk a Mezőkövesd ellen 1:0-ra hazai pályán, ami az aktuális erőviszonyokat tekintve blama, de nem egyedülálló jelenség a futball történelmében. Ennek ellenére ismét elszabadultak szurkolói körökben az indulatok, amiről mindenképp szeretnék írni egy kicsit bővebben. Előtte viszont úgy korrekt, ha elsőként legalább röviden összefoglalom, hogy én miként éltem meg a mérkőzést.
Legfőképp déjà vu érzésem volt. Nagyon sok korábbi Loki-mérkőzés rémlett fel előttem, amikor hazai pályán domináltunk ugyan, de nem tudtunk mit kezdeni az ellenfél bekkelésével, és végül kikaptunk. Nem tagadom, kicsit visszaköszöntek a Pontes-éra hazai mérkőzései is, ahol többször ehhez hasonló módon szenvedtünk 1:0-s vereséget a Nagyerdei Stadionban. De győztes találkozó is jutott az eszembe: a ZTE ellen a szezon elején aratott 1:0-s siker nekem nagyon hasonló volt ehhez az összecsapáshoz, azzal a fontos különbséggel, hogy akkor ott végül mi lőttük a mindent eldöntő gólt.
Egy dolgot viszont nem tudnék ezzel együtt sem mondani: azt, hogy tegnap ismét „Szent Loki” tette volna tiszteletét a Nagyerdő fái alatt. Bár akadt számomra elfogadhatatlan teljesítmény (khmm, Loncar…), de összességében úgy éreztem, hogy a játékosaink akartak, csak nem jött össze nekik semmi. Kifejezetten látványos volt, hogy mennyire könnyen és gyakran el tudunk jutni az ellenfél tizenhatosán belülre (ha ez nem így lenne, akkor mindenképpen taktikai hiányosságokról beszélhetnénk), viszont a kapujuk előtt rettenetesen gyámoltalanok és bizonytalanok vagyunk.
Mindent egybevetve, nekem összességében így sem volt akkora csalódás vagy kijózanító pofon ez a mérkőzés. Érdekes egyébként, hogy talán részben éppen annak a hatására, hogy mennyire más tud lenni ugyanaz a helyszínen és a tv előtt, a szerkesztőségen belül is voltak megélésbeli különbségek. Balage és Csibu egyetértettek pl. abban, hogy ne legyen mérkőzés legjobbja szavazás. Tiszteletben tartva a véleményüket, illetve látva a szurkolók érzéseit, végül tényleg nem írom ki, de saját hatáskörben odaadom a díjat Ojedirannak. Ezen a mérkőzésen (is) – minden hibája ellenére – olyan teljesítményt tett le ugyanis az asztalra mind védekezésben, mind támadásépítésben, hogy nem lenne méltányos vele szemben, ha ezt nem ismernénk el valamilyen formában.
És most térjünk rá a Záró gondolatok részre, melyben talán a szokásosnál is messzebbre fogok elkalandozni, ami miatt elnézést kérek mindenkitől, aki szerint az összefoglalóban leírt betűk is olyanok, mint a kapott gólok: minél kevesebb, annál jobb.
Záró gondolatok:
1. A „nagy kép”
Csibu a hétközi, Fradi elleni kupamérkőzésről írt összefoglalójában már kitért a szurkolói lélektanra. Nem szeretném újból leírni azokat a nagyon fontos gondolatokat, amiket ott megfogalmazott, ezért most egy kicsit más irányból közelítenék a kérdéshez. Bár egy-egy kiragadott meccs sosem ad megbízható képet az egész szezonról, de szeretném most végigvezetni a kedves olvasóinkat az összes eddigi DVSC-Mezőkövesd mérkőzésen, mert talán segíthet tisztábban látni.
DVSC-Mezőkövesd 1:0 (2013.08.04.)
Ez az első, ellenük játszott bajnokink, az utolsó bajnoki címünk idényéből. Szakály megpattanó lövésével nyertünk a 80. percben egy nagyon szenvedős meccsen (idegenben pedig 2:2-re végeztünk). A Mezőkövesd a szezon végén kiesett. Tehát bajnokcsapatként a kieső Mezőkövesddel szemben mindkét mérkőzésünkön vért izzadtunk.
