Tudom, provokatív a címválasztás, de a Rapid Wien elleni kiütéses hazai vereség után nagyon megoszlanak a szurkolói vélemények, hogy akkor most hogyan is kell értékelni a látottakat; valójában ennyire szarok lennénk? És mire számíthatunk ezután? Érthető persze ez a bizonytalanság, mivel ez a mérkőzés nagyon nem állt összhangban a Blagojevic érkezése óta szerzett élményeinkkel. Ezért is szeretnék tudni azt a drukkerek, hogy amit eddig elértünk, az csak az NB I gyengeségének köszönhető, és most szembejött velünk a valóság, vagy csak ezen az egy meccsen csúszott hiba a mátrixba. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására teszek ebben a beharangozóban én is egy tétova kísérletet, na meg természetesen lesz szó a hétfői Kisvárda elleni mérkőzésről is.
A Rapid elleni összecsapásról Csibu által írt összefoglalóval nehezen tudnék (ha egyáltalán akarnék) vitába szállni: röviden és tömören remekül összefoglalta, hogy mi történt. Nagy pofont kaptunk, olyat, amit nem feltétlen érdemeltünk meg, és amit én sem tudnék igazságosnak nevezni. De mi lehetett emögött? Hol az igazság? A Blagojevic-éra eddigi meccseiben vagy a csütörtök estiben? És mire számíthatunk így a Kisvárda ellen, na meg a bajnokságban? Először következzen egy vissza-, utána pedig egy előretekintés.
A Stavrev Aleksandar-átok, avagy kísért a múlt
Sajnos nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az elmúlt 13 év legsúlyosabb magyar nemzetközi kupavereségét szenvedtük el csütörtök este a Rapid elleni visszavágón: legutóbb 2010-ben szintén a Loki kapott ki hazai pályán ugyancsak 5:0-ra, akkor a Metalist Kharkiv ellen. A sors fintora, hogy ráadásul egy valaki mindkét mérkőzésen a pályán volt: a macedón játékvezető, Stavrev Aleksandar. Félreértés ne essék; míg az ukránok elleni találkozónkon anno lehetett mit számon kérni rajta, ezúttal nem érheti kifogás a ténykedését, ritkán kapunk ennyire jó játékvezetést. A személye mégis megteremti a kapcsot ezzel a múltbeli másik mérkőzésünkkel, amelyet érdemes a mostani események fényében újból elővenni.
A 2010/11-es szezonban adott volt egy olyan Loki, amely ugyan sokat gyengült az előző idény BL főtáblát megjárt együtteséhez képest, de így is sikeresen kiharcolta az Európa Liga csoportkörébe jutást. A négyesből, amibe sorsoltak minket, egyértelműen a PSV és a Sampdoria tűnt a legizmosabbnak, de az ukrán Metalist is az akkor ereje teljében lévő ukrán bajnokságból érkezett, rengeteg minőségi (pl. brazil) idegenlégióssal a keretében. Egyből ellenük kezdtünk „hazai” pályán, ami akkoriban az Oláh Gábor utcai stadion hiányosságai miatt a Puskást jelentette. Volt szerencsém nekem is kint lenni azon a mérkőzésen, és emlékszem, hogy mennyire hamar kiderült, nincs itt semmi keresnivalónk. Ellenfelünk már az első játékrészben is lefocizott minket örömjátékot bemutatva, és a csütörtök esti találkozóhoz hasonlón 0:2 állt szünetben az eredményjelzőn. Itt jegyezném meg, hogy akkor egyébként sokkal nagyobb minőség- és tudásbeli különbséget éreztem a két gárda között, mint az osztrákok ellen. Aztán jött Kabát vitatható kiállítása, és a Metalist szebbnél szebb gólokat szerezve meg sem állt ötig. A mérkőzés nagy hidegzuhany volt mindenkinek, és semmi jóra nem számítottunk ezután, hiszen papíron a legkönnyebb meccsünkön mosták fel egyből velünk a padlót. Ehhez képest következett két kifejezetten szoros vereség (idegenben 0:1 a Samp és otthon 1:2 a PSV ellen), majd Eindhovenben 3:0-ra maradtunk alul, ami még mindig bőven vállalható volt az akkori, Dzsudzsákot is a soraiban tudó holland topcsapattal szemben. És ekkor következett a Metalist elleni visszavágó, ahol el nem tudtuk képzelni, mégis miben reménykedhetünk a borzalmas