A foci iránti rajongás általában valamilyen nagy esemény kapcsán alakul ki az emberekben. Egy BL döntő, egy EB döntő, vagy épp egy emlékezetes világbajnokság az, amit először lát az ember az életében – jellemzően még gyerekként – ami után beleszeret a sportágba, adott esetben kedvenc csapatot is talál magának. A közelgő focivébé kapcsán arra kértem admin társaimat, hogy elevenítsék fel, melyik volt számukra a legemlékezetesebb világbajnokság, mi miatt emlékeznek rá szívesen, és mi volt az első meghatározó élményük a vb-k kapcsán.
JuveFan1897
A foci iránti szeretetem 2003-ban alakult ki, tehát nem köthető Világbajnoksághoz, a 2002-es tornát még nem követtem figyelemmel, bár emlékképek vannak a fejemben a vasárnap ebédidőben játszott német-brazil döntőről. Így aztán nekem a 2006-os vb volt a „debütálásom”. Addigra már meg volt, hogy kinek szurkolok, hiszen nemzetközi színtéren a Juventus és az olasz foci, ebből adódóan az olasz válogatott volt a favoritom mindig is. A 2004-es EB-t nagy csalódásként éltem meg, és igazságtalannak tartottam azt, ahogy elbánt a két északi csapat a Squadra Azzurrával. Az előző vb-ről pedig szintén meglehetősen bicskanyitogató körülmények között búcsúztak az olaszok, még ha én személy szerint nem is éltem át azt. Így aztán a 2006-os vb előtt nem igazán voltak nagy elvárásai az olasz fanatikusoknak.
Aztán szép sorban jöttek a meccsek, Ghánát magabiztos játékkal verték a nyitómeccsen az olaszok, ezt követően jött egy tipikus olaszos döntetlen az USA ellen, ahol De Rossit kiállítás miatt elég hosszú időre el is vesztették a kékek. Ja és ezúton köszönöm Zaccardonak az öngólt és a pocsék játékot az első két csoportmeccsen, hiszen így kerülhetett be Fabio Grosso a kezdőcsapatba. A csehek elleni ki-ki meccset simán behúzták Lippiék, majd jöhetett az egyenes kieséses szakasz. Az ausztrálok elleni nyolcaddöntő ismét szenvedés volt, de megint olaszosan nyerték meg a meccset egy hajrában kiharcolt büntetővel. Az olasz-ukrán negyeddöntő a legsimább meccse volt az Azzurinak a tornán, ezt követően pedig következett az igazi nagy falat, a házigazda németek elleni elődöntő. Ismét underdogként kezelte mindenki az olasz válogatottat, de Cannavaroék nem ijedtek meg. A rendes játékidőben Buffon parádéját láthattuk, nem esett gól, jöhetett a hosszabbítás. Ezt sosem fogom elfelejteni. Marcello Lippi tisztában volt vele, hogy a németek ellen nincs esélye az olaszoknak büntetőpárbajt nyerni (emlékezetes volt Lehmann argentinok elleni kis cetlije, amit a sportszárából húzott elő a rúgások előtt – a németek mindenkiből alaposan felkészültek). Úgyhogy a vezetőedző a hosszabbításban beküldte az összes támadóját a kispadról, és négy csatárral rohamoztak az olaszok. Ennek meg is lett az eredménye, Grosso bevágta a 119. percben az extázisba repítő találatot, majd Del Piero megadta a kegyelemdöfést is. Ezt a fajta tökösséget hiányolom az olasz fociból, és Lippin kívül nem is emlékszem, hogy bárki más hasonlót mert volna lépni ilyen kiélezett szituációban. A döntőben megismétlődött a 2000-es EB finálé párosítása, Olaszország – Franciaország. Ekkor már senki nem nézte le az olaszokat, és egy igazi ki-ki meccsre volt kilátás a döntőben.