Ez a szezonunk egyébként látszólag a sikerekről, a biztató jövőről szólt: bajnokok lettünk, felavattuk az évek óta várt, új, gyönyörű stadionunkat (de csak a szezon végén, így ezt az egy Mezőkövesd elleni bajnoki találkozót még az Oláh Gabin játszottuk). A keret ugyanakkor már ekkor is foghíjas volt, és látszódtak a repedések jelei, és inkább a múlt csapatának utolsó nagy dobása volt ez, mint a jövő együttesének első szárnybontogatásai.
DVSC-Mezőkövesd 0:0 (2016.11.05.)
A Pontes-éra egyetlen hazai Mezőkövesd elleni mérkőzése. Végig domináltunk, helyzetek tömegét hagytuk ki, a kövesdiek a kapunkig sem nagyon tudtak eljutni, de nem sikerült begyötörni a győztes gólt.
Hadd álljon itt pár név az akkori kezdőcsapatunkból: Völgyi, Filip, Holman, Sekulic. El tudjuk képzelni, hogy ilyen játékosok alkossák ma is a kezdőcsapatunkat? (Holman esetében nem a futballtudását éri a kritika.) Mostanában még ha be is kerülnek a keretbe és a csapatba olyanok, akiknek nincs ott keresnivalójuk, akkor is többnyire hamar kikopnak és távoznak.
DVSC-Mezőkövesd 1:2 (2017.07.15.)
Ez a mérkőzés talán Nagy Sanyi borzalmas bemutatkozásáról (mikor kisétált a labdával a kezében a tizenhatoson kívülre, majd a megítélt szabadrúgásból gólt kaptunk) maradhatott meg a legtöbb szurkoló emlékezetében. Mindenesetre az egy félidőt emberhátrányban játszó Mezőkövesd győzelme a játék képe alapján nem volt érdemtelen.
Indokolt, hogy a Herczeg Bandi által pályára küldött kezdőcsapatunk névsora teljes egészében itt álljon, annyira „gyönyörű” (és ez értelemszerűen a legkevésbé sem az ő kritikája): Nagy – Kuti, Mészáros, Szatmári, Ferenczi – Filip – Jovanovic, Holman, Tőzsér, Sós – Takács. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez minden idők egyik leggyengébb Lokija (és kezdőcsapata) volt, még az NB II-es csapatunk is veretesebb névsort tudott a pályára küldeni ennél. Ebben az időszakban láthattuk igazán, miként lehet megutáltatni a szurkolókkal a „helyi kötődésű játékosokból álló csapat” mottót. A jövőkép pedig nagyjából annyit jelentett, hogy éljük túl valahogy, majd Herczeg Bandi megoldja. Ez évről évre egy ideig sikerült is ugyan hatékony célfocival, de közben szép csendben száguldottunk a szakadék felé.
DVSC-Mezőkövesd 2:3 (2018.03.17.)
Itt már egy Könyves, Bódi, Varga Kevin hármasnyival értelmezhetőbb volt a kezdőnk, mégsem lett kedvezőbb a végeredmény: bár az elején Könyves bombájával még vezettünk, de aztán gyorsan összehoztunk 3 kapott gólt, és így már csak a szépítés jött össze.
Hiába voltunk tehát csodával határos módon versenyben a dobogóért ebben a szezonban, mégsem sikerült két meccs alatt egyáltalán pontot szereznünk a Mezőkövesd ellen. A kezdőcsapatunkban pedig – a fent említett javulás ellenére – még mindig olyan húzónevek fociztak hétről hétre, mint pl. a Bényei, Kinyik, Szatmári, Barna védőnégyes, vagy éppen Takács és Tőzsér (akinek Holmanhoz hasonlóan nem a képességeivel volt a gond).
DVSC-Mezőkövesd 1:1 (2018.07.28.)
A helyzetek alapján kiegyenlített mérkőzés volt, ahol végül Kinyik szöglet utáni fejesével tudtunk pontot menteni. Herczeg András harmadik Mezőkövesd elleni hazai mérkőzésén megszerezte az első pontját.
A kezdőcsapatunk némi minőségbeli javulást itt is fel tudott mutatni (pl. Kusnyír Erik), de azért hangosan felolvasni nem merném, nehogy megidézzek valami ártó szellemet.
DVSC-Mezőkövesd 1:0 (2019.03.09.)