odavágó után, a kemény, hideg ukrán télben. Ehhez képest csak egy utolsó perces, borzalmas Malinauskas potya után tudták megfordítani ellenünk a mérkőzést, amit később egy őrbódé bánt. Végül mégsem maradtunk a csoportban pont nélkül: az utolsó, hazai mérkőzésünkön Kabát duplájával legyőztük a tartalékos Sampdoriát. Hogy miért elevenítettem fel ezt ilyen részletesen? Mert ez az eset is tökéletesen rávilágított a futball kiszámíthatatlanságára, és arra, hogy egyetlen eredményből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A labdarúgás sajátossága ugyanis, hogy a két csapat közötti különbség (egy bizonyos szintig) egyfelől teljesen el is tüntethető, másfelől viszont irreálisan naggyá is válhat. Ha az erősebbik együttes rossz napot fog ki, a gyengébbik pedig jót, és a mérkőzés menete, a fordulópontok is úgy alakulnak, Dávid legyőzheti Góliátot, néha akár meglepően simán vagy nagy arányban is. Ha viszont az erősebb együttes éles, ereje teljében van és minden összejön neki, akkor olyan mértékű verést mérhet riválisára, amekkora különbség valójában nincs közöttük. Ez történt annak idején a Metalist ellen (hiszen a csoport többi, fentebb felidézett mérkőzése tökéletesen rávilágított, hogy ennyivel nem vagyunk gyengébbek a riválisainknál), és meglátásom szerint ugyanez következett be a csütörtöki meccsünkön is. Egyébként azt se feledjük, hogy voltunk mi ennek a jelenségnek a haszonélvezői is, pl. egy másik, nagyon szélsőséges esetben, egy bizonyos Hajduk Splittel szemben… Most legalább – a horvátokkal ellentétben – minket egy papíron erősebb együttes intézett el ennyire simán.
De hozhatunk nemzetközi példákat is az elmúlt évekből: Bayern-Barca 8:2, Liverpool-Bournemouth 9:0, Liverpool-Man. United 7:0. Vagy nézzük a fordítottját: pár évvel ezelőtt az Aston Villa óriási meglepetésre 7:2-re megverte a Liverpoolt, kihasználva annak aktuális gyenge pontjait, de azon a mérkőzésen is látszott, hogy kb. minden lövés bepattant valahogy a vendégek kapujába.
Nem véletlen zártam a Rapid elleni odavágó utáni összefoglalót a következő gondolatokkal: „Mert azt azért ne feledjük, hogy nem csak mi tudunk rossz napot kifogni, mint történt az Alashkert ellen, hanem az aktuális ellenfelünk gyengébb szereplését is okozhatja, okozhatta ugyanez. Egy dolog viszont biztos, ha ugyanazt az alázatos, melós hozzáállást mutatja majd a Loki a Nagyerdei Stadionban jövő csütörtökön, mint tette azt tegnap, és mellé sikerül a támadó harmadban kicsit kreatívabbnak és élesebbnek lenni, akkor bármilyen jó napja is lehet a Rapidnak, minden esélyünk meglesz a továbbjutásra. De csakis akkor.”
Ez végül azért sem valósulhatott meg, mert sajnos minket ezúttal is megfogott a nagy tét, mint az tavaly már többször megtörtént, és nem csupán a támadások felépítésében és befejezésében nem váltunk hatékonyabbá, hanem a védekezésünk színvonala is leromlott. Eközben pedig a Rapid némi túlzással az elérhető legjobb és legélesebb formáját hozta, ráadásul érezhetően mindenáron bizonyítani akarták, hogy az első mérkőzés csak egy kisiklás volt a részükről és valójában sokkal jobbak nálunk. Ez pedig együttesen ahhoz vezetett, hogy nem csupán a bravúr maradt el, hanem még az elvárható tisztes helytállás se jött össze.
Azzal viszont, ha ennyivel (a futball kiszámíthatatlanságával és az aktuális napi formával) elintézzük a Rapid ellen történteket, saját magunkat vezetjük félre. Ahhoz ugyanis, hogy ekkora különbség jöjjön ki a két csapat között (vagy éppen ahhoz, hogy az esélytelenebb meglepje a favoritot), kell legyen valami más probléma vagy hiányosság is a vesztes félnél a háttérben, amely sok tényező együttállása miatt végül ennyire látványosan (mondhatni, túlzóan) bukik a felszínre.
