A rovat keretén belül besült igazolásokat elevenítünk fel. Azok a korábbi labdarúgóink kapják ezt a díjat, akiknek a leigazolása célszerűnek tűnt, nagy remények fűződtek hozzájuk, ám nem tudták beteljesíteni a küldetésüket, sőt kimondottan leszerepeltek. A 32. díjazottunk számtalanszor elnyerte már ezt a kétes értékű trófeát a meccsösszefoglalóink végén, így hát nem is volt kérdés, hogy helye van ebben a rovatban is. Ő pedig nem más, mint Lord Takács Tamás.
Takács Tamás 1991. február 20-án, Szabadkán látta meg a napvilágot. Gyerekkora óta sportolt, de sokáig nem dőlt el, kosárlabdázni fog, vagy focizni. Végül utóbbi mellett döntött, amit később néha helyeseltek a nézői, néha nem. Labdarúgó pályafutása is a történelmi Délvidéken koncentrálódott, 21 éves korára játszott a Kozármislenyben, az OFK Beogradban és a Backa Topolában. 22 évesen eligazolt a Szigetszentmiklósi TK-ba, ahol 32 meccsen 13 gólt és 2 gólpasszt szerezve felkeltette a Diósgyőr figyelmét. 23 évesen a borsodiaknál esett át az NB I-es tűzkeresztségen, de fokozatosan a DVTK-nak is egyértelművé vált: az, ha valaki a másodosztályból úgy-ahogy kiemelkedik, az még nem jelenti azt, hogy az első osztályban is megállja majd a helyét. Csatárként a 41 meccsen 5 gól, 3 előkészítéses mérleg eléggé vérszegény volt, főleg úgy, hogy a diósgyőri csapat évek óta folyamatosan csak hajszál híján nem esett ki, így nagy szükségük lett volna góllövőkre. Leisztinger Tamás meg akart szabadulni névrokonától, és itt jött a képbe a DVSC. Szima Gábor 2016 telén szerezte meg kukázta a 195 cm magas támadót, akiért a Transfermarkt szerint 50 ezer Eurót (amit nem kell készpénznek venni, mondjuk inkább azt, hogy jelképes összeget) fizetett.
Lord Takács eredettörténetét így tudtam a legjobban mémesíteni
Miután létrejött a bolt, emlékszem, hogy szerkesztőtársaimmal megpróbáltunk „referenciákat” szerezni Taki korábbi munkaadójától, így a DVTK-szurkolók kommentjeit olvasva tájékozódtunk különböző fórumokon. Bár voltak olyan hangok is, akik sajnálták a távozását, többségben voltak azok, akik üdvözölték. Az ő érveik közt az szerepelt többek között, hogy ügyetlen, lassú a labdával, meg hogy borzalmas a helyzetkihasználása. A debreceni nagyközönség egyébként először nem a pályán, hanem a Víztoronyban láthatta Takácsot, azon a legendás ankéton, ahol hosszú évek után először cserélhetett eszmét Szima és a szurkolók. Új csatárunk remekül használta fel az alkalmat arra, hogy belopja magát a piros-fehér szívekbe, mikor egy, a nemzeti identitását firtató kérdésre azt felelte „én magyar gyerek vagyok”, melyet tapsvihar követett. Mint később kiderült, egyszerűsége és szerénysége volt a legszerethetőbb jellemvonása, valószínűleg ezzel sikerült többek között Szima Gábor pártfogását is kivívnia, ami később még fontos szerepet kap.