Ebben a szezonban is dupláztunk a Nagyerdei Stadionban, és egy elképesztően unalmas mérkőzésen végül ismét Kinyik bizonyult a nyerőembernek: valahogy végre sikerült kiszenvedni egy győzelmet is hazai pályán a matyóföldiek ellen Herczeg Andrással a kispadon.
Azóta is érthetetlen, miként tudtunk ezzel a kerettel a dobogóra odaérni, és talán nem véletlen, hogy az azt követő évben annyira nagyot zuhantunk a realitások talajára…
DVSC-Mezőkövesd 1:3 (2020.02.15.)
Sajnos a jó széria nem tartott ugyanis sokáig, és a következő szezonban, Vitelki irányításával már újabb fájó élmények értek minket a Mezőkövesd ellen. Bár az első 30 percben egész jól játszottunk, de utána úgy húzott el 3 góllal a vendégcsapat, hogy az még lehetett volna több is (tény ugyanakkor, hogy voltak megkérdőjelezhető játékvezetői döntések). A végén még szépítettünk, de így is eléggé megalázó vereséget szenvedtünk.
Pár név a kezdőből: Habovda, Szatmári, Csősz. Ilyen kaliberű játékosok fértek be a kezdőnkbe, így a peches körülményekkel és a rossz döntésekkel karöltve eljött a mélypont: az idény végén a DVSC kiesett a másodosztályba.
DVSC-Mezőkövesd 1:4 (2022.02.12.)
A feljutás utáni szezonban szintén egy meccs jutott hazai pályán a kövesdiek ellen, Carrillo irányításával. Bár az első félidőben jobbak voltunk, és 1:1-gyel vonultak a csapatok az öltözőbe, a fordulás után a vendégek kitömtek minket. Lényegét tekintve tehát megalázó, nehezen megmagyarázható vereséget szenvedtünk, úgy, hogy a végeredmény még inkább ránk nézve volt hízelgő.
A szezonunkat végül Carrillo hatékony célfocija megmentette ugyan és meglett a bennmaradás, de nagyjából arra készülhettünk, hogy éveken át ebben a szerepben ragadunk: a csapat, amely megpróbálja bármilyen focival elérni az élvonalbeli tagságának megőrzését. Ezen túlmutató koncepció legfeljebb óvatos mondatokban létezett.
DVSC-Mezőkövesd 1:0 (2022.11.09.)
Sokáig emlékezetes mérkőzés marad ez a Mezőkövesd elleni győzelem, amelyet már a jelenlegi tulajdonosi körrel, Blagojevic irányítása alatt arattunk. A találkozó ugyan kevés helyzetet és szenvedős focit hozott, de a végén Sós Bence hosszabbításban szerzett, három pontot érő találata katartikus élményt jelentett.
Ekkor még egy eléggé kiforratlan, nyári (be nem vált) pánikigazolásokat tartalmazó keretünk volt, de már kezdett körvonalazódni, hogy mit akarunk játszani, és az is, hogy milyen posztokon kellene ehhez erősíteni.
DVSC-Mezőkövesd 3:1 (2023.07.31.)
Az idei szezon nyitófordulójában is sikerült Blagojevic irányításával legyőznünk a Mezőkövesdet. Ez a mérkőzés talán leginkább Loncar legjobb DVSC-ben lejátszott mérkőzéseként maradhat emlékezetes, különösen is az elképesztő bombagólja miatt.
A keret és a csapat játéka addigra egészen jól összeállt, és nagyjából minden posztra volt legalább két azonos vagy közel azonos képességű játékosunk. Emlékszem, hogy a találkozó után Csibuval azt találgattuk, hogy vajon miként lehet reálisan értékelni a játék összképét úgy, hogy még nem tudjuk, ez a Mezőkövesd idén mennyire lesz erős. Végül az a forgatókönyv jött be, hogy egy masszív kiesőjelölt csapatról beszélhetünk, de az elmúlt sok év hazai mérkőzései után ezzel együtt sem lebecsülendő az, amit tavaly júliusban a meccsen láthattunk.
És hogy mi következik ebből a hosszú áttekintésből? Egyrészt az, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Mezőkövesddel játszott hazai mérkőzéseinken folyamatosan szenvedünk. Még amikor a „csúcson” voltunk, akkor sem tudtunk hengerelni ellenük, ellenben számos fájó és megalázó vereségbe szaladtunk már bele. Ezekhez képest a tegnapi találkozó legfeljebb a középmezőnybe tartozhat.