Blagojevic útja a 0:5-től a 0:5-ig
Jelen esetben ezt a bizonyos tényezőt az edzői felfogásunkban, egy Blagojevic által meghozott alapvető döntésben látom. Ez a döntés tulajdonképpen a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón is előkerült, és röviden a következőképpen tudnám összefoglalni: az önazonosságunk megőrzése fontosabb a sikerességnél is.
Mielőtt egyes szurkolók helyeslően bólogatnának, hogy bizony-bizony, ideje már edzőt váltani (igen, számomra döbbenetes módon olvastam ilyen kommenteket), mások pedig felhördülnének, hogy már Enderson is ezzel a hülyeséggel jön, szeretném leszögezni az álláspontomat, ami az alábbiakból talán amúgy is kiderülne majd: lehet, hogy most részben szerb edzőnk taktikai döntéseinek is szerepe volt abban, hogy belefutottunk egy ekkora pofonba, de azt, hogy egyáltalán eljutottunk idáig és elszenvedhettünk egy ilyen fájó vereséget, hatványozottan neki köszönhetjük (pozitív értelemben). Rég nem történt olyan jó dolog a Lokival, mint amilyen az ő kinevezése volt, és ezen a véleményemen a Rapid elleni vereség semmit nem változtatott.
Ezzel együtt is érdemes megnézni Blagojevic szerepét ebben a történetben, az idevezető utat is beleértve. Sőt, legalább egy lépéssel még hátrábbról kell indulni, trénerünk kazah időszakától. Aki ugyanis figyelmesen megnézte a korábbi eredményeit, láthatta, hogy az Asztana kispadján már szenvedett el nemzetközi kupameccsen egy hasonlóan nagy arányú vereséget; akkor a lengyel Rakow ellen idegenben kaptak ki 5:0-ra, szintén az EKL-ben. (Külön érdekesség, hogy a kapujukat Milosevic védte, és az első találat éppen az ő nagy hibájából esett.)
Mielőtt elhamarkodottan levonnánk bármilyen következtetést ebből az egyetlen mérkőzésből, nézzük meg a kontextusát is. Az Asztana 2014. és 2019. között sorozatban hatszor nyerte meg hazája pontvadászatát, azonban a Blagojevic érkezése előtti két szezonban csak egy 3. és 2. hely jött össze, ráadásul ezen időszakban még ha győzni is tudtak, 1-2 kivételtől eltekintve azok a mérkőzések is szorosak voltak. Ehhez képest Blagojevic a kicsit gyengébb kezdés után nagyon összekapta őket, és sorozatban aratták a magabiztos, sőt, rendszeresen kiütéses győzelmeket (4:0, 5:0, 6:0, 7:1), és harcban álltak az aranyéremért. Ekkor viszont, a bajnokság vége előtt pár fordulóval (Kazahsztánban novemberben fejeződtek be a küzdelmek), jött egy vezetőségváltás, és jelenlegi szerb trénerünk hasonló sorsra jutott a kazahoknál, mint pl. nálunk nem sokkal korábban Carrillo: hiába hozta az elvártakat, saját, bizalmi embert ültettek a kispadra helyette. Ez átmenetileg vissza is vetette a csapatot, de végül egy nagy hajrával, pár szép győzelmet aratva behúzták a bajnoki címet. Hogy ez mennyire Blagojevic érdeme volt, azt jól érzékelteti az idei szezon, ahol a csapat csupán a 3. helyen áll, és minden egyes győzelme kiszenvedett, 1-2 gólos siker (pedig a keret a támadóposztokon inkább erősödött, semmint gyengült az előző idényhez képest).