És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért számomra ez lesz minden idők legemlékezetesebb foci vb-je, amit majd csak az tud túlszárnyalni, ha egyszer a magyar válogatottnak szurkolhatok személyesen egy vb-n. A döntő idején pont Olaszországban nyaraltam a családdal az észak-olaszországi Alassioban, ami nem mellesleg a francia határhoz is közel van. Az elegáns kis hotelben már órákkal a meccs előtt berendezték a teraszon a nagyképernyős TV-t és a kanapékat, a vendégek többsége nyilván olasz volt, így mindenki várta már a kezdést. A döntő nem kezdődött jól, egy vitatható bírói döntés után az utolsó mérkőzését játszó Zidane panenkázta be a megítélt büntetőt. Sokat nem kellett várni az egyenlítést, a döntő másik főszereplője, Materazzi fejelt gólt egy szöglet után (talán az egyetlen Inter játékos, akit kedveltem valaha). Innentől emlékképeim vannak a meccsnézésből, Toni meg nem adott gólja, Buffon hatalmas védései a hosszabbításban, aztán persze a legendássá váló fejelés, ami Zidane pályafutását méltatlan módon zárta le.
Következett a büntetőpárbaj, ami előtt valamiért nagyon magabiztos voltam, és tudtam, hogy ezt nem bukhatják el az olaszok. Lippiék nagyon felkészültek a büntető rúgásokra, az összes rúgó magabiztosan értékesítette a sajátját a negyedik körig, a franciáknál pedig stílszerűen az a Trezeguez rontott, aki hat éve berúgta az EB győzelmet érő aranygólt. És ekkor jött Fabio Grosso büntetője, a köztudatba 29 (!) évesen berobbanó balbekk higgadtan berúgta a büntetőjét, és ekkor megőrült mindenki. De tényleg mindenki. A szálloda vendégei, alkalmazottai, mindenki. Óriási ünneplés kezdődött, a kis üdülőfaluban hemzsegtek az emberek az utcákon, hosszú órákon keresztül őrjöngő, kiabáló, ünneplő, az autók dudáját örömükben féktelenül nyomkodó embereket lehetett látni szerte a környéken. Így aztán az élmény kétszeres: amellett, hogy kedvenc csapatom nyert, mindezt az ő hazájukban ünnepelhettem az olasz emberekkel. Ehhez hasonló élményt csak a 2016-os EB tudott nyújtani, de az már egy másik történet… Ezek után talán érthetitek, hogy miért nagy szívfájdalmam, hogy az idei vb-re nem jutottak ki az olaszok.
Enderson
Alapvetően azt gondolom, hogy az évezredforduló környéki válogatott tornák óta csak romlott ezen események színvonala, így a kedvenc vb-m is ekkorról kerül ki. Bár már a ’98-as tornát is néztem kisgyerekként, az első olyan, amit igazán aktívan nyomon követtem, az a 2002-es torna volt. Ekkor a 10. életévemben jártam, és már jócskán megcsapott a foci szeretetének a szele.
Csibu
Talán nincs más olyan sportesemény (az olimpia négyévenkénti sportág-összegyűjtésén kívül), melyre annyira sok időt kellene várni, mint a foci világbajnokság. Négy év rengeteg idő. Gondoljunk csak bele, teljes életünk során 12-16 világbajnokságot láthatunk összesen. Ez azt jelenti, hogy rendkívül kiváltságosak azok a csapatok és labdarúgók, akik ott lehetnek és rendkívül kiváltságosak azok a szurkolók, akik élőben nézhetik.
Az első vb-m a 2002-es rendezés volt (bár a ’98-ast is láttam, akkoriban még sokkal jobban képes volt megmozgatni a Határok nélkül vetélkedője), melynek minden meccsét megnéztem, igazi futballünnep volt. Még egy saját kis albumot is készítettem róla újság- és képkivágásokkal, statisztikákkal, gombfocin mindig lejátszottam előtte az aktuális ütközetet és próbáltam minden mérkőzésen keresni olyan játékost, vagy országot, akinek szívesen szurkolok. Nagy szívfájdalomként éltem meg Korea előretolását és azt, hogy pont két, általam kevésbé favorizált csapat, a német és a brazil jutott a döntőbe. Ennek ellenére emlékezetes maradt, hiszen „az első” mindig emlékezetes.
A labdarúgó világbajnokságnál van nagyobb sportesemény (Olimpia), érdekesebbet viszont keresve sem találni. Bár magyarként személyesen nem vagyok érintett a vb-ken (és soha nem is leszek), mégis kiemelt érdeklődéssel várom mindig a következőt.