Másrészt nézzük meg egy kicsit más irányból is a kérdést. Annak ellenére, hogy a hétközi kupaforduló miatt kvázi a B csapatunk kezdte meg a mérkőzést, még így is az egyik legerősebb kezdőt tudtuk felrakni a pályára az elmúlt kb. 10 évet vizsgálva. Hol van már a 2017-es, botrányos névsor? Akik akkor kezdők voltak, 1-2 kivételtől eltekintve talán a kispadunkra sem ülhetnének le jelenleg. (És akkor még arról nem is beszéltem, hogy bizonyos játékosaink milyen hozzáállással vették fel hétről hétre a piros-fehér mezt… Ahhoz képest tegnap fényévekkel jobb volt a helyzet, még ha az előző szezonban mutatott attitűdtől el is maradunk sajnos.)
Amikor tehát látjuk vágtatni az apokalipszis lovasait a Nagyerdei Stadion körül, gondoljuk végig, mekkora hadsereg özönölhetett volna ugyanezzel a mércével mérve pár évvel ezelőtt. A nagy képhez ugyanis hozzátartozik, hogy ezúttal még a vereség után sem kiesési gondokról beszélhetünk (12 pontra vagyunk a veszélyzónától), hanem arról, hogy elúszott a dobogó. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, arról írok a következőkben.
2. Most kezdődik a szezon érdemi része
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ezen a héten eldőlt, hogy pontosan miért is harcolhatunk a szezon hátralévő részében. Semmiért. Tudom, hogy ez a kijelentés szöges ellentétben áll látszólag a cikk eddigi hangvételével, és azzal az állítással is, hogy most kezdődik a szezon érdemi része, mégis, tényszerűen nézve jelenleg egy klasszikus középcsapati státuszba kerültünk. Messze van a dobogó és a kiesés is, a kupában pedig már nem állunk.
Fel kell viszont mindenekelőtt tenni magunknak a kérdést, hogy ez tényleg akkora tragédia-e. Legelőször is itt a helye a számvetésnek az elvárásainkat illetően. Kezdem én, aki a szezon elején bajnoki címet tippeltem. Azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy nem ezzel a jóslatommal fogom elnyerni a 2023. évi Nostradamus-díjat, de mindenképp szeretném mellérakni az indokolást is, amit pont a Mezőkövesd elleni 3:1-ről szóló összefoglalómban írtam:
„Az a bronzérem anno egy brutálisan kifutott eredmény volt, és nem csupán a csúcsot jelentette, amit elérhettünk, hanem jó pár lépéssel konkrétan felette is jártunk. Most pedig azt érezhetjük, hogy ez egy tudatosan felépített munka gyümölcse, és a sikerrel tettünk egy újabb lépést ugyan, de ez csak annak a fantasztikus útnak, amin járunk, egy újabb emlékezetes lépcsőfoka. Legyen szó akár a tavalyi bronzról, akár a a tegnapi sikerről.
Ez az a különbség, ami miatt (nem meg az irracionális megérzéseimet követve) a szezon előtt a Loki bajnoki címére tippeltem. Pár félreértést szeretnék elkerülni: nem gondolom, hogy ez reális elvárás lehetne a klub és a csapat felé, és a részemről nem is az, inkább csak az eddig elvégzett munka elismerése. Ezzel a tippel csupán azt állítom, hogy ez a klub – a szurkolók, a játékosok, a klubvezetés és a szakmai stáb – képes lehet arra, hogy valami nagyot alkosson. Ehhez persze kell a csillagok együttállása és az, hogy minden összejöjjön, de a fociban meghatározott időközönként mindez benne van a pakliban, és talán most jöhet el az a szezon, amikor nem a papírforma érvényesül. Nem biztos, hogy ez így lesz (sőt, az a valószínűbb, hogy nem történik ilyen csoda), és nem is szabad ezt nyomásként vagy elvárásként megélni. A futballban is, akárcsak az életben, bármikor beüthet valami váratlan: egy sérüléshullám, egy mentálisan rosszul kezelt hullámvölgy, külső negatív tényezők, és máris elérhetetlen távolságba kerülhet akár a dobogó is. Nekem éppen ezért egyetlen elvárásom van a csapattal szemben: mindig lássam azt a hozzáállást, ami Blagojevic érkezése óta – korábban elképzelhetetlen módon – alapállapot lett. Azt, hogy nincs alibi, mindenki odateszi magát, és akkor is becsülettel dolgozik a csapat, ha nem sikerül olyan jól a meccs. Ha ez így marad, a többi nem érdekel. De ez a csapat megérdemel minden egyes sikert és jó eredményt, mert rászolgálnak az elvégzett munkával.