A kazah bajnokságban tehát Blagojevic meg tudta valósítani a saját elképzeléseit, a keret minőségét tekintve alkalmas volt a domináns, kulturált támadásépítésen alapuló játékra, és ezáltal főleg a gyengébb csapatok ellen kifejezetten hatékonyan tudták érvényesíteni a minőségbeli különbséget. Érdemes megnézni amúgy, hogy a tavalyi Lokinál is hasonló volt a tendencia: a kötelező győzelmeket szinte kivétel nélkül hoztuk, a nálunk erősebb, dobogóért küzdő csapatok ellen viszont a Fradi elleni utolsó előtti fordulóban elért 3:1-es győzelmet leszámítva rendre rosszul szerepeltünk. Ennek az oka vélhetően az, hogy két azonos erejű együttes között sokat számíthat, hogy ki mennyire tudja kihozni a keretéből a maximumot, mennyire van egy jól felépített, működőképes játéka. Minél erősebb ugyanakkor az ellenfél, annál több a hibalehetőség, és ez még sokszor kijött az előző szezonban, bár a tendencia már ekkor is javuló volt.
A nemzetközi kupákban ugyanakkor még erősebb ellenfelek vannak és még nagyobb iram jellemző, így ugyanaz a játékfelfogás, ugyanazok a figurák nem biztos, hogy működni fognak. Így járt Blagojevic már az Asztana kispadján is, ugyanis a fent említett meccsen felvállalta a saját játékfelfogásukat, nem tolta be a buszt és nem is kérte a játékosaitól, hogy ívelgessék fel a labdákat, a lengyelek pedig kegyetlenül megbosszulták a hátul elkövetett hibáikat, ott már nem fértek bele azok a hiányosságok, amik a hazai bajnokságban rendszerint igen. Mégis, szerb edzőnk ezen tapasztalat ellenére is tartotta magát ahhoz most nyáron, hogy nem állunk be védekezni és nem adjuk fel a jelentős kockázattal járó támadásépítésünket. De ne legyünk vele szemben igazságtalanok, mert ez mindeddig jó döntésnek tűnt, amire büszkék voltunk! Az odavágó után cikkek születtek arról, mennyire meg tudta őrizni a saját identitását a nemzetközi porondon a Loki, és szurkolóként mi is ezt akartuk látni! A nyári felkészülési időszak azzal telt, hogy a szakmai stáb megpróbálta ezt a kombinatív, higgadt labdakihozatalt minél jobban begyakorolni, és az elmúlt időszakban látszott is az eredménye. Csakhogy ez a fajta futball alapból akkor tud igazán működni, ha megvan hozzá a kellő minőség és mentális állapot, illetve lehetőség szerint nem sokkal erősebb az ellenfél, a csütörtöki mérkőzésen pedig megláthattuk, mi történik, ha ezek mindegyike hiányzik, és mellé a riválisunk még rá is játszik a gyenge pontjainkra. A Rapid ugyanis az odavágó után felismerte, hogy mi a koncepciónk és ennek mik a kockázatai, és kíméletlenül belehajszoltak minket a hibázásba a taktikai váltásukkal, a középpályájuk megerősítésével és a hihetetlenül agresszív presszinggel.
És ha már játékfelfogás: abban, hogy ennyire sok gólt kaptunk, annak is nagy szerepe volt, hogy végig mentünk előre, hátha valami még kijön a mérkőzésből. Nem véletlen, hogy a 2. félidő elején ugyanúgy benne volt a levegőben a szépítésünk (és ha az összejött volna, akár az egyenlítésünk is), mint az, hogy kivégeznek minket a kontrákból. Főleg a 3. kapott gól után visszább zárhattunk volna, és akkor talán elkerüljük az ekkora arányú vereséget, de az sem lett volna ettől a csapattól abban a helyzetben önazonos.
Blagojevic döntései az eredmény ellenére is érthetőek: valóban nem feltétlenül szerencsés, ha valaki feladja az elveit és identitását rövid távú célok miatt, főleg akkor, ha egy építkezés közepén járunk. Az látszik, hogy a nálunk nem erősebb, vagy erősebb, de rossz napot kifogó csapatok ellen egyre inkább működik a stratégiánk. Viszont mindaddig, ameddig egy ennyire rossz eredmény eshetősége reális kockázat, muszáj tovább keresni a megoldást arra a kérdésre, miként tudjuk stabilabban, kisebb kilengésekkel megvalósítani az elképzeléseinket. Az ugyanis csak egy dolog, hogy kiestünk, de az ilyen vereségek sajnos a közvélemény megítélése és a kevésbé elkötelezett szurkolók megnyerése szempontjából sem jönnek jól.