Debreceni karrierje kifejezetten ígéretesen indult. Kondás Elemér kezei alatt debütált a Lokiban 2016 tavaszán. Március elsején a Nyíregyháza Spartacus elleni MK-negyeddöntő visszavágóján egyből egy mesterhármassal nyitott (5:0 lett a végeredmény), majd ugyanazon a héten, szombaton a Felcsút elleni hazai NB I-es találkozón (4:2) rögtön 1 góllal és 1 gólpasszal jelezte a debreceni publikumnak: megjöttem, itt vagyok! Hogy aztán 3 nappal később, a Vasas elleni hétközi fordulón újabb gólok helyett szűk egy óra játék után 2 sárga lappal kiállítsák. Az ezt követő bajnokit a Honvéd ellen eltiltás miatt ki is hagyta, pedig az a szezon talán leggyengébb csapatteljesítménye volt, elfért volna a segítsége. Azután viszont a szezon összes hátralévő találkozóján szerepet kapott, egy meccs kivételével kezdőként. Hogy hogy élt ezzel a lehetőséggel? Felemásan. Egyrészt áprilisban hatalmas örömöt okozott a Loki-szurkolóknak, amikor az ő két góljával vertük a Fradit hazai pályán (érdekesség, hogy mindkét gólt közvetlen közelről, a kaputól nem több, mint 7 méterre szerezte) . Utána viszont a maradék 7 hazai meccsen összesen 2 gólt és 2 gólpasszt tudott összehozni, ráadásul az egészet két találkozóba, a Haladás (V) és a Diósgyőr (örök H) ellenibe sűrítette bele. Ráadásul a kupában se volt se több gólja, se gólpassza.
Élete teljesítményén már 2016-ban túl volt nálunk Taki, ezt a kiemelkedő meccset azonban ne vitassuk el tőle
Majd jött a 2016/17-es szezon, ami arról maradt emlékezetes, hogy ekkora vált egyértelmű kiesőjelöltté a Debrecen, és a szezon során 3 edző is ült a kispadunkon (a végre valahára megbukó Kondás Elemér, a rendkívül megosztó Leonel Pontes, és Herczeg Bandi, aki akkor még csak tüzet oltani ugrott be néha-néha). Nem csak a Loki gépezete akadozott szörnyen, hanem Takács Tamás is borzasztó gyenge félszezont produkált. Bár Kondásnak (Paks, H, 1:1) és a megbízott edzőként eljáró Herczegnek is (Gyirmót, H, 4:0) szállított egy-egy gólt, erre a szezonra ennyi volt. Pontes egy bajnoki (Újpest, H, 2:1), és egy MK-meccs (Győr, V, 0:1) kivételével egyszer sem nevezte a kezdőbe, és csereként se tett hozzá többé a játékunkhoz. Sőt, mi több, egyre gyakrabban villantotta meg, miért is nem vált közönségkedvenccé Diósgyőrben: néha még a kihagyhatatlant is ki tudta hagyni. Nem is volt meglepő, hogy a télen fél évre kölcsönadtuk a Szparinak. Mivel a nyíregyházi purgatóriumból nagyon kevesen tudnak feltámadni és ismét DVSC-játékossá válni, szerkesztőtársaimmal le is mondtunk róla.
Nem mehetünk el szó nélkül e mellett a gyöngyszem mellett
Nyíregyházán, bár szinte végig kezdő volt, 12 meccsen mindössze 4 gólt termelt fél szezon alatt. Talán örökre el is tűnt volna a süllyesztőben, ha 2017 nyarán Szima Gábor nem ivott volna rá az LSD-vel kevert spanglira, és találja ki, hogy miután majdnem kiesett a DVSC, nem komoly erősítésekre van szükség, hanem összegereblyézzük a viszonylag épkézláb játékosainkat a DLA-ról, Nyíregyről, Békéscsabáról, majd a gereblyét Herczeg András kezébe adjuk. A történetet ismerjük, rövid távon bejött, 2019-re azonban, Herczeg távozása után ez is szétesett. Takácsnak viszont olyan volt ez az esély, mint az utolsó kaparós sorsjegy, amivel újabb két év DVSC-kerettagságot nyert.
Mind a két éve a következőképpen nézett ki: viszonylag erős ősz, majd kritikán aluli tavasz.
A 2017/18-as szezon nyitómeccsén a Mezőkövesd ellen, mintha mi sem történt volna, ismét a kezdőcsapatban találta magát…igaz, a 19. percben lesérült. Szeptemberben tért vissza, a DVTK ellen, csereként beállva, ráadásul egyből góllal. 2017 őszén-telén össz-vissz 7 gólt és 1 gólpasszt szerzett, ami bátran mondhatjuk, hogy magasan felülmúlta a várakozásainkat. A szezon második felében, tavasszal azonban se sérülések, se eltiltások, se egy bizalmatlan edző nem hátráltatták, de mégis, az akkoriban szárnyaló Könyves és Tabakovics mellett elhalványult. 13 meccsen 2 gólt, 2 gólpasszt tudott szállítani, mi pedig egyre gyakrabban éreztük úgy, alulról lóg ki a csapatból.