Ebből a mérkőzésből is felesleges messzemenő következtetéseket levonni, legfeljebb csak annyit érdemes megjegyezni, hogy ez a Mezőkövesd nem tűnt gyengébbnek, mint tavaly, védekezésben legalábbis semmiképpen, így értékes három pontot szereztünk. Semmivel sem reálisabb vagy elvárhatóbb ennyi alapján sem a dobogó, sem valami még merészebb cél elérése, és nincs is értelme ilyenekről beszélni (én is csak azért tippeltem azt, amit, mert valamit muszáj volt). Blagojevicnek ebben is teljesen igaza van: mindaddig, ameddig a csapat fejlődik, minden rendben van, és ehhez képest az aktuális eredmény is csak másodlagos.”
Végül ebből a gondolatmenetből sajnos az a forgatókönyv jött be, amikor felsoroltam, milyen körülmények miatt kerülhet adott esetben elérhetetlen távolságba még a dobogó is. Tényleg jöttek durva sérüléshullámok, mentálisan rosszul kezelt hullámvölgyek, külső negatív tényezők (főleg Fejér megye területén furcsák a légköri viszonyok). És van úgy, hogy egy idény elúszik ezeken a dolgokon, mint arról sok, nálunk lényegesen nagyobb klub is tudna mesélni.
Az, hogy egy szezon félremegy, még nem tragédia. Nem reális elvárás ugyanis a szurkolók részéről egy csapattal, klubbal szemben, hogy az mindig a topon legyen, mindig mindent kimaxoljon. Különösen nem ez egy olyan Loki esetében, amely az elmúlt 10 évben nagyon nagy mélységeket járt meg, és iszonyat nehéz helyzetből kapaszkodott vissza. Viszont az annál fontosabb, hogy látszódjon a tudatos és elkötelezett építkezés, a vágy a fejlődésre, legyen szó akár a vezetőségről, akár a szakmai stábról, akár a játékosokról.
Eredmények szempontjából elment ugyan a szezon, de számomra, szurkolóként ez adott esetben beleférhet. Hosszú távú célként ugyan érdemes az állandó nemzetközi kupaszereplést kitűzni, de egyetértek Makrayval, mikor azt mondja, hogy még nem tartunk ott a folyamatban, amikor ez már reális elvárás lehet. Az idény hátralévő részének számomra ugyanakkor három okból is hatalmas tétje van.
Az első tét: profizmus vagy amatőrség?
Kezdjük az elsővel: fontos lenne, hogy a szezon végén úgy tudjunk visszatekinteni összességében az elmúlt bajnoki kiírásra, hogy az elkötelezett hozzáállás és a profizmus minden nehézség ellenére tényleg alapállapottá vált a klubnál. A szezon elején a már idézett összefoglalómnak azt a címet adtam, hogy „A Nagyerdő fái alá beszökött a profizmus”, mert úgy éreztem, hogy ebben hatalmas változás tapasztalható a korábbi időszakokat illetően. A nehezebb idők ugyanakkor próbára teszik, hogy a már elért eredmények mennyire állnak stabil lábakon, és több tekintetben is mutatkoznak repedések a talapzaton. Rosszul dönteni mindig lehet, ez az emberi lét velejárója, viszont a hozzáállásban, elkötelezettségben nem lehet lejjebb adni a szintet, márpedig voltak játékosok és mérkőzések, akik és amik esetében nem teljesült 100%-osan ez az elv (és még nem is feltétlen a tegnapi találkozóra gondolok elsősorban). Számomra a profizmus főként azt jelenti, hogy mindenki maximális erőbedobással törekszik arra, hogy a legjobbját nyújtsa, akkor is, amikor ez éppen nem megy a szekér vagy nehézségek adódnak, sőt, olyankor még inkább. Mindezek miatt kulcskérdés a csapat és a szakmai stáb számára, hogy a szezon végére mentálisan megerősödve tudunk-e kijönni a hullámvölgyekből, függetlenül attól, hogy ez pontszámban és helyezésben mit jelent, és ismét egy olyan csapatunk leszünk-e, amely – formától és aktuális helyzettől függetlenül – minden egyes mérkőzésre úgy fut ki, mintha az életéért küzdene. Mivel ebben a szezonban nem mindig hozza a csapat ezt az elvárást (bár így is lényegesen jobb a helyzet, mint a megelőző szezonokban), elengedhetetlen a probléma gyökerének mélyére ásni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a szurkolói elégedetlenség egyik legjobb ellenszere is az, ha legalább a hozzáállást nem érheti kritika.