A válasz tehát a címben feltett kérdésre az, hogy nem, egyáltalán nem vagyunk annyira szarok, mint amit a Rapid elleni végeredmény mutat, sőt, még ezen a konkrét mérkőzésen sem voltunk annyira rosszak, mint amit a számok tükröznek, de ahhoz, hogy a jövőben ezeket a csalódásokat elkerülhessük vagy csökkentsük a kockázatot, biztos, hogy a klubvezetésnek és a szakmai stábnak is le kell majd bizonyos következtetéseket vonnia.
Nem feltétlen azt, hogy az ilyen mérkőzésekre (ideértve pl. a Fradi elleni találkozóinkat is) mégiscsak változtassunk az alapvető játékfelfogásunkon; ezt én sem akarnám, mert tényleg jó az, ha egy csapatnak van identitása. Az viszont, amit pl. Blagojevic is kiemelt, miszerint minél több nagy intenzitású és téttel bíró mérkőzést kell ahhoz játsszunk, hogy elbírjuk ezt a nyomást, önmagában még nem tűnik elegendőnek, főleg úgy, hogy ilyen téren a magyar bajnokság sem lesz a segítségünkre, mivel a hazai pontvadászatban ritkák az ilyen színvonalú mérkőzések, így ezt a fajta rutint csak a rendszeres kupaszerepléssel, azon az évente pár mérkőzésen lehetne megszerezni (ami akkor sem túl sok, ha eljutunk odáig).
Éppen ezért kézenfekvőbb megoldásnak tűnik a játékoskeret és a taktika egymással összhangban álló további fejlesztése, finomhangolása. Ezzel kapcsolatban két gondolatot emelnék ki. Egyrészt sokat beszéltünk arról az elmúlt hetekben, hogy a támadóink, különösen Szécsi és Babunski mennyire visszaestek, illetve a csütörtöki találkozó után Dzsudzsák is sok kritikát kapott. Ezeknek a gyengébb teljesítményeknek az oka ugyanakkor bőven lehet az is, hogy nemzetközi színtéren már kijönnek azok a hiányosságok, amik az NB I-ben nem feltétlen: ha Babunski épp nem mozog eleget, Szécsi nem vállalja fel a cseleket, megindulásokat, vagy Dzsudzsák nem bírja már fizikailag úgy a folyamatos rá nehezedő nyomást, mint régebben, akkor abból adott esetben csak annyit látunk, hogy most valamiért nem voltak olyan jók, mint korábban. Másrészt, éppen ezzel összefüggésben, a játékosok rutinszerzése és bizonyos esetben lecserélése mellett az is indokolt lehet, hogy a labdakihozatali sémáinkat, repertoárunkat bővítsük, különösen annak érdekében, hogy csökkenteni tudjuk a nyomást magunkon azokban az esetekben, amikor ennyire intenzíven letámadnak minket. Ebből a szempontból nekem érdekes volt a ZTE elleni mérkőzés, ahol valamilyen okból Milosevic lényegesen többször ívelte fel a neki hátratett labdákat a felezővonal környékére, mint Megyeri szokta. Engem személy szerint nagyon érdekelne, hogy ez a két kapus közötti szemléletmódbeli különbségre vagy tudatos taktikai döntésre vezethető vissza. Ennél részletesebben nem mennék bele annak a fejtegetésébe, hogy távlati szempontok szerint milyen következtetéseket lehet levonni a Rapid elleni fiaskóból, már csak azért sem, mert a soron következő bajnokiig ilyen téren úgysem lehet megváltani a világot, és nem is feltétlen kell. (Akit viszont érdekel egy részletesebb taktikai elemzés a csütörtöki találkozóról, annak ezt a cikket ajánlom.)
Mit várhatunk a Kisvárda elleni mérkőzéstől?
Áttérve a jövőre, szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy a hétfő esti találkozó sokkal nagyobb téttel bír majd, mint a Rapid elleni visszavágó. Most dől el ugyanis, hogy merre megy tovább a szezonunk. Ilyen mélyen még nem volt az együttes, mióta Blagojevic átvette az irányítást, és egy klub, illetve csapat hosszú távú sikerességét éppen az határozza meg, hogy a szakmai stáb és a játékosok miként tudják kezelni a kudarcokat, hullámvölgyeket. Amennyiben most sikerül megrázni magukat a focistáinknak, és ami még fontosabb, nem veszítik el a magukba és az edzőjükbe vetett hitüket, akkor meggyőződésem, hogy a szezon végén minimum a dobogó meglesz. Abban az esetben viszont, ha most számottevőbb hullámvölgybe kerülünk, akkor ebben a szezonban legfeljebb a Magyar Kupa jelenthet menekülő utat.
