“Ha Messi nálunk játszana, mi nyertünk volna” – nyilatkozta egyszer Diego Simeone, az Atlético Madrid vezetőedzője az argentin klasszisról, érzékeltetve, mennyit is jelenthet egy igazán jó (napot kifogó) játékos egy kiélezett helyzetben. Sajnos nekünk, Loki szurkolóknak az utóbbi időben ritkábban adatik meg, hogy kiemelkedő egyéni teljesítményeknek tapsolhassunk, de azért eléggé sok emlékünk lehet egykori (és jelenlegi) játékosainkkal kapcsolatban, amikor szinte egymaguk jelentették a különbséget az ellenfelünkhöz képest. A nosztalgiázás jegyében most ezeket a mérkőzéseket idézzük fel új sorozatunkban, melynek kilencedik részében egyik – azóta talán elfeledett – bosnyák-szerb légiósunk, Stevo Nikolics legjobb meccsét idézzük fel.
Ma már talán csak a legelvetemültebb Loki-szurkolók emlékeznek Stevo Nikolicsra. A szerb-bosnyák kettős állampolgárságú csatár 2011 nyarán érkezett szabadon igazolható játékosként a bosnyák Borac Banja Luka együtteséből. Emlékezhetünk, azon a nyáron hosszú évek óta először nem szerepelhetett a DVSC valamelyik nemzetközi kupában, miután az előző szezont csalódást keltő ötödik helyen zárta. Az akkoriban átalakuló együttesbe sok légiós érkezett abban a transzferablakban, elég csak Nikolicson kívül Selim Bouadlára gondolni (vagy az Adnan Alisic, Vjateslav Zahovaiko különítményre, akik NB I-es meccs hiányában még azon a télen le is léptek). A történetet ismerjük, 2011 július közepén megkezdődött az az év, melynek során a DVSC semmilyen hazai sorozatban nem talált legyőzőre, s melynek végén veretlen bajnok és kupagyőztes lett. Stevo végül nem sok sót evett meg nálunk, annak ellenére, hogy az őszi félszezon alatt szerzett 5 góljával azért nem mondhatjuk, hogy nem bizonyította volna rátermettségét. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezen 5 gólnak a 60%-át egy bizonyos meccsen szerezte: a 2011. november 26-án lejátszott, 5:2-re végződő ominózus DVSC-ZTE találkozón. Aznap mutatott ihletett formájával megmentette a DVSC (akkor már 16 meccse tartó) veretlenségét, a kötelező 3 pont abszolválásán kívül megmentett minket attól a szégyentől, hogy bajnokesélyesként kikapjunk hazai pályán a tökutolsó, nyeretlen Zalaegerszegtől. Illetve neki köszönhetően jó szájízzel vonulhattunk a téli szünetre. Aznapi 3 találatával a DVSC 26. bajnoki mesterhármasának büszke szerzője lett, és ezáltal be is írta magát a DVSC történelmébe.
Őrült egy meccset láthatott a közönség 2011-ben, azon a késő novemberi szombat délutánon. Már a 15 órás kezdéskor is röpködtek a mínuszok, hiába volt fenn még a Nap. A pálya fagyott volt és kőkemény, a lelátón pedig csakis állva vagy egy pohár forralt borral a kézben lehetett megmaradni – a székek nagy részét ugyanis jég borította. Talán ezért is készültek aznapra az ultrák egy pyrós koreográfiával, mellyel stílusosan a pyro újbóli legálissá tételéért álltak ki. A hideg miatt olyan morcosak voltunk, hogy legfeljebb a sima 3 pont ígérete kárpótolhatott minket a nyeretlen kiesőjelölt zalaegerszegiek ellen (akik egyébként az eggyel azelőtti szezonban még előttünk végeztek a 4. helyen). Ehhez képest alig pergett le 16 perc, máris jött a hideg zuhany, ami mondanom se kell, a zimankóban még rosszabbul esett: a később általunk leigazolt Roguy Meyé sarkazását még védte Novakovics, ám a kipattanót a B-közepünk előtti kapuba talpalta a zalaegerszegiek csatára, Turkovs. A 29. percben pedig Tököli szabadrúgását Kamber fejelte a rosszul kilépő Novakovics elől ugyanoda. Nagyjából mindenki úgy nézett ki ebben a pillanatban a lelátón, mint Kondás az összefoglalóban. Az első 45 perc után 2:0-ra égett a Loki, a veretlen bajnokesélyes a saját otthonában, az NB I leggyengébb csapata ellen.
Aztán jött a második félidő. Nem tudni, mi hangzott el az öltözőben, de alighanem minden idők legjobb motivációs beszéde lehetett. A második félidőre egy vérszomjas és megállíthatatlan debreceni csapat futott ki. Olyan hamar esett az első Loki-gól, hogy Prukner Laci, a ZTE trénere még oda sem ért a kispadokhoz az öltözőből kijövet. Ha a Zetének 16 perc kellett az első gólhoz, nekünk elég volt 16 másodperc is: Yannick Mbengono beadására kiváló ütemben érkezett Stevo Nikolics és fejelt Jahics hálójába. Három perc se telt el, Stevo máris bekotorta az egyenlítő találatot, ami a következőképp esett: Bódi szögletét Varga Józsi csúsztatta Nikolics elé, aki közelről védhetetlenül zúdította a kapuba a játékszert. A vezető gólunk az 55. percben született, amikor Nagy Zoli beadását nemes egyszerűséggel bevédte Jahics kapus. De az első kegyelemdöfést ismét Nikolics adta meg az 58. percben, amikor Coulibaly forintos passzával elfuthatott a bal oldalon, betört a tizenhatoson belülre, majd a kétségbeesetten kiszaladó Jahics mellett megszerezte mesterhármasának utolsó elemét, majd örömében hason csúszott az Oláh Gabi jéghideg füvén. A végeredmény végül egy Coulibaly-tizenegyessel alakult ki, DVSC-ZTE 5:2. (Lehetett volna 6:2 is, ha Kulcsár nem hagyja ki az utolsó tizit.)
Egy ilyen meccs és öt NB 1-es gól után, amikből kettőt csereként beszállva, hármat pedig 0:2-ről fordítva szerzett, mind a mai napig nem értem, hogy nem vált Nikolics a szezon hátralévő részében meghatározó játékossá. Illetve mint Stevo régi barátja, a téma legnagyobb független „szakértőjeként” hamarosan egy Loki-akták részben többet is olvashattok kölcsönadásáról, mellőzéséről, távozásának kálváriájáról, az azt övező teljes hírzárlatról és az elválás körülményeiről. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem ért szép véget Stevo története a DVSC-vel, de így is magyar bajnoknak, kupagyőztesnek és egy igazi Loki-mesterhármas büszke szerzőjének vallhatja magát.
Nem ez az egyetlen érdekes történet azonban Nikolic-csal, holnap folytatjuk egy nem éppen happy end sztori felelevenítésével…
Mindörökké hajrá Debrecen!
Lucas
(a képek forrása a haon.hu és Nikolic Facebook profiljának nyilvános fotója)