A második tét: a jövő megalapozása
Az előző részben, a profizmus kapcsán főként a szakmai stábra és a játékosokra fókuszáltam, de a jövőképünk, identitásunk kialakítása szempontjából a klubvezetésnek is érdemes lehet pár kérdést átgondolnia. Elsődlegesen azt, hogy csupán a „potenciál” fogalmára és kritériumára lehet-e építeni egy teljes modellt. Ha megnézzük a külföldi mintákat, azt láthatjuk, hogy az ambiciózus nevelőklubok (pl. holland sztárcsapatok) úgy építik fel és értékesítik évről évre a tehetségeket, hogy közben van egy idősebb, rutinosabb játékosokból álló gerince a csapatnak. Bár ez részben nálunk is adott (pl. Dzsudzsák, Megyeri, Ferenczi, Szécsi), de igazolni csak fiatal játékosokat szoktunk, holott nem biztos, hogy az adott posztra feltétlen találunk ideális és elérhető jelöltet a keresett paraméterekkel. Különösen igaz lehet mindez a csatár pozíciójára, ahol néha épp az adja a hatékonyságot, hogy már x év az adott játékos mögött áll, és ez alatt kellő rutint és higgadtságot szerzett. Szükséges tehát megtalálni az egyensúlyt a piaci alapon működő nevelőklubi modell és az eredményekre is hangsúlyt helyező, ambiciózus célkitűzések között.
Érdemes lehet emellett a kiválasztási folyamatokon is finomhangolni, mert az látszik, hogy miközben a védekező játékosok leigazolása kifejezetten hatékonyan történik (szerintem a sikerkorszakunkban is megállta volna a helyét a mostani, védekező felfogású játékosaink jelentős része), addig a támadók (szélsők, befejező csatárok) közül alig vált be egy-két játékos. Itt érdemes lehet ismét visszautalni a „potenciál” szóra: vagy szerezni kell olyan játékost, aki már kellő rutinnal rendelkezik és képes hatékonyan gólra váltani a helyzeteket és mellé felépíteni a fiatalokat, vagy több, különböző profilú fiatalt szerződtetni, akik kapcsán legalább válogatni tud az edző. Szélsők terén ez még nagyjából működik is (bár ott is nagyon hiányzik valaki, akiben megvan a gyilkos ösztön), a középcsatároknál viszont előre lehetett látni, mekkora gondokat tud majd okozni, ha nem sikerül Babunski (és Mance) pótlása, és ez rá is nyomja a bélyegét a szezonunkra. Nyáron muszáj lesz újraépíteni ezeket a posztokat, mind mennyiségben, mind minőségben.
Blagojevicre és stábjára pedig az a nehéz munka vár, hogy miként lehet megújulni és hatékonyabbá válni az identitás megőrzése mellett. Én a magam részéről alapvetően nyitott vagyok ugyan arra az edzői mondásra, hogy a tizenhatoson belül már a játékosok egyéni képességei döntenek, de úgy gondolom, különféle mankókat az edzők is adhatnak a csapatnak a nehéz periódusokra. Ha más nem, ilyen lehet a pontrúgások hatékony begyakorolása, ami éppen a betömörülő védelmek ellen az egyik csodafegyver, márpedig mostanában mi ilyenekkel találjuk szembe magunkat. Az előző szezonhoz képest ebben egyértelműen van egyfajta visszaesés, és úgy érződik, mintha nem tulajdonítanánk kellő jelentőséget egy-egy szögletnek vagy szabadrúgásnak (mint ahogy ezzel kapcsolatban a Fradi elleni büntetőpárbajra való felkészültségünket érő kritikákat is jogosnak tartom). Pedig az idei Arsenal példája eléggé jól megmutatja, milyen gyilkos fegyver tud lenni a pontrúgások hatékony begyakorolása, és pusztán ezzel mekkora mértékben javítható egy csapat eredményessége.