A 2018/19-es idény szintén nyögvenyelősen indult Takinak, ám augusztusra elkapta a fonalat, ismét összehozott 6 gólt, gólpasszt pedig ezúttal nem. 2018. november 3-án még nem tudtuk, de Mezőkövesden, egy 2:2-es, amúgy gyenge meccsen talált be bajnokin utoljára piros-fehér mezben. És nem azért, mert többet nem küldte őt pályára Herczeg András, épp ellenkezőleg: 19 alkalma is volt rá, ha a mérkőzések számát nézzük, amin pályára lépett. Ha pedig a helyzeteket, akkor ennek a többszöröse. Valami azonban megtört benne, talán elfogyott az önbizalma. Így vagy úgy, de sorozatban elkövetett, többrendbeli kapu előtti rossz megoldás választás, gondatlanságból elkövetett fölérúgás és helyzeteltöketlenkedés nyomán beválasztottuk őt a Lordok Házába, ahol előtte még csak Lord Spinya, Lord Rezes és Lord Ludánszki voltak. Addig borzolta az idegeimet, hogy egyszer csak megkérdezte a barátnőm, aki nem tud magyarul, hogy „Baby, what is Bazdmeg Takács?”.
2019-ben csupán három gólt szerzett, mindet a Magyar Kupában. Abból kettőt az Ajka ellen, egyet a Kövesdnek lőtt. Nem volt kérdés, mennie kellett. De nem volt olyan könnyű megszabadulni tőle. Már a végéhez közeledett a mercato, amikor egyszer csak bejelentkezett érte az Újpest FC. Tárgyaltak is a felek, de nem jött létre a bolt. Augusztus 23-ra azonban új kérője akadt, és végül az üzlet is létrejött, amikor a Mezőkövesd Zsóry és a DVSC megegyeztek. 3 és fél év, 99 meccs (szerencsétlen, 1 meccsre volt egy kétes esztétikai értékű festménytől a Havricsból) és 30 debreceni gól után távozott tőlünk Lord Takács Tamás, a hallgatag labdaszomorító. Távozása alkalmából ezt a 4 sort kapta a DVSC.hu-tól.
Ha röviden kellene mérleget vonnom Takácsról, mint Loki-játékosról, azt mondanám rá, hogy:
- Egy Adamo Coulibaly volt ő a vagányság, a páratlan helyzetteremtő képesség és legfőképp a gólok nélkül
- Egy Kulcsár Tamás volt a technikai tudás és a finesz nélkül
- Egy Ibrahima Sibibe volt a gólérzékenység, az elnyűhetetlenség és a megbízhatóság nélkül
- Egy Pölöskey Péter volt egy gyengébb Lokiban, aki elődjénél jóval több bizalmat élvezett a vezetőség részéről.
Mint embert, szerintem mindenki szerette. Ismerek valakit, aki még mezt is csináltatott a nevével. 😀 Szerény, sztárallűröktől mentes, halk szavú csatár volt ő, akinek a hozzáállásával sose volt gond. Akadt azonban két nagy problémája: a bal és a jobb lába. Néha elkapta a fonalat, de nem tudott tartósan jó teljesítményt nyújtani semelyik edző alatt. Testalkata és nagy termete miatt olykor-olykor veszélyes tudott lenni a kapu előtt fejjel is, ám még befejezőcsatárnak sem volt elég hatékony. 2016 elején ellőtte majdnem az összes puskaporát, és még a legjobb szezonjában, a 2017-18-as idényben sem jött össze neki a házi gólkirályi cím: 3 góllal lemaradt Haris Tabakovics mögött. És most, 29 évesen, túl a legszebb évein, már a fantasztikus szezont futó Mezőkövesd is nélküle robog: 11 élvonalbeli meccsen 1 gólpasszt tud felmutatni.
Nektek mi jut eszetekbe Takácsról? Simán nem volt elég jó csatár, vagy csak osztályt tévesztett? Netán sportágat? Írjátok meg odalenn.
Mindörökké hajrá Debrecen!
Lucas