Én személy szerint az előbbiben hiszek és bízom, több okból is. Leginkább talán azért, amit eddig, az elmúlt hónapokban láttam: ez a csapat és szakmai stáb kifogástalan a hozzáállás szempontjából, és ez a tudásnál is többet számít. Ezen kívül nagy segítség lehet a korábbinál mélyebb és jobban megtervezett keret, ami lehetővé teszi szinte a teljes rotációt, és azt, hogy a csütörtöki kezdő kipihenje testileg és lelkileg a történteket. Éppen ezért én most a balhátvéd (Manrique) és az egyik középhátvéd (mondjuk Dreskovic) kivételével mindenki helyett friss erőt vetnék be, az alábbiak szerint.
Nagy kérdés persze, hogy mi a helyzet Ojedirannal, aki eddig rejtélyes okokból még akkor sem kapott lehetőséget, amikor igazán indokolt lett volna, helyette inkább Loncart játszattuk csapágyasra. Fontos lenne, hogy bármi is volt az oka nigériai játékosunk mellőzésének, ezúttal kapja meg a lehetőséget. (Kár, hogy erre a mellékes apróságra hetek óta egy sportújságíró sem képes Blagojevicnél rákérdezni a sajtótájékoztatókon.)
Visszatérve arra, hogy miért vagyok óvatosan bizakodó a jövővel kapcsolatban a 0:5 ellenére is, van még egy dolog, amit fontos kiemelni: talán mi, szurkolók is megedződtünk az elmúlt évtized viharaiban, és ez javára válhat a csapatnak. Bár, ahogy az várható volt, most is előbújtak rejtekhelyeikről a rendszerrel, játékosokkal vagy az edzővel szemben szkeptikus emberek, és a másik oldalon is megjelentek azok a vélemények, miszerint nem igazi szurkoló, aki kritikát fogalmaz meg a Lokival kapcsolatban, mégis, számomra ezzel együtt is kellemes csalódás volt az összkép. Rengeteg drukker fogalmazta meg ugyanis azt, hogy igen, ebből van mit tanulni, most nem tudtuk megugrani a remélt szintet, de ez a csapat megérdemli a bizalmat, és már az is nagy eredmény, hogy idáig eljutottunk. Személy szerint saját magamon is azt érzem, hogy annak az útnak a hatására, amit az elmúlt években bejártunk Loki szurkolóként, szép lassan eljutottam oda, hogy tudom nagyjából ugyanúgy látni a dolgokat egy-egy győzelem és vereség, sikeres és sikertelen periódus után is. El tudom fogadni, hogy rajta vagyunk egy úton, aminek akadnak nehézségei, kudarcai, hullámvölgyei, de még ilyenkor is tartunk valahonnan valahová. Ezért annyira fontos az, amit Blagojevic is mindig hangsúlyozni szokott, hogy nem elsősorban az eredmény, hanem a fejlődés a fontos. Márpedig az szemmel látható az egy évvel ezelőtti állapothoz képest, még egy ilyen fájó, kiütéses vereség után is, és a mostani pofon ellenére is bízom benne, hogy 2024 augusztusában is ugyanezt tudjuk majd elmondani.
Ahhoz viszont mindenképpen az kell, hogy most fel tudjunk állni a padlóról, és ebben nagyon sokat segíthet az, ha a szakmai stáb és a csapat azt érzi, hogy a szurkolók a nehéz időkben is mellettük állnak. Éppen ezért aki csak teheti, menjen ki a Kisvárda elleni mérkőzésre, és buzdítsa a Lokit! Ez a csapat most is megérdemli, sőt, talán most érdemli meg a legjobban, a legnehezebb időszakban.
A találkozó hétfő este 20:15-kor kezdődik, a kisvárdai stadion gyepproblémái miatt a Nagyerdei Stadionban. Szurkoljuk ki a győzelmet, mert itt most nem a taktikai, hanem a mentális kérdések döntenek majd!
Hajrá, Loki!
Enderson