A szezon hátralévő része mindenesetre lehetőséget ad a kísérletezésre, akár csapatszinten, akár az egyének terén. Be lehet tétmeccseken gyakorolni új taktikai elemeket, beépíthetővé válnak új játékosok. De…
A harmadik tét: a szurkolói lélektan átalakulása
… ehhez az kell, hogy mi, szurkolók nagyon máshogy kezdjük el nézni a dolgokat. Ahogy Csibu is írta a legutóbbi összefoglalóban: vegyük tudomásul, hogy jelenleg egy középcsapat vagyunk, tehát pont ott állunk és járunk, ami a realitás. Még ha egy ambiciózus középcsapat is vagyunk, amely szeretne feljebb jutni, az is időbe telik, és nem csettintésre megy.
A szurkolókat olvasva viszont én az elmúlt hetekben teljesen összezavarodtam. Az csak egy dolog, hogy a tegnapi mérkőzés után olyan kommentek tömegével találtam szembe magam, amiket még a két évvel ezelőtti 1:4 után is erősen túlzónak éreztem volna. Még nagyobb bajom viszont, hogy kezdem elveszíteni a fonalat, ki is a hibás és aktuálisan kit kell utálni.
– Azt érteni vélem, hogy elsődlegesen Blagojevicet, akinek „ideje már a két éve tartó semmit megköszönni”. Feltételezem, ebbe a semmibe beletartozik a tavalyi dobogó, a sok emlékezetes mérkőzés, vagy éppen az, hogy a „semmihez sem értő szakértők” (nem Simek Petire és társaira, hanem pl. a bunteto.com szerkesztőire gondolva) szerint is a Loki játssza a legmodernebb és legkulturáltabb focit. Tudom, itt Debrecenben a modern foci ellenség: konstans 4-4-2 kell csupa saját nevelésű focistával (csak ne Ferenczinek, Szatmárinak, Kinyiknek, Sósnak, Szécsinek stb. hívják az adott játékost), és 90 percen át tartó, lehengerlő támadófocival.
– Ha jól értem, aki szerint nem Blagojevic a hibás, az jellemzően úgy gondolja, hogy sokkal inkább a klubvezetés. Egy ilyen használhatatlan kerettel ugyanis más sem tudna csodát tenni. Legalább lenne újra egy Verpeczünk, egy Takácsunk, egy Völgyink, egy Filipünk vagy egy Truljicunk! De sajnos csak Megyeri, Pellumbi, Domingues és Bárány jutott nekünk.
– Ami a játékosokat illeti: én tavaly lemaradtam ott, hogy Babunski egy csetlő-botló, szerencsétlen valaki, aki csak Báránytól veszi el a játéklehetőséget. Aztán ahogy látom, idén meg Bárány az, akiből sajnos sosem lesz értelmes játékos, hiába a mi kutyánk kölyke, és a pálya közelébe sem lenne szabad engedni. Mance létezése szurkolói berkekben a távozásáig nem vetett nagy hullámokat, nem nagyon követelte őt senki a csapatba, azóta viszont mindenhol azt olvasom, mekkora hiba volt elengedni. (Egy olyan játékost, aki nem akart maradni.)
– Dzsudzsák is visszatérően megkapja, hogy egy példakép nem ilyen. Talán most épp nem ez a fő trend, de várom, mikor pár hét múlva megint erről olvashatok majd. Szerintem is fontos dolog, hogy megtaláljuk az alibiző játékosokat a csapatban, és hát persze ki mást is lehetne itt említeni, mint Balázst…
Mindenkitől elnézést kérek, akit a fentiek nem érintenek. Hála Istennek, akadnak olyan szurkolók (mindig nagy örömmel látom őket a hozzászólóink között), akik racionálisan, érvekkel alátámasztott jobbító jellegű kritikával élnek. Akik tényszerűen ki tudnak emelni problémákat (félreértés ne essék, akár a klubvezetés, akár Blagojevic munkája, akár a játékosaink teljesítménye kapcsán van mit elemezni), de nem egy-egy mérkőzésen, befelé vagy kifelé pattanó labdán múlik az összképről alkotott véleményük. A legkevésbé sem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs helye a kritikának, mivel hatalmas tévedés az a felfogás, miszerint a szurkolónak mindent le kell nyelnie, és neki az a „feladata”, hogy mindig, minden körülmények között buzdítsa a csapatát. Nem, semmiképp, sőt: a klub van a szurkolókért, és nem fordítva.