Mint ahogy azt páran tudjátok, nemcsak hogy viszonylag fiatal vagyok, de ez az egész fociszeretet nálam alig 8 éve tart: éppenséggel pont a dél-afrikai vb-vel kezdődően. Így aztán ha meg kellene mondani, melyik volt a kedvenc világbajnokságom, azok közül, amiket végigkövettem, csak 2 induló van. A dél-afrikai és a brazíliai tornák közül az utóbbit favorizálom. Minden egyes percét élveztem és egy percig se unatkoztam rajta.
Számomra az ideális vb megfelel a következő kritériumoknak:
- Borul rajta a papírforma: legyenek óriásölések, verje ki a kiscsapat a nagyot, maradjon el a kiélezett taktikai csata és verje agyon egyik a másikat. ’14-ben a címvédő spanyolok nem mentek tovább a csoportból, a D-csoportban a két papíron legerősebb csapat az egyenes kieséses szakaszba se jutott be: az urukat lealázta, az olaszokat megverte Costa Rica, az angolok, a „foci feltalálói” 1 pontot szereztek, a németek rituálisan lemészárolták a hazai közönség előtt játszó brazil válogatottat, azt a nemzetet, aki Pelét adta a világnak, és így tovább. Az ilyeneket szeretem.
- Legyen dráma: ide nekem az idegölő büntetőpárbajokat, az utolsó perces gólokat, az öröm-és bánatkönnyeket, a tinédzserkort alig otthagyó srácok hősé válását, a visszavonuló játékosok utolsó intését a közönség felé. Mindet látni akarom!
- A győztes megérdemelten üljön fel a világ trónjára! Nem úgy, mint 2 éve Portugália (bár valahol az is szép volt Ronaldo drámája és Éder hosszabbításos gólja miatt). ’14-ben Németország például magasan a mezőny felett állt minden tekintetben, halálos gépezet volt. Messiéknek nem volt esélye a tökélyre fejlesztett Blitzkrieg ellen.
Remélem, a most kezdődő orosz rendezésű világkupában se csalódok majd. Kimondott kedvenc csapatom nincs, mindig a torna közben döntöm el, ki érdemli meg a szimpátiámat erre a pár hétre. Most azonban teljes szívemből a lengyelekért szorítok majd, ha minden igaz, ezzel kapcsolatban lesz is majd egy pár meglepetésem itt a blogon.
Bakker
Mivel ’88-ban születtem, az első nagy futballesemény, amiről emlékeim vannak, az a 94-es vb. Élőben valószínű, hogy nem túl sok meccset láthattam, mert nagyon sok közülük magyar idő szerint este 10-kor, sőt hajnal fél 2-kor kezdődött. Viszont volt egy sárga videokazettánk, amire felvettük a két órás összefoglaló műsort az összes góllal, érdekességekkel. Na, én ezt rongyosra néztem. De még évekkel később is, esős hétvégéken, vagy amikor betegség miatt otthon voltam ezt a kazit néztem, így élénken élnek bennem az amerikai vb pillanatai.
Oleg Szalenko mesterötöse Kamerun ellen, ami azóta is a legtöbb szerzett gól egy világbajnoki mérkőzésen. Ezt megfejelvén ugyanezen a meccsen született a kameruni Roger Milla gólja, így ő lett minden idők legidősebb gólszerzője a maga 42 évével, ez a rekord is a mai napig él, és a mostani kereteket elnézve idén sem fog megdőlni. Ezerszer megnéztem a bolgár Letchkov szenzációs fejes gólját a németek elleni negyeddöntőben, vagy Branco legendás szabadrúgását a hollandok ellen, ahogy Romário elhúzza a derekát a kapuba tartó labda elől. Thomas Brolin gólját, egy fifikás szabadrúgás-kombináció után, talán azóta sem volt olyan jó svéd válogatott, mint akkor. Emlékszem, ahogy Maradona mosolyogva sétált a Nigéria elleni győztes meccs után dopping ellenőrzésre, hogy ott ismét pozitív eredményt produkáljon, és utóbb kiderüljön, hogy az volt az utolsó válogatott mérkőzése. Örökre bennem marad a büntető után fejét lehajtó Roberto Baggio, és sosem feledhetjük Andrés Escobart, aki mindössze 27 évet élt.
Még rengeteg futballtörténelmi pillanat részesei lehettek az amerikai vb szemtanúi. Én személy szerint a futballimádatomat köszönhetem neki. Úgyhogy kedves családom, barátaim, a 94-es vb és a sárga kazi a hibás.