Viszont azt is látni kell, hogy azzal, amikor nem nézzük a nagy képet, azt, hogy honnan hová jutottunk el, mik a céljaink, kik is vagyunk reálisan, a saját dolgunkat nehezítjük meg, legyen szó akár a magánéletünkről, akár a klubhoz való viszonyunkról. Jelenleg a szurkolók többsége azt hagyja figyelmen kívül, hogy a klubvezetést és a szakmai stábot is nagyrészt olyanok alkotják, akiknek láthatóan ez az életük. A sokat kritizált Blagojevic a focival kel és fekszik, folyamatosan képezi magát, konkrét elképzelései vannak, és mindent ennek rendel alá az életében. Lehet, hogy ezzel együtt nem ő bizonyul majd hosszabb távon a megfelelő választásnak, de elkötelezett, fanatikus, profi edző. Ha minden játékosunk fele annyit tenne bele a pályafutásába, mint ő az edzői munkájába, biztos, hogy már most sokkal előrébb tartanánk. Ez az attitűd és az eddigi eredmények sokkal több türelmet és bizalmat indokolnának. A mézeshetek elmúltak, most a nehézségekkel szembesülés időszakát éljük. A következő szezon lehetne igazán a vízválasztó, amely megmutatja, hogy sikerült-e tanulni a kudarcokból, fejlődni a hibákból és megtalálni az utunkat, vagy esetleg tényleg váltásra van szükség.
Ilyen szurkolói környezetben viszont nem lesz tér és lehetőség ennek a racionális mérlegelésére és eldöntésére, ami baj. Mindenki azt harsogja, hogy Blagojevic takarodjon, mert kikaptunk a Mezőkövesdtől hazai pályán, meg mert kiismerték a játékunkat, és ha így folytatjuk, még a végén kiesünk. Ebben a közegben, hangulatban pedig akkor is szinte lehetetlen megújulni, ha arra egyébként képes lenne az érintett. Bizalom és türelem nélkül semmit nem lehet felépíteni. A Szima-éra végén, a hanyatlás éveiben a szurkolók éveken át tűrték, hogy semmibe vegyék őket, hogy nevetséges játéktudású vagy felháborító hozzáállású játékosok tömege húzza fel magára a Loki mezét. Éveken át hallgattunk bullshit nyilatkozatokat, nevetséges kifogásokat. És a többség csendben tűrte, mert legalább a mi kutyánk kölykei szartak a fejünkre. Most itt egy edző, aki tudja elismerni, ha hibázott, tud bocsánatot kérni. Nem azzal kezdte most sem az interjút, hogy nehéz volt a levegő, meg lejtett a pálya, és még a fáradtságra vonatkozó alákérdezésnek sem ült fel, hanem elnézést kért, és elmondta, hogy ez nem volt rendben.
Az elmúlt időszakban szerintem is sok részletkérdésben hozott rossz döntéseket Blagojevic. Én sem vagyok maradéktalanul elégedett a klub átigazoláspolitikájával. Én is szeretnék tisztábban látni a tulajdonosi hátterünket és anyagi lehetőségeinket illetően. Abszolút el tudom képzelni, hogy idővel el kell majd küldeni Blagojevicet, mert nem tudunk máshogy megújulni, és ilyenkor ez az edzők sorsa. De személy szerint felháborít, amikor azt látom, hogy habár bizonyos emberek tényleg azon vannak, hogy előrejusson a Loki, mégis olyan kritikacunami zúdul rájuk, amire minden esetleges hibájukkal együtt sem szolgáltak rá, és amilyet az elődjeik ennél sokkal rosszabb helyzetben és munkával sem kaptak meg.
Ahhoz, hogy tényleg feljebb kerüljön ez a klub, reálisan kell tudnunk látni: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Ezen a skálán szerintem még jócskán a „Hajrá, Loki!” és a „Mindent bele!” résznél tartunk, nem pedig a „K*rva gyenge!” és a „Takarodjatok!” etapnál.
Úgyhogy jövő héten is hajrá, Loki!
Enderson
